Mindenkinek

Szerettek már sokan engem,
Bármennyire hihetetlen,
Sok lány álmodott rólam,
És sok szépet tettem álmukban.

De mind, csak más miatt szeretett,
Nem kell nekem az ilyen szeretet,
Soha nem láttak igazán, s mikor láttak,
Nem voltam szimpatizáns.

Pokolba veled, átkos szerelem, baj, hogy a verset szeretem?
Úgy látszik, az. Bár ne volna! Nimbuszom menten lehullana.
Hisz nincs bennem érzés, nincs bennem áhitat,
Nincs bennem semmi jó, tiszteletre méltó alig akad,
Nem vagyok vonzó külsőleg, és nem vagyok vonzó máshogy se,
Mindenki csak a verset kereste lelkembe!

És akkor mi van? Nem tudok írni,
Nem tudok, örömet szerezni, verset gyártani,
De nem is akarok. Emésszen tűz, láng, vad vihar engemet,
Míg önmagamért meg nem talál a szeretet.

Dalom gyűlölöm én is, utáld hát szintén, ki olvassa ezt,
Mi ez? Egy gyarló írás, nem vers, nem költemény,
Kutya se törődik vele, én ki, és mi vagyok,
Mind csak az álfalat látja, amit magam köré húzok,
Nem látjátok, milyenek a durva, istentelen álmok?

Ne szeress te csengő dalaimért,
Ne szeress te rímes verseimért,
Ne szeress nemlétező izmaimért,
Tudod, miért szeress? Önmagamért!