Sötétedés

Ha a sötétség szálai
a fény lemezére tekerednek,
száraz virágokba porlad a csend.
Csillag-mintás szárnyadból hullanak a tollak,
szemedbe homálylanak zsibongó vonalak.

A nyár forró kezét már rég
leszaggatta homlokodról a szél,
az ősz ragacsos pillája alól csorog a fölény.
Jeges hold-arcodból ordít a rémület,
a magány szirénája feltépi füled.

A november szennyes zsákjában
fuldokolva suttog a gyengülő láng,
hideg lábnyomokba iszaposodik a köd.
Lezuhan a megfakult kékségbe
a világfáról lepördült pacsirta éneke.

A tündöklés törékeny szalmaszálait
elhordja gyászoló varjak serege,
felhőgörgeteg köpköd nyúlós váladékot.
Döngve lehull a távlatok csapóajtaja,
megszürkül szívedben a lelkesedés aranya.