53. A parlamentek. – Rousseau Emiljének megjelenéséig minden pedagógiai gondolat, mely francia földön termett, megmaradt az elmélet terén. Helvétius javaslatai például mélyen behatoltak a köztudatba, újabb és újabb irodalmi vitákat keltettek, de senki sem gondolt gyakorlati megvalósításuk lehetőségére. Az iskola éppen nem, vagy csak nagyon kis mértékben vett róluk tudomást; folytatta munkásságát abban a mederben, melyet megelőző századok ástak és lassanként mind jobban kimélyítettek. Bizonyára voltak, akik az elméletben hirdetett megújhodásnak tettre válását is óhajtották, de sem erejök, sem alkalmuk nem volt a dolgok megállapodott rendjén változtatni.
Az új eszmék gyakorlati alakba foglalására megadta a közvetetlen alkalmat a Jézus Társaság kiüzetése Franciaországból (1762.). Ez rövid idővel az Emil megjelenése után történt. Egy csapásra több ezer jól képzett és buzgó tanárát vesztette el az ország s velök együtt el kellett vesztenie egy kitünően kidolgozott tanulmányi rendszert, mely nem felelt ugyan meg többé a haladó korszellemnek, de következetes fölépítésével és szigorú tagolásával szilárd alapra helyezte volt a közép- és felsőfokú oktatást.
Az államhatalomra hárult az újraépítés nehéz feladata. Meg kellett állapítania a köznevelésnek új szervezetét,* ennek kereteit új szellemmel kellett megtöltenie s a végrehajtást új erőkre bíznia. Hogy mindez nem mehetett végbe másképen, mint a megelőző elméleti reformgondolatok hatása alatt, könnyen érthető. A mag, melyet Rousseau és az enciklopedisták elvetettek, most kezd kikelni. El fog válni, mennyiben volt életreképes.
Akkoriban Franciaországnak még nem volt közoktatásügyi miniszteriuma vagy ehhez hasonló középponti kormányhatósága. Nem volt más mód, mint a parlamentekre bizni a köznevelés új tervezetének előkészítését. Meg is indultak az idevágó tanácskozások, melyek közül a párisinak, továbbá a bretagnei és burgognei tartományok parlamentjének munkálatai a legjelentősbek. E három közül is kiemelkedik a bretagnei királyi főügyésznek, La Chalotaisnek, a parlament elé terjesztett javaslata a nemzeti nevelésről. (1763).*
54. La Chalotais. – Az első alapelv, melyet a bretagnei tervezet készítője kitűz (s melyben a többiek valamennyien követik), abban a kivánságban jut kifejezésre, hogy a köznevelés kivétessék az egyház kezéből s tanítókul csak világi egyének alkalmaztassanak. A gyermek az államé. A nevelés az állam joga. Egyes-egyedül az állam biztosíthatja a fiatal nemzedéknek egyenlő elvekben való neveltetését.
Ez a szélsőséges álláspont érezteti hatását akkor is, mikor La Chalotais a tanterv megállapítására tér át. Az oktatás eddigi rendje és módja szerinte teljesen elhibázott. Még igazi vallásos meggyőződésre sem tesznek szert az iskolák növendékei:
Ezer tanuló közül, kik elvégezték a humaniórákat és a filozófiát, alig fogunk tizet találni, kik képesek a vallás legelső elemeit világosan és értelmesen előadni, kik meg tudnának különböztetni egy jó érvet egy rossz érvtől … Kifejezem itt majdnem az összes családapák véleményét.
A széltében divó tanítás értéktelén, csupa szavak körül forog, semmi vonatkozásban sincsen az élettel és valósággal. Rousseau gondolatai hangzanak ki e szavakból:
Az első oktatásnak érzékelhető dolgokból kell kiindulnia, tényekből, s abból, amit látni, tapintani, mérlegelni, mérni, lefesteni, leírni lehet (par ce qu'on voit, ce qu'on touche, ce que l'on dépeint, ce que l'on décrit) … A tanítás és tanulás egész módszere nem lehet más, mint az ismereteket érzékelhető dolgokhoz, közvetlen érzéki észrevételekhez, egyszerü fogalmakhoz kapcsolni.
