Egyetlen pillanat

Szemem tiszta kútjában lángol
az elvesztett szabadság pillanata,
kagylóba zárt maroknyi sötétségben
remeg a csönd tündöklő aranya.

Zöldbe dalolt örömöm magányba
törik a fák csupasz derekán,
szavaim szirmokba robbant ereje
lecsorog az idő-kerék zuhatagán.

Szakadék alján rotyog a düh
rücskös-arcú hordalékának főzete,
vak lovon poroszkálok az idő gerincén,
felhőkben kering a percek törmeléke.

Égi tünemények apró részecskéit
kutatom a szivárvány-háló erezetén,
az indulatok hóhéra nyakamra
akasztja végzetem a gyötrelem kötelén.

Szörny-ábrázatú homály-test követ
társak között az egyedüllétben,
a félelem gyűrűi megszorulnak
a remény karcsú gyökérzetében.

A hó alá hegesedett sebek
szétnyílnak a tavasz-remegésben,
a pillanatok zerge-villanása száguld
a mindenség örömeit hajszoló sietségben.

Úszó jégtáblába olvad
a darabokra tört napsugár,
pelikán-vérem fröcsköl a semmibe,
szótlan földbe temetkezik a nyár.

Egyetlen pillanat nélküled széthasítja
a lét-nemlét összeforrt határát,
egyetlen mosolyod szikrájából máglyát
gyújtva melegítem lelkem árvaságát.