ELŐSZÓ __TARTALOM __BEMUTATKOZÁS __IMPRESSZUM

Téli utazás

Süvített a szél... Összehúztam magamon a köpenyt, és közelebb ültem a tábortűzhöz. A háttérben furcsa zene szólt, valószínűleg a szél dudált egy kéményben. A hó fehér takarója betemette a mezőt, hol táboroztunk, szánhúzó állatainkkal együtt. Egyikük felvonított, mintha meglátta volna a teliholdat, majd a földre hasalt ismét. Egy másik szép csendben megfagyott... Ők is érezték a farkasordító hideget, melynek bizonyságaképpen a távolban farkasüvöltés hangzott fel. Szeretem a farkasokat. A tűzig nem jönnek el, és hangjuk megszínezi unalmas éjszakáinkat. Vastag bundába burkolózva ültem a tűz körül, és elővettem egy képet, a lány volt rajta, az aranyhajával és jégkék szemével, tekintetétől még a hidegben is rögtön forróság öntött el. Vár, vár engem, és én még a nevét is elfelejtettem, csak képét hordom még mindig magammal. Előttem felrémlett a búcsú órája, amikor elhamarkodott módon azt ígértem, hamar visszatérek, de közbe meglepett minket a kegyetlen, zord tél. Kékre fagyott ujjakkal burkolóztam mind beljebb a kabátba. Jó a kutyáknak. Nekik nem kell beburkolózniuk, nekik van saját bundájuk. Ilyenkor tudom irigyelni az állatokat igazán. Jaj, de hideg volt akkoriban! Éjszaka már rég elmúlt, a hajnal még nagyon messze van, ez a senki órája, ilyenkor a legtermékenyebb a gondolkodás. Hát mit tehettem mást? Gondolkodtam. Az őrült emberek pedig azt sugallták nekem, hogy mindez csak álom, ez nem létezik, nincs hideg, én sem vagyok. Mekkora őrültség. Hideg van, fázom, fáj a jeges érintés, és még képes vagyok a gondolkodásra, tehát ennélfogva lehet, hogy én nem létezem, és ez az egész is csak egy rémálom, és én is otthon fekszem jó puha ágyamban, a meleg pokróc alatt, de itt és most ez a Valóság. Vagy legalábbis annak tűnik. Szóra sem érdemes. Egyáltalán miért gürcölünk mi annyit nap, mint nap, hogy esténként átfagyva ülhessünk a tábortűzhöz, pár nyomorult kilométerrel arrébb? Hideg van... A jeges eső, és egy kedves hang felriasztott elmélkedésemből. Végül is, igaza van neki, senkivel nem oszthatjuk meg gondolatainkat, a jégvihar érzelmeit, csak saját magunkkal, ami nem feltétlenül hoz elismerést. Akkor hát minek gondolkodni? Miért élni? Majd a tavasz meghozza a választ is... Indulunk. Gémberedett végtagokkal felülök a szánra, a kutyák sem lázadoznak, ők is ki szeretnének már kerülni ebből a földi pokolból. Suhanunk a végtelenen. Körültekintek, körös-körül sivár hómező. A hatalmas, nyílt tér megöli az érzéseket, megöli a gondolatot, üres fejjel, üres szívvel hajtunk tovább a végtelenbe. Hány óra lehet? Mindegy. Az időnek nincs jelentősége. Itt már csak a realitásnak van értelme: mindnyájan tudjuk, hogy élve sosem kerülhetünk ki erről az átokverte helyről. Mégis megyünk. Reménykedünk. Az egyetlen érzelem, ami nem halt meg. Illetve az egyik, a másik a szerelem. Szerelmes vagyok a tűzbe, ami melegít, szerelmes a szánba, mely elrepít, szerelmes a lányba, kinek képe fényt hozott egyhangú, szürke életembe, és szerelmes vagyok a végtelenbe. Soha többet nem járhatok városban, hiányozna a távolság. Ki vagyok én? Mindegyikünk ezt kérdi magától, és senki sem tud rá választ adni. Már rég elfelejtettük ember mivoltunkat, ebben a monotonitásban lassanként mi is monoton gépekké válunk, már beszélni is majdnem elfelejtettünk. Már enni sem eszünk egy ideje. Inni sem iszunk, mert amint kinyitnánk a termoszt, rögtön megfagy... Suhanunk a végtelen hómezőn. Vagy zuhanunk az űrben? Nem tudom. Rég elvesztettem minden tér- és időérzékemet. Kék szemű lány, most segíts, fohászkodtam magamban, és felébredtem. Álom volt mindez.

<_>