Látszat a valóságban

A látszat húrján eltörik a dallam,
fellegek szövetébe szűrődik a fény,
a zuhanás ostorán csattan a látomás,
árok szélén vacog a tört-arcú remény.

A bizonytalanság jéggolyói szívedbe fagynak,
a virágpor durva homokká lényegül,
szorongás szórja szét a tűnődő mosolyt,
sóhajod őskövületeiben a hang megfeszül.

A derű zöld lombjára szorul a hurok,
az ég üveglapjai közé szorul a halandóság,
gyönge homályban villog a riadalom szeme,
s megbicsaklik elmédben a szabálytalanság.

Józan közöny fedlapja borítja a gödröt,
a kék-arany barázdákban romlott vér pezseg,
az égő csipkebokor helyén fekete a csont-koszorú,
jóságod hiába izzítja az üszkös tűz-kereket.

Átok tükrébe törik zsenge gyökered,
ágaidat perzseli a nap szikkadt nyelve,
halandó arcodra törlöd az örök mosolyt,
könnyeid belekristályosodnak a cseppkövekbe.

Csigaházba dörren a harang szava,
az idő poharában dacolsz a csúszós falon,
léted ronggyá szakad a változás szirtjein,
mégis ragyogsz a jelekbe lényegült magaslaton.