Érdekes és hasznos dolgokat kell tanítani. Különösen: történelmet, földrajzot, természetrajzot, fizikát, mathematikát (főként geometriát) és rajzolást.
Első helyen áll a történelem. Érthetetlen, hogy miért akarták némelyek e tárgyat a gyermek tanulmányainak köréből kizárni, holott semmi sincsen, ami inkább érdekelné, mint eseményeknek és cselekvéseknek színes elbeszélése? Csak jó történeti olvasókönyveket kell szerkeszteni, melyek az eseményeket életrajzi alakba foglalják. A földrajzot és természetrajzot ne száraz felsorolással, hanem az életre való vonatkozásaiban tanítsuk:
A földrajz tárgya az országok leírása, de nem úgy, hogy untató részletességgel soroljuk fel a falvakat, városokat stb., hanem hogy leírjuk a helyzetet, a talaj minőségét, termékenységét és terményeit, a népesedést, a népek erkölcseit, a kormányzati és vallási viszonyokat, a törvényeket, a szárazföldi és tengeri haderőket, az ország gazdagságát, kereskedelmét … Ne a vadállatokat tanítsuk, hanem a háziállatokat, ne az idegen földön, hanem a hazában élőket. A növények közül azokat szemeljük ki, melyek táplálékkal és orvossággal szolgálnak. A gyermekek lassanként meg fogják tanulni, hogyan kell megkülönböztetni az emlősök, madarak, halak, rovarok részeit; tudatára fognak ébredni annak, hogy mindezek az élő testek miképen nőnek és táplálkoznak, s miképen tartják fönn magukat. Lényeges azonban, hogy a tanítás sohase menjen túl azon, amit a szemökkel láthatnak és tapintás útján érzékelhetnek.
A felső fokon a természetrajz keretében anatomia és fiziológia is tanítandó. Mindezekkel a kivánalmakkal már több izben találkoztunk, hasonlóképen azokkal az útmutatásokkal, melyeket La Chalotais a fizika és kozmográfia elemi tanfolyamának ismertetéséhez fűz. A természet legegyszerübb tüneményeit akarja taníttatni, amelyeknek megértetéséhez nem kell egyéb, mint a szem, a kéz s egy kis számvetés. Mechanikát nem fogunk tanítani, de azért megértethetjük a gyermekkel, hogy az olló nem egyéb, mint két emelő, melyeket egy támasztó pontul szolgáló szeg köt össze, s hogy mentől távolabb esik ez a pont a mozgató erőtől, annál nagyobb az olló ereje. Anélkül, hogy csillagászatot tanítanánk, figyelmeztethetjük növendékünket arra, hogy a Nap körülbelül 34–35 millió mérföldnyire van a földtől; hogy egy kilőtt ágyugolyónak 25 évig kellene haladnia, míg odaérne; hogy „szemünkkel körülbelül 1000 csillagot” számlálhatunk, de hogy teleszkóppal kétszer, háromszor annyit vehetünk észre. Mutassunk neki földgömböket, térképeket, hőmérőket, légsúlymérőket; tanítsuk meg, miképen kell elbánnia a vonalzóval és körzővel; adjunk kezébe nagyítóüveget, mely új világokat fog előtte feltárni.*
A francia nyelvet és irodalmat az oktatás minden fokán taníttatni kivánja La Chalotais, párhuzamosan a latinnal, s mivel „lesznek tanulók” – úgymond – „kiknek sem latin, sem görög nyelvre nincsen szükségök,” a délelőtti időt a latin nyelvnek, a délutánt pedig a franciának lehetne fentartani, s azokat, kik kivánják, a. klasszikus nyelvek tanulásától felmenteni. A Port-Royal ajánlotta általános nyelvtan (grammaire générale et raisonnée), melyet Diderot is elfogadott, itt is jelentkezik. Retorikát mint tantárgyat nem kell tanítani, hanem mentől többet olvastatni a francia és latin remekírókból s ez olvasmányokon szemléltetni a stilus és szerkesztés kellékeit.
