113. A köznevelés szelleme a XVII-ik században. – A két magyar hazában is, miként Európa nyugati országaiban, a hit kérdései uralkodtak a lelkeken az egész tizenhetedik század folyamán. Az az ellentét, mely a hitújítás nyomán támadt a keresztények közt, most mind jobban kiélesedik s mind mélyebb és szélesebb szakadékot hoz létre a magyar katholikusok és protestánsok közt, s így történik, hogy a köznevelésnek valamikor egységes folyamata hazánkban is két, teljesen különhaladó ágra szakad, melyek egyhamar nem fognak egymással találkozni. A vallásos érdek felekezeti érdekké szűkül. A hitvitázás, mely szakadatlanul folyik odakünn az életben, erős hatással van az iskolára is: a nevelés keresztény eszményei mindkét részen sajátos színezetet öltenek, időhaladtával mind idegenebbül állanak szemben egymással.
Ezek az ellentétek azonban – a XVII-ik század végéig – más-más formában nyilvánultak meg Magyarországon és Erdélyben. Amott a katholikus, emitt a protestáns vallás az uralkodó; amott katholikus a király, emitt – nehány kivételt nem számítva – reformált hitű a fejedelem. Magyarországon az ellenreformáció zászlóbontásától kezdve mind szűkebbre szorul a protestánsok szabad vallásgyakorlata, Erdélyben viszont – Bethlen Gábor uralkodását nem tekintve, akinek szélesebb kultúrpolitikai látókörét az az egy tény is bizonyíthatja, hogy Nagyszombatban 24 katholikus papnövendéknek országos költségen való kiképeztetéséről intézkedet* – a század előhaladásával mind nyomasztóbb helyzetbe kerültek a katholikusok. Mivel pedig az iskola e korban elválaszthatatlan tartozéka az egyháznak, a vallás szabad gyakorlásának nagyobb vagy kisebb mértéke szükségkép megéreztette hatását a köznevelés intézményeire is.
Magyarországon a század hatvanas éveinek vége felé kezdődik a protestánsok iskolatartási szabadságának nagyobb arányú, tartós korlátozása. Az 1681. évi soproni és 1687. évi pozsonyi országgyűlésen hozott ú. n. artikuláris törvények megnevezik az országnak ama területeit (helységeit), melyeken szabadon gyakorolhatják vallásukat és szabadon tarthatnak iskolákat az ágostai és helvét hitűek, minek az volt az értelme, hogy a meg nem nevezett helyeken a törvény nem engedi meg nekik sem a vallásgyakorlatot, sem az iskolatartást. Valóban, számos iskolájok bezárult vagy működésében akadályoztatott. Ezzel szemben a katholikus iskolák mindenütt királyi óltalomban részesültek, s működésük csak a nemzeti felkelések alatt háborgattatott.
Erdélyben a helyzetet legjobban a Jézus-Társaság kolozsvári (ill. kolosmonostori) térfoglalásának változatos története jellemzi. A XVI-ik század második felében (1580-ban) hívta be őket a katholikus Báthori István; 1588-ban kitiltatnak, 1595-ben újból bebocsáttatnak, 1607-ben és 1610-ben újból kiűzetnek, 1615-ben ismét elfoglalják helyöket; 1653-ban most már negyedszer kitiltatnak, s csak a század legvégén, 1693-tól kezdve maradnak meg végleg Kolozsvárt.* Mindez részben országgyűlési végzésekkel történt, amiről az 1653-ik évi idevágó törvénycikk* tanuskodhatik.
A Jésuitai szerzetnek állapotjáról eleitől fogva az országnak sokrendbéli constitutiói s igen változó karban is forgott állapotjok: mert néha magok viselések circumscribáltatott és scholában való tanításon kívül, minden egyéb exercitiumok tőlük megtilalmaztatott. Néha bizonyos és csak két vagy három helyekre engedtetett bémenetelekre való szabadság, de oly conditiókkal, hogy az egyéb rendbéli régi tanítóknak békességes állapotjoknak megbántódására ne légyen és semmi eszveszésre, egyenetlenségre okot ne adjanak.
