Torzók

Egy magányba hasadt fatörzs gubbaszt,
teste könyörtelenségbe csavart göcsört,
belenőtt a csonkba a céltalan küszködés,
az idő vascipőjébe olvadt a tündöklés,
s a mennydörgés torkába szűkült a varázslat.

Hajlott házú, köszvényes viskó kuporog
utolsót nyújtózva a szelíd elmúlás hátán,
oldaláról leszakadt a rémület ajtaja,
gerincéből kicsúszott a tartás esős húrja,
s a csend nyugalmába merülve lassul szívverése.

Egy kócos testmeleg remeg távoli padok rejtekén,
keserű grimasz ömlik a széttört öntudatba,
lelkébe satnyult az élni képtelenség,
leszakadt létéből a tündöklő végtelenség,
s a méltóság bevonata az arctalanságon lecsorog.