Sápadt remény

Csillag-tornyomban hidegen örvénylik a fény,
ha várakozásba fullad a megfáradt remény.
Fogam alatt ropog az idő vaskenyere,
testem meghasadt gyümölcs eleven húsa,
riadt lelkem verdes a vágy gyönyörében,
szavaim szivárvány gömbökben gurulnak az ösvényen.

A védekezés törékeny pajzsa mit sem ér,
ha várakozásba fullad a meggyengült remény.
Szemem tűzijáték a sötétség kútjában,
vérem lüktető vulkán forró habja,
szívem tűz-gyökerébe ég az emlékezet,
álom képeimet magával sodorja a képzelet.

Hiába lángol sorsom kőtábláján az erény,
ha várakozásba fullad az ingatag remény.
Időtlen mélységbe hullatom letépett szárnyaim,
létem sivatagjában szitál az árvaság homokja,
verseim gyémánt-foglalatába öntöm a lényeget,
máglya alá söpröm a szivárgó döbbenetet.

A tudás almája legurul az elszántság hegyén,
ha várakozásba fullad a halkuló remény.
Halál-arcú percek lihegnek fülembe,
ajkamra tapad a hűvösség panasza,
virtuális virágot ültetek a téboly kertjébe,
bilincsem kattan egy irgalmatlan ölelésbe.