Zátonyra futott álmok

Hantokba fordul a sötétség,
tollászkodik az alkony véres-hátú madara,
szürke párába olvad a csillogás,
levél alá kúszik a hallgatásba feszülő csend,
szemedre lassan rárakodik az álom-parázs.

Szobádba szűkül a világból kiragadott részed,
ezüst-fehér porfelhő homályába olvad a tér,
vágyaid csigalépcsőjén kapaszkodsz a ragyogásba,
léted sóvárgásba oldott tüzes ölelés,
álmod színes patakjában lüktet a vér.

Tested csillag-hálóján megakad
a hózivatarba olvasztott komor villámcsapás,
az ítélet hangja beletompul az édenkerti almába,
aszott idő-gerezdek keserű húsát majszolod,
s a feledés odújába húzódva elkerül a megváltás.

Örvényt kavar a súlytalanságba
a megvadult emlékek tüzes ujja,
a semmi malmában sugártörmelékké őrlődsz,
a könyörtelenség szemetjébe vegyül az irgalom,
s beomlik a lehetőségek fény-alagútja.

S ha rádront az ébredés, a nap arany
kalapja alá rejti a rettenet jégbombáját,
konok erővel cipeled horpadt gerinceden
a rendíthetetlenség mázsa-súlyát,
s szivárvány-láncra kötöd a végzet baltáját.