Távolba szórt mosoly

A hajnal keze még
koszorúba fonja fejemen
az ígéret virágait,
még apró fényleveleken
vibrálnak a föld
alá szorított dallamok.

Az ébredés csillagszórója
még elevenen lüktetve
szórja sugarait,
még tűz-köves hintón száguldanak
álom-köves ösvényen bennem
az egyhangúságba tompult napok.

A szándék gyökere
még lótusz-testembe
szívja a homály csíráit,
még felhők ezüst cseppjei
tükrözik szívemben
a szikla-erős akaratot.

Az idő szúrós tüskéjén
még lázasan keresem
a résekbe ásott harmatot,
még az üresség nyergére
szilajul felkötöm
a pöröly-csapásokba bénult holnapot.

Az erő zöld-arany párnáján
még táncolva szórom
mosolyom tömör karikáit,
még őrült magam
gyújtom elszántan
sötét tengerekről a szivárvány-habot.