A csönd kanyarulataiban

A csönd ösvényén pokolba vezet a kanyargás,
rútságba szikkadt ágakon párolog az eső,
szívedbe aszalódik a keserűségbe poshadt megszokás,
a nap lüktetésébe olvad a borzalom-felhő.

Hallgatásba zárt sötétség omladéka reccsen,
csüggedt tested rongybaba a meddő némaságban,
a várakozás fátyla a hallgatás sűrűjébe lebben,
a gondolat kötelén meghal a vágy a fonnyadásban.

Romlott sóhaj kereng a végtelen redőiben,
a csönd metszetében burjánzik a kétségbeesés csírája,
szürke szavakba lobban a várakozás ereje,
képzelet-tüskék fúródnak a fohász falára.

A semmi forró leve megdermed a holt tájon,
kincseid kifosztja a szótlanság enyves kezű démona,
álomba szőtt vaskorlát nyikorog az ágyon,
az éjszaka lehajtott feje alatt ring az üresség párnája,