AJÁNLÓ__ ELŐSZÓ __TARTALOM __BEMUTATKOZÁS __IMPRESSZUM

Tizenkettedik láncszem

Keddi nap, de örömteli,
Hisz tegnap adta át Azt Neki,
És a boldog bolond elment,
Dóra énekel most bent.

Szárnyaló hangját sosem
Hallotta még ily szépnek,
Januári napfényt
Még nem érzett ily fényesnek,
Reggel lévén, odament Eszterhez,
És íme, elmondom, mi volt,
Balvégzetű egy eset.

Odament Esztihez, és...
Ő elfordult tőle,
Víkától kérdezte amit tudni kellene,
Pedig tőle szokta, óh szívem,
Szakadjál meg, nincs gyógyírem.

S egész nap így telt el.
Eszti feléje sem nézett,
Pedig most látta csak igazán
Fájdalmasan szépnek.

Bolondul ment, mint egy gép,
Kúpit észre se vette,
Hajós és Esőváró is elment mellette,
Lamiffy éneke sem vigasztalhatta,
Elveszett örökre szép Földváryja!

Délután hazament,
És semmit nem mutatott,
Csak lefeküdött az ágyba,
Este, midőn szépen megmosdott,
Nem illik koszosan menni,
Nem illik a révészt undorítani,
Meg akart, ó, meg akart halni!

De a halál nem jött őérte,
Így hát felkelt, evett,
S visszatért az életbe.

Eseménytelen volt az élete,
S most elveszett mindene,
Odavolt ő Eszterért,
De már lehet, többé nem beszélne vele,
Ha elmenne a helyre, akkor se.

Eszter, szent angyalnak hitte,
És bizonyítva is volt e hite,
Biztos nem volt méltó őhozzája,
Így szólt a bolond logikája.

Csigalassan vándoroltak a percek,
Kétezernégy január húsz lassan tellett,
És hogy ne unatkozzon, olvasott,
Majd kártyával pasziánszot játszott.

Legutoljára pedig,
Csendben, éjszaka,
Leült az asztal mellé,
S a következő verset írta:

<_>