Hanyatlásban

Még mosolyod pórázt csavar
a vihar dübörgő torkára,
de már csukott szemed szirmai
alá lapul a sötétség bogara.
Szavaid édes szirupja áztatja
a keserűségbe ráncosodott földet,
de az idő lemezei közé préselődve
a feledés csont-keze lassan pörget.

Még ujjaid hegyén virágba
borul a meggyötört almafa,
de a fák díszes ruháját lassan
felváltja a szürke meztelenség.
Még gyógyító sugár-nyilak
mélyülnek kiszáradt szívedbe,
de a reményt földre szegezi a kétség,
s ködbe vész a csillag-ösvény jelzőfénye.

Még a nap tüzes arany-zsinórján
kapaszkodsz a kéklő távlatokba,
de az érett mezőt sűrűn
belepi a komor reggelek nyálkája.
Gyöngy-szemedben csillog az ígéret,
ereidben nyargal a vágyak tündér-lovasa,
de szélben nyikorgó kereszten rozsdál tested,
titkodat a gyász fekete viasza borítja.

Hová rejtőzz, ha a harmóniába
belezendül az intelmek torz hangszere,
a nyüzsgés hangja elnyeli a lényeget,
s megbénít a mozdulatlanság mázsás keze.
Mit tegyél, ha az emlékek súlya alatt
lezuhannak a büszke hegycsúcsok,
ha a nyugtalanság szédült körforgásában
erejüket vesztik a varázslatok.