ELŐSZÓ __TARTALOM __BEMUTATKOZÁS __IMPRESSZUM

Bemutatkozás

Gruntczekasky Adamov nem az igazi nevem, talán rájöttetek. A valódit nem adnám meg, mert avval kimerítenénk úgyszólván mindent, amit mások rólam 12 évi összezártság után tudtak. Egy firkát azért még ideraknék:

Bolondföldi Ádám végzett hosszú vagy rövid, nézőponttól függő életével. Elvégre a két évtized a Földön egy Felnőtt szemszögéből igencsak rövid. Egy kisgyerek viszont meglehetősen hosszúnak látja. Ez az a kor, amikor az ember rádöbben, hogy sajnálatos módon már nem kisgyerek. De hála az egeknek, nem Felnőtt se. Ádám épp elfújta a huszadik gyertyát a tortáján, szépen megköszönt mindent, örült, kivételes jókedv szállta meg, és aztán lefeküdt aludni. És végzett az életével. Na igen, nem úgy, mert felébredt álmából, a lelke is testében volt, agyhalál sem szállta meg, csak éppen elege volt. Unta már ezt az életet. Valami... másra vágyott. De élni kell, ebbe bele kellett törődnie, ahogy életében eddig mindig zokszó nélkül tudomásul vette és betartotta a szabályokat, amiket a Felnőtt mondott neki. Nem kell sírgödör, nem lett öngyilkos azért, mert a világban meghalnak a gyermekek, nem szakadt meg a szíve Földváryjáért, nem került bitófára, és mérgező növények se termettek azon az elátkozott földön, ahova kerülni akart. Elátkozott föld volt. Még ő maga átkozta el. Bár tudta, az anya utolsó ölelése, mely örökkön át tart, mindig be fogja fogadni. Mégsem ment, hiába hívogatta őt anyja. Komoran ült az asztalnál, az előbb említett, fél év múlva esedékes jeleneten gondolkozott, és közben mesterfokon űzte az unalmat. Tehette, volt benne elég gyakorlata. És a triumvir tagjaként utálta életét, és a pokolba kívánta a szabályokat is. A triumvirátus. Az Öreg, a Felnőtt, és a Gyermek, aki ő volt. Mindannyiukban volt valami közös: minden szabályt betartottak (legalábbis majdnem mindet), örömet akartak szerezni másoknak, miközben a saját életük is zavarta őket. Az Öreg megbékélt a halál gondolatával, a Felnőtt nagy ívben kerülte még csak az említését is, a Gyermek pedig vágyott rá. A gyermekek mindig vágytak a számukra elérhetetlen dolgokra. És az általában akkor jött el, amikor nem kellett volna. "Nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát" - idézte emlékeibe Ádám, a Gyermek. Ősz volt. Új élet kezdete, és egy régi vége. Így volt ez mindig is - a fák meghaltak, avarjukkal éltető meleget biztosítva az állatoknak. Ádám előtt tisztán kirajzolódott a másnap várható unalom, és a holnaputánra várható veszett rohanás és sietség. Nincs mit tenni - a gyermekeknek tanulniuk kell, ha egyszer Felnőttek akarnak lenni. Igaz is, ezt nemigen kérdezték meg.