Néha pedig az országnak és hozzá való birodalomnak minden részeiből teljességgel exuláltattanak mind személyekben, s mind pedig mindennemű jóknak birodalmitól priváltattanak in perpetuum, még pápista fejedelmeknek [Báthori Zsigmond] s akkori tekintetes nagy embereknek idejekben is … a jésuita szerzet pedig mostan e hazának minden részeiből … kirekesztetett, … ezután is sem titkon, sem nyilván nem admittalandó szerzetnek tartassék in perpetuum …
Ujabban is végeztetett, hogy a jésuitai szerzet és azon szerzetnek követői a feljebb megírt mód szerint in perpetuum kirekesztessenek és minden javoktól priváltattaknak tartassanak és soha semmi időben ez hazába be ne hívattassanak, vétessenek, se ne bocsáttassanak semmi rendbéli emberektől.
De nemcsak a Jézus-Társaság ellen irányuló országos tilalmak, hanem sok más jelenség is bizonyíthatja a protestáns (különösen református) vallás uralkodó helyzetét Erdélyben a katholikus nevelés rovására. Apor Péternek a század második felére vonatkozó feljegyzéseiből* tudjuk, hogy az erdélyi prédikátorok eltiltották „az más vallású* urakat s nemességet, hogy catholica iskolában gyermekeket ne taníttassák”. Ugyanez az író panaszolja, hogy a kálvinista fejedelmek idejében katholikus gyermekeket elvettek szüleiktől és kálvinistákká tették őket; továbbá „megtilták, hogy rhetorikánál tovább az catholikusok ne tanítsanák; catholikus, se úr, se fő, se nemes ember gyermekei külső iskolában tanulni ne menjenek, annál inkább académiákra”.
De legjobban jellemzi a helyzetet az 1744. évi VII. t. c.,* mely eltörli a katholikusokra sérelmes régibb törvényeket, nevezetesen azokat, melyek a kath. püspököt „kizárták”, a káptalant a gyulafehérvári és kolosmonostori levéltárak őrzésétől eltiltották, a katholikus templomokat, kolostorokat és kollégiumokat bizonyos helyekre szorították (ad certa dumtaxat loca restringunt), a szabad vallásgyakorlatot korlátozták, a Jézus Társaságot száműzték és pártfogóit hűtlenségi pörbe fogatni rendelték volt.
Hogy viszont Magyarországon a protestánsokat kiméletlenül sanyargatták, vallásuk szabad gyakorlásában háborgatták, iskoláik működését megnyirbálták, gyermekeiket erőszakosan térítgették stb., oly tények, melyek már a XVII. század utolsó tizedeiben, a soproni és pozsonyi törvénycikkek hatása alatt sűrűn jelentkeztek, s melyeket mint közismerteket bizonyítani fölösleges. Oly kor volt ez, melyben még nem látszott lehetségesnek a keresztény hitfelekezetek békés együttélésének kölcsönös méltányosság alapján való biztosítása. A szenvedélyek lángja még magasan lobogott; a türelmetlenség mindkét részről alig ismert határt.
114. Az iskolázás külső akadályai. – Álljon itt néhány példa annak igazolására, hogy egyrészt a felekezeti ellentétekből eredő visszavonások, másrészt a nemzeti felkelések okozta zavargások hellyel-közzel mily gátat vetettek a rendszeres iskolázásnak. Első sorban említendő a reformátusok sárospataki kollégiumának ismeretes bujdosása 1671 és 1704 közt, melyről az iskola: régi történetírója* oly megkapóan hű és a korviszonyokat szomorúan jellemző képet fest. Az 1661-ik esztendőben kezdett „ezen oskolának tündöklő napja béborulni”; tiz év mulva Báthori Zsófia, II-ik Rákóczi György özvegye és fia I. Rákóczi Ferenc által
„az egész Tanuló-Ifjúság, a Professorokkal egygyütt Tanulóhelyéből kihajtatott, annak minden birtokai s jövedelmei, szőlője, szántóföldjei s a. t. elvétettenek; kútfejei bézárattanak; s a Tanuló Sereg minden óltalomtól és segítségtől megfosztatván, ide-stova fel- s alá bújdosni kénteleníttetett.”
