Védtelenségbe zsugorodva

Szemed hamvas mezejébe szédül a csoda,
az éjszaka lepedőjén pezsdül a rügyező ébredés,
mozdulatod liliom-tisztasága tulipán-szívem oltalma.

Csillagot mártok az ölelés izzó arany-folyamába,
körém fonódik az érintésbe lágyuló árnyék-szivárvány,
remegő láng csapódik ajkam kacagó szikrájába.

Léted édeni rózsalugas a szüntelen kopárságban,
végzetemben lobog hiányod kegyetlen lidérce,
csak a védtelenségbe tiport álom gyötör hálójában.

Magányom bársonyára hullik a méltóság körvonala,
magányba zárt bűvölet teste vergődik meztelen,
mosolyos üveg-falába zsugorodik gyöngeségem haragja.

Dalom fáklyaként lobogó hegycsúcsok összeomlása,
szótlanságod villám-kése hasítja az idő szárnyát,
arcomra tapad a csöndbe rejtett kegyetlenség sodrása.