Prométheusz a Kaukázus szikláján
(Gloviczki Zoltán tanár úrnak)

Ő, testével már rég ott lóg szirtre kötözve.
(Mondd, meddig kell még csendben várni halált?)
Tartóztatja e szürke helyen - vénhedt Kaukázus
Bús sziklái között - fémes, durva bilincs.

És a Titán innen nem próbál elmenekülni
Tűri a fájdalmat, ezt diktálja az ész,
S bosszút áll a halandóknak csent mennyei tűzért
Mindenek ősatyja, nagy haragú Kronidész.
Fájóbb kínokat él át itt, mint bárhol eleddig
Szkítáknak földjén, ott hol a nap heve tűz.
Akkor a föld peremén bátran tűrt nagy viharokban
Izzó fájdalmat, s kínt mely messzire űz.
Itt Kronidész lelkének torz szüleménye emészti,
Mindnél szörnyűbb rém, nagy gyötrelmet okoz.
Minden reggel a vég nélkül fénylő ragyogásban,
Szörnyet a szél szárnyán hajnalnak tüze hoz.
Rettenetes rém ez, melytől a Titán szive retteg,
És piszkos testtel, mászik a szikla felé.
Fényárban szálló sas jön gyorsan közeledve,
S csőrével támad, szállva a férfi elé.
Mindezt hősiesen vállalva tekint a madárra,
Bár fájó sebe ég, s ő mámorba merül.
Ekkor az éhes sas már körberepülte a zsákmányt,
S nagy szárnyát tárva, érte rikoltva repül.
Véres csőrével kívánja kitépni a máját,
Mely napról napra, sajgón újra kinő.
S tűri a férfi e fájdalmat, bár nyitja a száját,
És nagy torkából, ordítás tör elő.
Résnyire nyitja sötét szemeit, majd rázza az öklét,
Messzire átkozva, Zeusz véres madarát,
Míg ő egyre erősebben hasogatja a bőrét;
Végül a gyógyult seb májánál szakad át.
Akkor a sas meglátja a vért, mely tagjain árad,
Friss prédájából sűrűn folyva ki rá.
Megszimatolva a húst, őrülten tépi a májat
S csőrében tartva, ismét messze repül,
Míg a Titán vérző keblében gyógyul a seb már,
S szervének helye most fájón újra benő,
Majd miután méreggel lelkét elboritotta,
Bosszús testéből, máj sarjadzik elő.
Halkan nézi a nap sugaránál távolodó sast,
S fáradt arcával büszkén napba tekint,
Majd lelkében tántorgón jelenik meg a kérdés:
Kiknek lángot adott, méltók voltak e rá?