Töredékek

Tépett szakállú vihar-óriás
lépeget a felhők lompos takaróján,
nyomodban döng kegyetlen ereje.

Véres fakarddal hiába
harcolsz a süllyedés szárnyai alatt,
sziklára loccsan az éberség szeme.

Napsugarak kígyó-teste fröcsköli
pergő tűz-kerékről a hőség parazsát,
beolvad a remény léted gyertya-testébe.

A félelem lombikjába sűrítve
szemeidben táncol a szökevényjövendő,
gőzölög a szenvedés keserű elegye.

Esdeklésed szavakból font töviskorona
a sebzett-szájú mindenségben,
fekete tűzben lángol a nyugalom tenyere.

A hangokból fakadó áramlásban
tiszta lüktetés lebeg hold-arcod felszínén,
lelkedbe simul a zöld hátú hűvösség selyme.

Hempergő levelek alá szökik
a csönd gyökerébe porladt képzelet,
szíved árokpartra vetett, meggyötört lepke.

Üres kiáltásod felkavarja az út porát
a zokogásba fulladó föld morajában,
keringésbe fonódik a kezdet és a vég lényege.

Lángsugarú ajkam szárnyas dala zeng,
a bámulat oszlopain virágzik az érintés,
az idő fekete óralapját átszövi a halhatatlanság fénye.