A hontalanná vált iskola a nyomda és könyvtár megmentett részeivel egy ideig Debrecenben húzta meg magát, azután Apaffi Mihály fejedelem engedelmével Gyulafehérvárott telepedett meg. Csak 1681-ben szállingóztak vissza a deákok széniorjukkal Patakra, egy darabig professzor nélkül tanúlgattak, míg öt év multán idősb Tsétsi János vállalta el tanításukat, aki utóbb 22 éven át a „bujdosó, árva Oskolának hűséges őrzője és megtartója” lett. Az iskola azonban
1687-ben, április 24-ik Napján, újra megháboríttatott, ősi lakóhelye elvétetett, a Tanulók belőle kihajtattanak. Ekkor ezeknek egy része ismét Erdélybe bújdosott: más része pedig, (Vilmányban vólt rövid várakozása után) ugyan tsak –
687-ben, július 12-dik Napján, Tanítójával, most említett Idősbb Tsétsi Jánossal egygyütt Gönczre általment, és ottan telepedett meg. Tsudálkozásra méltó, melly szép előmenetellel virágzott Gönczön is ez az árva Pataki Oskola; de tsak mintegy nyóltz esztendeig; mert –
1695-ben, Márczius 25-ik Napján innen is kimozdíttatott, és tovább menni kénszeríttetett. Akkor osztán a Tanúlók Tanítójokkal egygyütt, ugyan azon esztendőben, úgymint –
1695-ben, Májusnak 20-dik Napján, Kassára bújdostanak, és a Városban belől megszállottanak. De ott jól meg sem pihenhettenek, majd mindjárt a következő –
1696-dik Esztendőben Márczius 27-dik Napján ezen szegény jövevény-oskolának hely a városon kivül a Hostáton mutattatott. Ott telepedtek hát meg annak tagjai, ott építettek új lakó-helyet, és ottan is tsudálatosan szaporodtanak s gyarapodtanak. De nem maradhattak itt is tovább nyóltzadfél esztendőnél: mert –
1703-dik és 1704-dik esztendőben, az akkori dühösködő támadásban, az úgy nevezett Kurutzok által Kassa ostrom alá vétetvén, ez a minden óltalom nélkül lévő Oskola is pusztulásra jutott, a Professor a városba bément, s az egész ostrom alatt ott szenyvedett; a Deákok pedig a kassai kommendáns hírével, s annak javaslatából, az ellenség kezébe esett lakóhelyeket oda hagyták, és még azon
1704-dik esztendőben, apródonként, régi Ősi hónnyokba, ide S.-Patakra visszaverekedtenek: azután tsak hamar a Professorjok is, a fellyebb is említett Idősbb Tsétsi János visszajött, a kinek szorgalmatossága, s Jóltevőiknek hathatós segedelme által, ezt az elrongyollott szegény oskolát megfoldozgatták, sőt lassanként meg is építették.
Ugyancsak hirhedtté vált az ágostaiak eperjesi „gymnasium illustre”-jének viszontagságos sorsa. 1666-ban nyilt meg a hivők adományaiból a királyi tilalom ellenére; 1671-ben Spankau császári tábornok magtárul foglalja le az iskola épületét; 1672-ben a jezsuiták helyezkednek el benne; 1673-ban Volkra tábornok fegyveres erővel űzi ki belőle a tanárokat és tanulókat; 1680-ban Thököli visszaadja a protestánsoknak, de még ugyanazon évben Kopp császári tábornok elveszi tőlük és a katholikusoknak adja; 1682-ben Thököli másodszor is visszahelyezi jogaiba az ág. hitv. ev. kollégiumot, de 1687-ben gróf Csáky kir. biztos a protestánsokat templomaikból és iskoláikból kiűzi, mire 18 éven át teljesen szünetel az intézet. – A nagyszombati Jézus-társasági kollégiumban 1620-tól 1624-ig, 1644-től 1646-ig, 1682-ben és 1701-től 1705-ig nem tanítottak a Bethlen, Thököli és Rákóczi-féle felkelések zavarai közt. Az ungvári jezsuita gimnáziumot Thököli 1678-ban felgyujttatta, minek következtében ott 1694-ig nem volt oktatás. A lőcsei jezsuitákat 1682-ben űzte ki Thököli s gimnáziumuk 1684-ig szünetelt. Ugyancsak Thököli mozdította el a jezsuitákat Gyöngyösön, Sárospatakon és Szakolczán. Beszterczebányán 1705-től 1709-ig, Egerben 1703 és 1711 közt, Rozsnyón 1705-től 1708-ig nem taníthattak a katholikusok. A példákat szaporíthatnám. A felhozottak is bizonyíthatják, nem egyszer mily nehézségekkel kellett a század folyamán iskolafentartóknak, tanároknak és tanulóknak megküzdeniök, hogy lelki szükségleteiknek megfelelő művelődési munkát végezhessenek.
