Rétegek

A hárs édes szirmain
csöppen a nap verítéke,
rád borul a nyár tüzes teste.

Fák árnyékában szivárog
a délutáni csend nektárja,
ajkadra olvad a kristálygolyók fénye.

Fennakad a lombokon
a céltalan lebegés,
megrándul az ágak göcsörtös keze.

Szétterül a mezőn feszülő
erők szúrós hordaléka,
megbillen a múlandóság mérlege.

Levelek csukott pillái
alá száradnak a könnycseppek,
bezárul előtted a titkok szeme.

A homály aggasztó üregeibe
tömődik a kétkedés,
befagy elmédbe a lélek üzenete.

a mélység tömör oszlopaiban
megfeszül az indulat,
rádborul a csapda fedele.

Az emlékezet homok hegyeibe
süllyed a megtompult lelkesedés,
szíved megroppantja szavaid ereje.

A mindenség lüktető körvonalai
magukba zárják fényedet,
verseidre kattan a tűnődés kerete.