Körvonalak

Szivárog az idő a messzeség hártyáján,
hiába őrzöm poharamban a csillagot,
elmémbe nehezült a tévedések szikla-omlása,
elvesztettem az éjszakába növekvő ábrándot.

Már jégkristály borítja az emlékek melegét,
szemembe szárad a lángoló sivatag,
testem köd-foltok közt bolyongó tűzgolyó,
arccal a tengerfenéknek sodor a zuhatag.

Még rám csavarodik az ég kék-arany tűzkígyója,
még zihál a túlfűtöttség komor fenevadja,
fejemre fröccsen a vétkek hullámverése,
ernyedt szárnyaimban csordul titkok tűz-patakja.

A sötétség buborékai pezsegnek magányomban,
a sejtések súlyos kalapácsa dobban,
szélcsendbe tornyosul a lélek robbanása,
a függönyön átlibegő idő-maradék megtorpan.

Tévelygek a tömegben az árvaság lépcsőfokain,
szilánkokra hasadnak a vérző pillanatok,
könnyem kormos rozsdafoltokban folydogál,
vak fény-folyásba süllyednek az illatok.

Sápadt felhőcsíkok kanyarognak az égen,
a féktelenség vermébe fúl az üres létezés,
gyertyalángba hidegedett a temető szaga,
szívem gyémánt-szövetéből kiégett a nevetés.