Vajon vársz-e még...

Vajon vársz-e még a végtelenbe gomolygó
felhők árnyékába rejtőző nap homlokán?
Vajon az álmok sötét szárnya alá bújva
megtalálod-e kincsemet a képzelet oszlopán?

Szívem rejtekében a tél csontgereblyéje
száguld végig, lábam alá simul a zokogó avar.
A hideg borzalom megalvadt vércsatornáiba
reked a szerelem lángját ölelő sugár-kar.
Jégburokba költözött a lepke-röptű
virágok testéből áradó nyár forrósága,
liliom-szoknyám hótiszta fodrait
a szél pengéje kegyetlen kacajjal megtépázza.
Az ég vásznáról lassan potyognak
a bánatba aszalódott csillag-bimbók,
a szenvedésbe görbült hold ezüst könnyeit
tétován szürcsölik torz arcú sötétség-manók.

Vajon látod-e még kövek közé szorult
arcom feléd sugárzó mosoly darabkáit?
Vajon a sziklák sötét-lila árnyékában
összegyűjtöd-e gyémánt szívem darabkáit?