Árnyék az ágyamon

Lelkem virraszt a szakadék
álomba töredezett szegélyén,
látomás-hártya vastagszik
szemem szikrázó kráterén.
Jelképek úsznak a sötét falakon,
árnyékok vergődnek megbomlott ágyamon.

Mélyre zuhant szívem lobogva
porlad az éjszaka beton-medrében,
takaróm szemfödele alatt zsibbad
vágyam megtört szárnyú angyala.
Örvény-drótok kígyóznak a didergő falakon,
árnyékok táncolnak nyikorgó ágyamon.

Szemem fáklyalángja tűz-erőt
fröcsköl lapuló sarkokba,
a homály barlangrajzán rezeg
a sarkcsillag fonnyadt fény-bimbója.
Csont-kezek matatnak rémült bútorokon,
árnyékok hintáznak jajgató ágyamon.

Köd-kezem nyirkos zsinórja
szorongatja a zuhanó pillanatot,
a vaklárma darabokra tört ezüst diója
koponyámba mélyedve reccsen.
Lidércek suttogása didereg ajkamon,
árnyékok csatáznak megsüllyedt ágyamon.

Fülembe kapaszkodik a falakon
táncoló magányos remete dala,
megráz a repedésekbe szorult
vigasz-kezek riadt akarata.
Lobban a láng a gyertya-barikádon,
testem fogyó holdja fénylik ágyamon.