A filozófia tanításának főcélja a kritikai szellem kifejlesztése. A logika tanítását a tapasztalatra kell alapítani, mindent a legegyszerübb fogalmakra vissza vezetni és a legegyszerübb szavakkal kifejezni. Az erkölcstan terjedjen ki a természetjogra és nemzetközi jogra is.
A parlamenti munkálatok az életbeléptetés célzatával készültek. Szerzőik komolyan gondoltak az egész országra kiterjedő megvalósításukra. Ez az általános reform elmaradt. Egyes kollégiumokban (például az Oratoriánusok intézeteiben) történtek ugyan jelentős tantervi változások: itt-ott már feltűnik a tantárgyak sorában a fizika és természetrajz, s nagyobb súly esik az anyanyelvre és irodalmára. Egészben véve azonban a francia köznevelés továbbra is eddigi útján haladt, a régi rend keretében és szellemében, de eddigi szilárdságának biztosítékai nélkül. Az új eszmék hivei már csak valami hatalmas fordulattól, az egész állami és társadalmi rend gyökeres átalakulásától várták vérmes reményeik teljesülését.
55. A francia forradalom. – A fordulat bekövetkezett, de az alkotások elmaradtak. A francia forradalom lázas kora a köznevelés terén egyetlen állandó intézményt sem hozott létre.* Érdeme mégis, hogy az ő méhében született meg néhány oly korszakos nagy eszme, melyek azóta minden művelt állam kultúrpolitikájának axiómáivá lettek. A korlátlan szólásszabadság, mely a törvényhozás termeiben, a klubbokban és a Sajtóban uralkodott, módot nyújtott mindenkinek arra, hogy a nevelésre vonatkozó gondolatait, véleményeit, javaslatait nyilvánosságra hozza. Alig van a törvényhozó testületnek oly jelentékenyebb szónoka, aki e tárgyról ne nyilatkozott volna: Mirabeau, Lanthenas, Arbogast, Lakanal, Lepelletier Saint-Fargeau, Romme, Barère és nem utolsó helyen Talleyrand és Condorcet felszólalásai bizonyságot tesznek arról, hogy mily ellenállhatatlan erővel ragadta meg a forradalom intézőit a köznevelés súlyos problémája.
56. Talleyrand és Condorcet tervezetei. – A forradalom törvényhozó testületei elé terjesztett tervezetek közül kettő vált különösen emlékezetessé. Az egyiket az alkalmazkodó képességéről ismeretes Talleyrand, akkor még meggyőződéses köztársasági, nyújtotta be 1791-ben (szept. 10. és 11),* a másikat 1792-ben (ápr. 20–21) Condorcet vitte a konvent elé, miután már irodalmi téren is kifejtette volt álláspontját.* Mindkettőben együttvéve mintegy foglalatját találjuk meg az összes elméleti és gyakorlati javaslatoknak, melyek a tizennyolcadik század folyamán felmerültek. Mindketten nemzeti nevelést sürgetnek, értve rajta az egyháztól függetlenített állampolgári nevelést, melynek egyedüli feladata az egyént azokkal az ismeretekkel ellátni, melyek őt polgári jogainak gyakorlására és polgári kötelességeinek teljesítésére képessé teszik. E végből négy alapelvnek kell a nemzet közoktatásában érvényre jutnia.
I. A közoktatás mindenkinek szóljon (L'instruction publique doit exister pour tous). Ez azt jelenti, hogy a társadalom minden osztályának egyenlőképen legyen joga a közművelődés áldásaiban részesednie, azaz: gazdagok és szegények, ifjak és öregek, férfiak és nők egyenlőképen müvelődhessenek. A társadalmi ellentétek fokozatos kiegyenlítése csak ekként remélhető.
