Ködvilág

Párolog a sejtelembe
szakadt alattomosság,
homályba görbül álmodból
a reménybe sajgó lobogás.

Rángat a szürkeségbe
kapaszkodó józanság kolonca,
vizenyős tétovaság csöppent
kocsonyás nedvet sápadt arcodra.

Ölel a nyúlós tapadás
felhőkben rejtőzködő karja,
kéreg-hullató csupasz fákon
lóg a meztelenség sikolya.

Hömpölyög az ítélet
törékenységet köpködő áradta,
holt kupacokba rejtőzik
a november vicsorgó csont-koponyája.

Csorog az ég szoknyájából
a gyötrelem örvénylő leve,
szúrós sűrűségbe zárul
a távlatok megfáradt szeme.

Elnyomja táruló elmédet
az üresség fojtogató polip-karja,
csapzott szárnyadra rakodik
a rémületbe gyűrt, fénytelen éjszaka.