Időtlenség

Talán azt hiszed, a távolság
a feledés ponyváját takarja szemedre,
sötétséget küld a benned csírázó,
az érintés varázshegyén táncol,
örök virulást áhító vágy-kezdeményekre.

Talán azt hiszed, a csend
vasvillájára szúrhatod a lüktető szirmot,
a távlatok szemfedője rádborul,
s a hallgatag szelídségben meglazul
a szorítás, s elnémítja lelkedben a hangot.

Talán azt hiszed, a felejtés
ablakán kiengedheted a hírvivő galambot,
vihar-seprűvel összegyűjtheted,
idő-kerékkel megtörheted
körülötted a lángoló csillagot.

Végtelen óraláncon kattog
szavaid időtlenségbe öntött szépsége,
hangodból épül fel a világszínpad,
fényed áttöri a gyémánt-falakat,
s már nem zavar lényed elérhetetlensége.

Léted kő-morzsáiból erősödik
a félelmet feloldó cselekvés akarata,
álmaidban csorog a teremtő gondolat,
kezed kisimítja a haragvó arcokat,
s megcsillan utadon a mesék aranyalmája.

Talán azt hiszed, az élet
bonyolult egyenleteid megfejtése,
a káosz nyúlványain bolyongsz,
minden kapu előtt szorongsz,
sorsod lapját az erőtlenség festi feketére.

Talán azt hiszed, hogy mosolyod
csírázik a benned szétterülő ámulatban,
szívedbe ölelkezik olthatatlan lángod,
az intelmek fonalára kötött csomókat levágod,
s örökké benned élek ringó kábulatban.