II. A közoktatás legyen egyetemes oly értelemben, hogy ne csak joga legyen mindenkinek mindent tanulnia, hanem alkalma is legyen hozzá. Az állam feladata ezt lehetővé tenni (Quoique personne ne puisse parvenir à tout savoir, il faut néanmoins qu'il soit possible de tout apprendre). A közoktatás ingyenes.
III. Mindenkinek joga van a közoktatás jótéteményeit terjeszteni (Chacun a le droit de concourir à repandre les bienfaits de l'instruction publique). E tétel jelenti a tanítás szabadságát. [Az elv egyetemességét a forradalom azzal csorbította, hogy az oktatásból kizárta az egyházat. Ha az oktatás joga mindenkit megillet, az egyházat is meg kell illetnie].
IV. Már az első tételben benfoglaltatik, amit Condorcet külön kiemelt és részletesebben kifejtett: a továbbképzésről való gondoskodás szükségessége. Azoknak a művelődési szükségleteiről is gondoskodni kell, kik már elhagyták az iskolát. Ennek a továbbképzésnek nemcsak az a feladata, hogy a már megszerzett ismereteket megszilárditsa, hanem tovább is fejlessze, különösen természettudományi és technikai irányban, továbbá az egészségtan, erkölcstan, neveléstan és jogi ismeretek körében.
A részletek közül jellemzőbbek a következők: Az államnak nincsen joga a politikai, vallási és erkölcsi művelődés normáit megszabni. A vallásos nevelésről való gondoskodás a családnak a feladata, az erkölcsi oktatás intézése az iskolát illeti. A tanítószemélyzet alkalmazását sem sajátíthatja ki az állam: a magasabb iskolai fokozatok tanerői választják meg a közvetlenül alatta következő iskolák tanerőit. Ugyanezen az elven kell felépülnie az iskolai felügyeletnek is. Az oktatásnak nem osztályokban, hanem tanfolyamokban kell végbemennie.
Az osztályrendszer eldarabolja az oktatást, ugyanannak a tantárgynak kedvéért minden évben más-más módszernek szolgáltatja ki a tanulót s fejében zavart idéz elő. A tanfolyamok szerint való felosztás a természetes; elkülöníti, ami elkülöníthető; határt szab a tárgyak mindenikének; közelebb hozza a növendéket tanárához és a felelősségnek egy nemét teremti meg, mely a tanári buzgóság biztositékának tekinthető (Talleyrand).
A műveltség összes ágai tanítandók, de fősúlynak a mathematikai és természettudományi tárgyakra kell esnie, mert ezek fejlesztik legjobban az itéletet, s ezek vezetnek be leginkább a jelenkor szellemébe.
Képezni akarjuk az észt, az ítéletet; meg akarjuk tanítani a fiatal embereket az igazságra; modern embereket akarunk nevelni, az értelmiséget a jelen idők szükségleteihez akarjuk alkalmazni. A régiek könyvei tele vannak tévedésekkel: az erkölcsök és szokások, melyekre szüntelenül céloznak, merőben különböznek a mieinktől. Veszedelem rejlik tehát abban, ha túlságos közelről tanulmányozzák őket … (A mathematikai és fizikai tárgyak) legbiztosabb eszközei a szellemi tehetségek fejlesztésének, a helyes itéletnek, az eszmék helyes elemzésének (Condorcet).
Sem Talleyrand, sem Condorcet javaslatai nem valósultak meg. Elsodorta őket a politika rohamos áradata, mint sok más tervet, melyekben e kor kifogyhatatlan volt. Csak a bennök foglalt gondolatok maradták fönn, melyek a következő század tanügyi mozgalmaiban akár igenlő, akár tagadó értelemben oly jelentősekké váltak.
