Napkeltétől napnyugtáig

Megrándul a csend kapuja,
s döngve csap a fedélzetre
a hullámok megroppant gerince.
A virradat tüzes nyílvesszői
koppannak fáradt szemeden,
s fáklyaként lobban fel benned
a teremteni vágyás gyönyöre.

Megreped a nap házának eresze,
csorog a végtelen arany folyó,
sugár lebeg a zöld lombhajón.
Kakaskiáltó frissesség mozgatja
lomhaságba dermedt tagjaidat,
magányos dalod akadozva gördül,
a mindennapok ereje lüktet a takarón.

Szélben forgó jegenyefák zúgnak,
a dombetetőn csontjaidba süvít
a vihar vad húrjának csattogása.
Lelked békéje lustán nyújtózik
a villám-sújtotta kísérletek mezején,
elmédben bukórepülés az idősíkok szárnyalása.

Az alkonyat vörös kardja villan,
szaggatja az égbolt gyenge húsát,
az omladékon átlibeg a varázs-arcú naplemente.
Homály sűrűjébe rekednek a csillagok,
a hold hideg márvány-bordái
reccsennek a táj süllyedő nyugalmába,
lényed ragyogását a sötétség testébe falazza az este.