Mintha

Ma megint tudom, ki vagyok végre,
belesimulok az anyag végtelen lüktetésébe,
tétova törékenység tombol bennem hallgatagon,
ma mégis fejemre kerül a korona a világszínpadon.

Mintha a jégkoporsóba zárt fagykirálynő
kezében meglobban a fáklya,
mintha hó alá tapadna a bűnbánatba
olvadt könyörgés zavaros iszapja,
mintha hordó alá csorgott volna
az óbor tüzébe fojtott bánat,
mintha arany pereme lenne
a hiábavalóságba merített bádog pohárnak,
mintha zuhanás közben is fölfelé
szárnyalnék egy ingatag árny-létrán,
mintha a délibáb megelevenedne
a napsütötte pusztaság vibráló talapzatán.

Kőporos hajnal szitálja szemembe a fényt,
az idő-szakadék felett hidat épít az álom-törmelék.,
szívembe keresztet feszít az irgalom keze,
tüzes hullámokat loccsant az égbolt szent nedve.

Ma megint tudom, ki vagyok végre,
belekiáltok a vihar-torokból szakadt farkasüvöltésbe.