Káprázat

Szél sörényébe fonódik a káprázat kötele,
a kobalt-szemű égről legurul a fátyol,
kezedben jégcsapokba kövesedett szerelem-szikrák,
megreped az álom-csillag a fénysziklák oldalán.

Hervadt levelek csont-kerete reccsen,
tócsákba mosódik a kristály-oldatú zsoltár,
riadt szívedbe hanyatlik a lappangó félelem,
fekete körvonalak alá kúszik az értelem.

Félrevert harangnyelved kongása,
gyűlölet fetreng az áldozati oltáron,
elfordul tőled a napraforgó tányérja,
lelkedből elpárolog a hajnal aromája.

Az üresség magjait söpröd a feledés ölébe,
a holnap zátonyán hajód a mindenségbe korhad,
vágyaidat lefékezi az idő kereke,
a nap tüzes bőrén álarcod elporlad.

S ha a virradat lehúzza a káprázat takaróját,
csillagporos lépteid elhalnak a kopár pusztaságban,
többé már nem vonzanak a távoli fényévek,
elhamvadnak a huszonötödik órában született remények.