Az utolsó ítélet

Nekem nincsenek barátaim.
Senki az ég adta világon.
Nincsenek társaim.
Sehol a föld kerekén,
S sehol, hol az élet folyója állott.

Kell, hogy legyen valakim!
Valakim, aki szeret engem!
De nincsen ilyen.

Szomorúság lep el teljesen,
Vihar szele lebben komor pusztaságon,
Mint ha ködök szállnának hűvös hajnalokon,
Angyalszózat hallatszik az égből:
Menj! Mindenki menjen!
Valaki vár most valahol.
Hogy ki, nem tudhatom.
De érzem.

Küzdj meg velem, ál-érzelem!
Sosem volt szükségem rá,
De kell, hogy legyen valós érzésem!
Szép szó, mit tiszta szívvel dúdolok füledbe,
Hallgasd, mint anyja meséjét az ő gyermeke.

Ahh, mi ez? Ezt én írtam volna?
Hova lett a nyál, a népdalos forma?
Hova lett az ál-érzés, hova a kísértés?
Hova lett minden, miért eddig éltem?

Versírás közben jön-megy az ötlet,
Olvasás közben száll meg az ihlet,
De takarodj! Más kell nékem már,
Más, mi új ritmusra vár,
Más, mi új reményt ád nékem,
Más, mi új verset töltő szellem.
Hol vagy már?

Légy átkozott, poros vers!
Pokolba veled, avítt ritmus!
Szárnyaljon az új, csak mélyen,
Ellentmondani úgyse mersz!
Nyugatnak, keletnek népe, figyeljetek,
Megmondom, mikor lesz az utolsó ítéletetek:

Majd egyszer, távoli jövőben,
Mikor már rég elporladt e versem,
S rég elfeleditek magyar népem.