115. Az iskolaügy politikai jelentőségének fölismerése. – A XVII-ik században a köznevelés még túlnyomóan egyházi érdekeket szolgált. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, aki a tudomány és műveltség szeretetétől indíttatva a gyulafehérvári kollégiumot a nyugati országok akadémiáinak színvonalára emelte híres külföldi tanárok (Opitz, Crell, Alstedius, Bisterfeld) meghivásával,* ebben az összefüggésben majdnem kivételnek tekinthető. Pázmány Péter első sorban a „római katholikus vallás terjesztése végett” alapította meg a nagyszombati egyetemet, s ugyanez a főindíték szerepel e század folyamán alapított katholikus gimnáziumok összes alapító leveleiben, rendszerint azzal a hozzáadással, hogy az új tanintézet alapítása is hozzá fog járul hatni az elburjánzott eretnekségek ellen folytatandó küzdelem sikeréhez. Az államhatalom is az egyházi érdekek szolgálatába szegődik, amidőn akár a pártfogolás, akár az elnyomás szellemében rendelkezik az iskolákkal, végső elemzésben az uralkodó vallás helyzetének biztosítása és erősítése végett. A magasabbrendű művelődéspolitikai gondolat épp úgy hiányzott az 1681. és 1687-ik évi magyar törvényekből, mint ahogy nem volt meg az 1708-ik évi országgyűlés idevágó határozmányaiban, vagy Eleonórának 1711. évi szeptember 28-án és III. Károlynak 1714. évi április 28-ikán kelt rendeleteiben sem.
Az államnak az a természetes feladata, hogy valamely egységbe foglalja az ország összes közművelődési tényezőinek munkásságát, először jelentkezik – még csak legáltalánosabb körvonalaival ugyan – az 1715 évi LXXIV. és az 1723. évi LXX. magyar törvénycikkekben, melyek megállapítják a királynak az összes alapítványok és iskolák fölött való felügyeleti jogát, a Suprema Inspectiót.
Ez a felügyelet azonban – az előzményekhez képest – eleinte nagyon egyoldalúan érvényesül, különösen Magyarországon, ahol a protestánsok iskolatartási joga most már az eddigieknél is nagyobb mértékben, az 1681. és 1687-ik évi törvényeken túlmenően, korlátoztatott. Az 1715. és 1723. évi törvénycikkek végrehajtására rendelt Pesti Országos Bizottságnak és a Savoyai Jenő elnöklete alatt tartott bécsi ministeri értekezletnek idevágó jelentései alapján jött létre az 1731. évi Carolina (Ideális*) Resolutio, melynek értelmében a helytartótanács III. Károly uralkodásának hátralevő éveiben és Mária Terézia idejében egyfelől több protestáns iskolát a grammatikáig bezáróan lefokozott, illetőleg megszüntetett, másfelől a királyi szabadalomért folyamodó protestánsok útjába a nép megterhelésének ürügye alatt mindennemű akadályt gördített. Így törölte el a nevezett kormányszék a humanisztikus osztályokat a bártfai, selmeczi, körmöczi, beszterczebányai, szatmári és czeglédi iskolákban, így zárta be a lévai, győri, pápai, tatai és rimaszombati iskolákat s így akadályozta meg magasabb protestáns iskolák szervezését mindenütt, ahonnan ilyenek felállítására irányuló kérelmek érkeztek.*
Mária Terézia trónralépésével a tanügynek, mint politikumnak elgondolása a felsőbb körökben mind általánosabbá válik. Hiszen maga a királynő írja le egy hivatalos előterjesztés szélére amaz emlékezetes sorokat, hogy a tanügy mindenképen politikum (ist und bleibt ein politikum). Ennek a gondolatnak jegyében indult meg és ment végbe a magyarországi és erdélyi közoktatás országos rendezése, melyet az iskolák statisztikai felvétele nyitott meg. Az ilyképen egybegyűlt anyag teszi lehetővé, hogy a köznevelésnek az 1777. év előtti állapotáról tudomást vehessünk, kirekesztve egyelőre az iskolák belső életében helyenként és időnként feltünedezett reformkisérleteket, melyeknek méltatására később térünk rá.
