Fénybe feszített szárny

Fénybe-feszült büszke szárnyad
megbillen a hideg ragyogásban,
a tűz-gyűrűkben villogó nyalábok
célpontját hiába keresed,
alattomos zúzmara drótkötele
húzódik homlokodon a barázdákban.

Tündöklésbe olvadt ámuló szemedbe
szúrja jégvirág-markolatú kardját a tél,
árnyékba soványodott lebegéssel
körözöl az üresség hídja felett,
elmédbe csavarodik az elmúlásba
vastagodott, keserűség levébe áztatott átok-kötél

A mezőkbe aszalódott virágpor
a vacogás máglyáján vinnyogva gubbaszt,
a nyugtalanság testébe veri
szögeit a sikoltó csönd kalapácsa,
szavaid törésvonalába zúdítja
a sötétség kátrány-ízű nedvét az alkonyat.

Homályos délutánokba zuhan
a fáradtság ólom-szürke sóhaja,
nyöszörög a kéreg-páncél alá
jegesedett tavaszi suttogás,
csontjaidat hógörgetegbe reszeli
a tél szörnyeteg-arcú, kegyetlen ráspolya.