57. Az elemi népiskolák. A forradalom előtt az egyház gondoskodott a francia nép elemi oktatásáról. A keresztény iskolatestvéreken kívül, kik e téren nagy arányú munkásságot fejtettek ki, majdnem minden plebániának megvolt a maga kis iskolája. Voltak leányiskolák is női kongregációk vezetése alatt (Filles de la Congrégation, Filles de la Charité, Filles de la Croix, Demoiselles de l'Instruction). A forradalom kormányai azokat az egyházi tanítókat, akik a polgári esküt letenni vonakodtak, elmozdították, és mivel helyettök világi tanítók ritkán akadtak, a francia népoktatás a század végével a teljes züllés lejtőjére jutott. Az 1798-ik évben statisztikai felvételek készültek, melyeknek elszomorító adataiból csak az egyetlen Sarthe megyére vonatkozókat közlöm.*
A zsüri, mely a tanítók választását intézte, azt jelenti, hogy a nyilvános iskolák többnyire erkölcstelen vagy tehetségtelen emberekre vannak bízva. A megye 55 kantonja közül 7-ről (melyek 57 községet foglaltak magukban) azt jelentik, hogy iskola nincsen, vagy: iskolának nyoma sincsen. Más 7 kantonról (55 községről) a kiküldött biztos a következőket jelenti:
1. Tuffé kantonban (9 községben) mindeddig csak egy rossz tanitó van. Tudatlan ember, de patrióta: ez az egyetlen jó tulajdonsága. Volt a kantonban néhány magán-iskola, melyeket a közigazgatás az én rendeletemre eltörölt. Ezekben az iskolákban asszonyok tanítottak, de távolról sem szerették a köztársasági kormányt.
2. Epineu (7 község). Nyilvános iskola egy sincs. (Écoles publiques: néant). Magániskolák: A közigazgatás a VII. év messidorjában bezáratta egy tanítónőnek iskoláját, aki nem akart résztvenni a nemzeti és tizednapos ünnepeken.
3. Chahaignes (4 község). Az oktatás ebben a kantonban majdnem semmis (presque nulle). Courdemandre községben tartózkodott egy volt szürke néne, aki magániskolát tartott fenn; az iskolát bezárattam, minthogy a nevezett tanítónő vonakodott a királyság iránt való gyűlöletre és a köztársasági törvények iránt való hűségre kötelező esküt letenni …
4. Fresnay (4 község). Nyilvános iskolák nincsenek (sont nulles). Ami a magántanítókat illeti, majdnem valamennyien köztársaságellenesek. Egy tanítónő, volt apáca, kinek jámborságát és műveltségét fennen magasztalják, nem vezeti növendékeit a tizednapos ünnepekre és ezeken maga sem jelenik meg.
5. Lavardin (11 község). Sem nyilvános, sem magániskolák nincsenek. A most uralkodó rossz szellem céltalanná, sőt lehetetlenné teszi elemi iskolák felállítását.
6. Malicorne (8 község). Az egész kantonban csak egy tanító van, körülbelül 20 növendékkel. Van egy magániskola is, melynek tanítója volt pap.
7. Bourg-le-Roi (10 község): Legyen nemtörődömség a tanítók részéről, avagy a köztársasági intézmények ellen való gyűlölet a szülők részéről, tény, hogy az oktatás [ebben a kantonban] úgyszólva teljesen el van hanyagolva.
58. A középponti iskolák. – A forradalmi idők lázas felhevüléseinek első visszahatásaként jelentkezik az a törvényjavaslat, melyet a köztársaság IV. évének Brumaire hava 3-ik napján (1795 október 25-én) nyújtott be Daunou. A meghiggadás főképen a javaslatnak a népoktatásra vonatkozó részén ismerhető fel. A népiskola tárgyai már csak olvasás, írás, számolás és a köztársasági morál. A tandíj továbbra is megmarad. A közoktatás, a politikai beosztás alapján, négy fokozatban épül fel: Minden kantonban kell lennie legalább egy elemi népiskolának, minden megyében (département) egy másodfokú (közép) iskolának, minden kerületben főiskolának s Párisban a nagy nemzeti tudományos egyetemnek (Institut National).
