Krónika a világvégéről

Sziget volt ő óceán közepén,
Partjait a tenger hulláma mosta,
Szilajan vágtatott rajt a mén,
De már csend borul a habokra.

Kilenc király, kilenc ország,
Szövetségben egymással,
Megtarthatták a szép földet,
Ha nem háborúznak mással.

És ez így ment éveken, s eonon át.
Évszázadok békében, harc nélkül,
S a nép megkapta, mi neki térült:
Bölcs királyok kormányzását.

Ám egyszer felfedték a fegyvert,
S nem csak lándzsát forgattak,
Készültek a nagy hódításra,
Kardot ember ellen kovácsoltak.

Sokan már érezték a veszélyt,
Országuknak végnapjait,
S elhajóztak, messze keletre,
S ott meglelték népük nyugalmit.

Kilenc király, kilenc sereg,
Vérük forrón lüktetett,
Ellenséget kerestek, de hiába,
Senki sem ment háborúba.

Megtámadták hát a földet,
S el is foglalták majdnem,
Fölverték viszont az istenek
Haragját, lángoló ostorát,
Kék villámát, toronymagas hullámát.

Két nappal a győzelem, s a bűntett után,
Egy új nap jelent meg az égen,
Ez volt az istenek bosszúja,
Most is látod, úgy, mint régen.

Az új nap közelebb jött,
S az óceán kiszáradt,
A szigeten élők majd' mind meghaltak.
Akik élve maradtak,
Megláthatták pusztulásokat.

Nekiment a nap a földnek,
S a Kilenc Király reszketett,
Féltették hatalmas birodalmukat,
Mit katonáik vérén szereztek.

Bűnös ország! Pusztuljon el!
Kiáltották mind az istenek,
S az óceán visszajött,
S elnyelte a szigetet.

A zöld sziget, a boldogság helye,
Partjait fehér tajték mosta,
Mostanra a halálnak otthona,
Elpusztította haragjában Földanya.

Forrt a víz, az emberek remegtek,
A bölcsek elmondták jövendőjüket:
És ez a jövő egyetlen szóból áll,
És ez a szó nem más, mint a Halál.

A szigeten vulkán tört ki,
Elégette a fákat, virágokat,
De békén hagyta a katonákat,
Mert ők Földanya dühére vártak.

Szörnyű volt az istenítélet,
Emlékszik rá minden lélek,
Ha kimondom a sziget nevét,
Érzed az új nap hevét.

Felkelt az egy, szép és jó, régi nap,
Sugarai embereket vigasztalnak,
Csak a lantszó hallatszott az égre:
Atlantisz elveszett mindörökre!