Gyorsulás a pillanatokban

Szélbe táncolt lomb-szoknyádban
rejtőzik a sejtések súlyos terhe,
felhő-dombok között csúszkálsz,
a szédület szakadéka beszippant a mélybe.
A pillanatok gyöngysorába szorul a formátlanság,
keserű cseppekké olvad a halhatatlanság.

A fény karjai zokogva ölelik
porba terített gyenge körvonalaid,
kihűlt nyomokban keresed elszántan
a megkönnyebbülés sárba tiport hajlatait.
Pillanatok gyorsaságában nyargal a távlat,
rád omlanak a semmibe emelt homokvárak.

Kezeid tétován lökdösik
sivárság asztalára lecsapódó vaskarikát,
fénytelen testedre hiába csavarod
a pillanatba szőtt örömök szivárvány-stóláját.
Léted kristály-hártyájába hasad a panasz,
a napmadár csőrében csíráját veszti a tavasz.

A fájdalom csavarja földbe töri
az egyedüllét magányos márvány oszlopát,
sugárzó szöveteid átitatja
a büszkeségből szivárgó visszafordíthatatlanság.
Néma tűz-halak forró fény-habon vergődnek,
boldogságba torzult pillanatok áldoznak a lehetőségnek.

Hangodba belevész a kínlódás
karójához kötött vihar-sárkány sikoltása,
titok-gömbök sodródnak az angyal arcú
horizont bádog-testű párkányára.
Nyársra tűzött szerelem lüktet a kábulat láncán,
a küzdés ereje megszakad a szabályok formátlanságán.