Neveléstörténeti tudományos kézikönyvemnek ez a negyedik kötete, épp úgy mint az első három, egyetemi előadásaimból nőtt ki és az egyetemi oktatásnak és tanulmányozásnak akar vezető fonálul szolgálni. A műnek ez a didaktikai célzata különleges tekinteteket szabott elém a kidolgozásban.
Forrástanulmányaim során oly gazdag anyag gyűlt egybe, hogy már maga a kiszemelés sok gondot okozott, de nem kevésbbé súlyos feladatot rótt reám ennek a bőviből merített anyagnak a csoportosítása, beosztása és módszeres formálása. Az említett gyakorlati szempont parancsolóan követelte továbbá, hogy csak a lényegre szorítkozzam és bizonyos kötött tárgyalásmódot kövessek.
De nemcsak a szerkesztés nehézségeivel állottam szemben, hanem azokkal is, melyek a tárgy természetében rejlenek. A tizenhetedik és tizennyolcadik század szellemi élete, bármely oldalról tekintsük is, oly sűrű szövedéket mutat, melynek fonalait csak a mélyebbre ható elme tudja kibogozni. Mennyivel egyszerűbb és átlátszóbb az előző korok. szellemi világa! Kristálytisztán áll előttünk az ókori klasszikus népek lelkisége, s ennek megfelelő pedagógiai horizonja; nyugodt és harmonikus tényezőkből tevődik össze a középkori nevelés eszménye, s éles, szinte kézzelfogható körvonalakkal emelkedik ki a megelőző korok hátteréből a renaissance lendületétől indított nevelői gondolkodás. Mennyivel bonyolúltabb az újkort bevezető századok szellemtörténete minden téren s így a nevelés terén is! Mily sokféle eszmei áramlat indul meg és keresztezi egymást, aszerint amint túlnyomóan vagy a hagyományok talajába vagy a haladó kor előretörő gondolatvilágába bocsátkoznak az elmélkedés gyökerei! Transcendens és reális világszemlélet, hit és tudás, tapasztalati és észszerű megismerés, a lelki szükségletek kielégítésének sajátosan színeződő vágya és az állami hatalom mindent szabályozó és egyenlősítő kényszere, megkötöttség és szabadság, egyéniség és társas közösség, minden látszólagos megalkuvás ellenére, állandóan vívódnak egymással az egész vonalon, s éreztetik hatásukat a nevelésről való különböző koncepciókban is.
Miként eddig, most is azon igyekeztem, hogy ráeszméltessek – ha talán az adott keretek közt nagyon röviden is – azokra a hol rejtett, hol könnyen felismerhető szálakra, melyek a nevelés jelenségéit a kor más szellemi nyilvánulásaihoz fűzik. Szigorúan óvakodtam azonban most is oly értelmezésektől – bármily tetszetőseknek látszottak is –, melyeket a tények kétséget kizáróan nem igazolnak. Amit megírtam, lett légyen megállapítás vagy magyarázat, bizonyítani is tudom. Ezen az egyedül szilárd és biztos alapon állva óhajtanám a legújabb kor neveléstörténetét, vagyis munkám utolsó kötetét is megírni, ha ugyan erősen alkonyodó életkorom e feladat megoldását számomra még lehetővé teszi.
Külön kell e helyütt megemlékeznem könyvem harmadik részéről, mely a hazai törekvéseket és alkotásokat összefoglalóan ismerteti és méltatja. Ez a rész nem elméleteket tárgyal, hanem a köznevelés rendjének alakulását vizsgálja, nevezetesen az eleinte csak szórványosan mutatkozó, majd szélesebb köröket is megragadó reformtörekvéseket nyomozza, az országos szervező munkásság lefolyását és eredményeit megállapítja és magyarázza s hatásukat feltárja. Ez a rész tehát nem pedagógia-történet, hanem a köznevelés vázlatos története; kísérlet arra, hogy a magyar köznevelés fejlődésének adatai némi belső összefüggésbe hozassanak. Nem is lehet más, mert magyar pedagógiai elmélkedő a tizenhetedik és tizennyolcadik században nem volt. Még Apáczai sem volt az. Nagy kultúrpolitikus, aki a maga ragyogó elszigeteltségében a magyar köznevelés átalakításának és nemzeti szellemmel való megtelítésének szükségességét bátor lélekkel hirdeti s biztos kézzel rajzolja meg a nemzeti műveltség tartalmának körvonalait, de nem oly gondolkodó, aki a pedagógia egyetemes nagy problémáit vizsgálta volna és az embernevelésnek valamely rendszeres elméletéig eljutott volna. Magyar kortársait, vagy azokat, akik a tizennyolcadik század folyamán hazánkban nevelésről írtak vagy a nevelés intézményeinek szervezésével foglalkoztak, nyilván még kevésbbé lehetne bölcselő pedagógusoknak minősíteni.
Munkámnak ebben a kötetében is, alkalmas helyeken, jellemző szemelvényeket közöltem az írók műveiből, hogy a szemléltetésnek ezzel a közvetlen módjával jobban elevenítsem meg a múltat és jobban éreztessem bele olvasóimat abba a szellemi atmoszférába, melynek közepette az egyes korok és elmélkedők pedagógiai eszméi fogantattak.
Hálás köszönettel tartozom gróf Klebelsberg Kunó magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak, azért az erkölcsi és anyagi támogatásért, mellyel ennek a kötetnek megjelenését is lehetővé tette.
Budapesten, 1927 május 10-én.
Fináczy Ernő.