A másodfokú tanintézet neve: középponti iskola (école centrale). Párisban öt ilyen intézmény szervezendő. Számuk egész Franciaországban összesen 101. Minden középponti iskolában három szakasz (section) és 10 tanfolyam (cours) megalkotásáról kell gondoskodni. Az első szekció tárgyai: rajzolás, természetrajz, ókori nyelvek és (rendkívüli tárgyakul) élő nyelvek; a másodikban tanítani kell mathematikát, fizikát és kémiát; a harmadikban általános nyelvtant (grammaire générale et raisonnée), irodalmakat, történetet és törvénytudományt (összesen 10 tanfolyam). Az első szekcióba a 12-ik, a másodikba a 14-ik, a harmadikba a 16-ik betöltött életévvel lehet belépni.
E szervezetben meg is nyiltak a középponti iskolák, de csak néhány évig állottak fönn.
59. Az összeomlás. – A forradalom törvényhozó testületeinek tanügyi intézkedései ugyanis Franciaország lakosságának zömében mind inkább fokozódó bizalmatlansággal találkoztak. A szabadságnak a fórumon elhangzott fenséges igéi, a gyakorlati életbe átültetve, nem egyszer groteszk módon eltörpültek s tűrhetetlen kényszert teremtettek. A forradalom a művelődés teljes szabadságát hirdette, de önmagával ellenkezésbe jutott, midőn az iskolát egy általa hatalmi úton megállapított irányba terelte, más szóval: az uralkodó politikai rendszer martalékává tette. Ennek első következménye az lett, hogy az iskolák régi, kipróbált munkásait, az egyházmegyei és szerzetesrendi tanítókat s általában a régi rend híveit az összes tanintézetekből eltávolították s helyökbe mindenünnen szedett-vedett, nagyobbára készületlen, nem ritkán kétes erkölcsű egyéneket alkalmaztak, kiknek elébb e célra szervezett zsűrik előtt igazolniok kellett – nem nevelői és tanítói arravalóságukat, hanem forradalmi gondolkodásukat. A régi tanítók elbocsátását a régi tankönyvek kirekesztése követte. Az iskolák szélsőséges forradalmi szellemtől áthatott új könyveket kaptak, köztök „a köztársasági kátét,” mely a „köztársasági morál” tételeit tartalmazta. A vasárnap eltöröltetett; helyébe került, mint a munkaszünet napja, a „décadi”. A parlamenti reformerek, dacára progresszív lelkiségüknek, még pozitív vallásos nevelést kivántak: La Chalotais meggyőződésének teljes erejével hirdeti, hogy a vallástalanság vesztére van az egyénnek és a nemzetnek.* Most a vallástant minden iskolából kitiltják és helyébe általános erkölcstant tesznek. Az oktatás főcélja: az egész francia nemzet forradalmasítása. E végből nemcsak a serdülő ifjakat, hanem a zsenge korban levő gyermekeket is a forradalom összes nyilvános előadásainak, ünnepeinek, felvonulásainak, tüntetéseinek, görög stilben tartott testgyakorlásainak szemlélőivé és részeseivé tették, ami az oktatás rendes menetét állandóan zavarta és a legnagyobb fegyelmetlenségnek vált kútforrásává. Mindez mélyen aláásta a tanári tekintélyt s a tanulókat a rend felforgatására bátorította.*
Ezeket az állapotokat semmi sem jellemzi hívebben, mint a köztársaság VIII. és IX. évében, 1799-ben és 1800-ban (tehát már Napoleon konzulsága idejében) tartott megyei tanácsülések jegyzőkönyveinek a közoktatásra vonatkozó részei.* Az itt olvasható nyilatkozatok a közvetlenül megelőző forradalmi időkről szólnak:
A gyermekeket a legveszedelmesebb tétlenségre vagy a legnyugtalanítóbb csatangolásra (à l'oisiveté la plus dangereuse ou au vagabondage le plus alarmant) késztették (Aisne). Sejtelmök sincsen az istenségről, fogalmuk sincsen arról, mi helyes és helytelen; innen zabolátlan és barbár erkölcseik, innen a nép féktelensége. Pedig oktatás nincs nevelés, nevelés nincs erkölcs és vallás nélkül (Gironde). A tanárok oktatása kiáltó szó a pusztában (Meuse Inférie … Kihirdették, hogy az iskolában sohasem szabad beszélni vallásról. – A közoktatás egész Franciaországban majdnem semmis (Ille- et- Vilaine), mert ki akarták mozdítani a tapasztalat által igazolt medréből. Nincsen szó sem istenségről, sem erkölcsi elvekről. Az iskolák igenis megteltek abban az időben, mikor még az irodalom és természettudomány elemei mellett tanították bennök az erkölcs és vallás elemeit is; azóta ürültek ki, mióta ezt az utóbbi tárgyat elnyomták (Haute-Saône) stb.
