Tépelődés

Ha szíved melegében felolvadnak
a jégbefagyott csillagok,
ha álmaid szétszakadt függönye mögött
lezuhan a forró-vérű nap,
ha a felhő-takaró alatt megsimít
a káprázat könnyű keze,
könyörgő szemmel kúszol a süllyedésben,
s lelked az árvaság csapdájából kiszakad.

Ha lezuhansz a mélybe
a dicsőség gyenge virágszárán,
ha elhalkul testedben
az esdeklés lüktető szava,
ha átlépsz a csönd zsilipjein,
kezedből kihull az idő trombitája,
s emléked sodorja az áramlás
a jelenből a múltba kapaszkodva.

Ha egymagad építesz hidat
a dübörgő zuhatagra,
ha a semmi sűrű masszájából
csöpögve kilökődik az egykedvűség,
ha összezárt ujjaid gyökerébe
érlelődik az érintés leírhatatlan pillanata,
arcod mögött gőzölög a szenvedély,
sugár-karjába emel a végtelenség.

Ha a fényben szitáló részecskék
kiszínezik arcodon a fekete rózsát,
ha tündér-lepkék liliom-hintóján
száguld veled a varázslat ereje,
ha az éj romlott sötétje meghasad,
ragyogásba dől a korhadás kerítése,
s hallgatag megemlékezésbe csavarodik
a hajnal ezüstcsipkés függönye.

Ha súlytalan kiáltás emeli
égett mezők terhét égi csarnokba,
ha a kegyetlen hallgatás bűzös
folyamát sodorja az akarat,
ha a nyugtalanság torkából
kiszakad a végítélet szava,
gyöngyszemedben csillog az ígéret ereje,
s a bölcsesség viaszába olvasztja szavadat.