Az öregség szobra

Kihalt folyosón áll, szólni senkihez sem tud;
Csíkos ingét lebegteti a szél,
Mely lopva néha arcáig elfut,
S kitől a férfi új létet remél.

Az óriási ablak mellett megáll minden nap
És messze, a távolba tekint.
A fénytől gyógyító erőt kap
S ez gondolataiba lopva reményt hint.

Az öregség ráncait arcába véste az élet.
Egy arcba, mely szilárd és komor.
A ráncok formálták e képet,
S ím, elkészült a szobor!

Mint egy mozdíthatatlan kő vagy befejezett kép,
Mely a külvilágba vágyik
S e kórház falain kívülre mégsem lép;
Egy nővér kíséri minden nap az ágyig.

Most itt áll, mint az élő múlt egy teste;
Vár, míg érte nem jönnek
S szobájába kísérik, ha eljön az este.
Addig csodálja fényeit e földnek.

Major Andrea: Az öregség szobra