A szellemeket lenyűgöző eme zsarnoki nyomáshoz járult a forradalom intézőinek és a tanügy vezetőinek tájékozatlansága az oktatás kérdéseiben. A középponti iskolák az alatt a nehány esztendő alatt is, míg fennállottak, néptelenek voltak, aminek oka nemcsak externátus voltukban rejlett (a francia szülők századok óta hozzászoktak ahhoz, hogy gyermekeik nevelését internátusokra bizzák), nemcsak abban, hogy a vallástan és a vallásgyakorlatok is szigorú tilalom alá estek, hanem ezen intézetek didaktikai szervezetének szembeötlő fogyatkozásaiban is. A középponti iskolák úgy voltak megalkotva, hogy a tantárgyak tanulása egy-egy szekció keretén belül a növendékek tetszésétől függött: az egyik tárgyat tanulta például 100, a másikat 10 tanuló, ami a közös haladást mód fölött megnehezítette és állandó rendetlenséget okozott. A nyelvi és irodalmi oktatás berendezése képtelenségekre vezetett. Az első szekcióban valamennyire megtanulták a latin grammatikát; erre két éven át csakis mathematikával, fizikával és kémiával foglalkoztak; úgy hogy amikor felléptek a harmadik szekcióba és hozzá akartak fogni a klasszikusok olvasásához, elölről kellett kezdeniök a latin nyelv tanulását. Ott volt a tantervben az „általános nyelvtan”, mellyel a tanárok nem tudtak mit csinálni, s a „törvénytudomány”, melyhez csak azt adták utasításba, hogy e tárgy célja „a köztársasági morál nagy elveit népszerüsíteni.” Mindezeket a visszásságokat fokozta a rendtartás biztosítékainak teljes hiánya. Nem volt megszabva sem az óraszám, sem az oktatás anyagának terjedelme. Minden tanár akkor és annyit taníthatott, a hogyan kedve tartotta, közös célok és egységes módszeres elvek tudata nélkül. Tetézte e bajokat, hogy ezeknek az iskoláknak tanárait is nem annyira nevelői készültségök juttatta állásaikhoz, hanem politikai magatartásuk milyensége. Ki volt mondva, hogy megüresedett állások betöltése alkalmával azoké az elsőség, akik be tudják igazolni, hogy „a zsarnokság és hatalmi visszaélés áldozatai” voltak és a szabadság ügyét szolgálták.
Nem lehet csodálni, hogy a szülők ily körülmények közt inkább otthon taníttatták gyermekeiket vagy azokba a magániskolákba küldötték, melyek az üldöztetést túlélték. Itt erkölcsi veszedelem nem fenyegette őket s tervszerű oktatásról is valami módon gondoskodva volt.
A francia köznevelés ügye ekként a század végén a teljes felbomlás örvényébe jutott. Egy vasmarokra volt szükség, mely mindenekelőtt rendet teremtsen. Elérkezett Napoleon diktatúrájának ideje. Megindult 1802-ben a közoktatás konzervatív ujjászervezése (Fourcroy-féle törvény), majd néhány év mulva (1808) létrejött a császár parancsára a francia nyilvános oktatás összes intézményeit és munkásait egységes kötelékbe foglaló Université de France. Az iskola külső rendje helyreállott. Vajjon megszünt-e a politika eszköze lenni, oly kérdés, melynek vitatása már e mű kereteit meghaladja.