116. A magyarországi közoktatás állapota a régi rendszer idejében.* – Az említett statisztikai felvétel mindenek előtt igen tanulságos képet nyújt a nép oktatásról. Tátongó hézagok és kirívó fogyatkozások katholikus és protestáns falusi iskolákban egyaránt. Az oktatás anyagi és szellemi feltételei elégtelenek. Tankötelezettség nincsen; az iskolázás rendetlen; százával vannak oly iskolák, ahol a tanulók száma nem haladja meg a 10-et, s ezrével olyanok, melyekben a szorgalmi idő legföljebb 4–5 hónapra terjed, mert a jobbágyok az év legnagyobb részében mezei munkára fogják gyermekeiket. Nem egy helyen éveken át szünetel az oktatás, mert nincs iskolamester vagy nincs iskolai épület vagy nincsen tanuló. Az oktatás általában olvasásra és írásra szorítkozik: de van akárhány olyan iskola is, ahol csak olvasást tanítanak, viszont másutt éppen nem ritkaság számba megy a latin nyelvtan elemeinek (rudimentumainak) oktatása. Semmi tervszerűség az iskolai munkásságban. Nem is lehet, mert tanítóképzés nincsen s rendszeres felügyelet is hiányzik. A tanítók egy személyben kántorok is, ezenkivül igen gyakran falujegyzői is: általában műveletlenek, sokan rendetlen életűek és kötelességmulasztók. Jobbak az állapotok a városokban, hol a katholikusoknak elég jól szervezett külön elemi iskoláik vannak (Pozsony, Buda stb.), míg a protestánsoknál rendszerint a kollégiumok vagy partikulák legalsó osztályai végzik az elemi oktatást, a kor mértékéhez képest elegendő sikerrel. A görög nem egyesültek iskolái csekély számuknál fogva alig jönnek számba. A zsidók, ahol vannak, otthon taníttatják gyermekeiket.
A falusi és mezővárosi iskolamesterek száma az 1773-ik évben befejezett összeírás szerint* Magyarországon: 4315. Mivel pedig ugyanekkor az országban 8240 falvat és 502 mezővárost, összesen 8742 helységet (loca) számláltak, tényként megállapítható, hogy a helységeknek mintegy a felében nem volt iskolamester.
A katholikusok közép- és felsőoktatását a tizenhetedik században majdnem egyedül a jezsuiták, a tizennyolcadikban ők és a kegyes tanítórendiek látták el. Néhány más szerzetbeli latin iskola keveset számít.*
A Jézus-Társaság csak többszörös próbálgatás után tudott megtelepedni, utóbb azonban meglepő gyorsasággal terjedt el: A XVI-ik század második felében csak a nagyszombati és túróczi, illetőleg sellyei gimnáziumokban tanítottak a jezsuiták, 1773-ban a rend feloszlatása idejében, Magyarország területén 1 egyetemök, 3 akadémiájok, (Kassa, Győr, Buda), 31 gimnáziumuk és 9 nemesi konviktusuk volt.
Nevelésök végcélja minálunk is ugyanaz, mint az egész világon: a kereszténység egységének visszaállítása, első sorban a fiatal nemzedék katholikus öntudatának biztosításával. S e részben hálás tér nyilt meg nekik Magyarországon, ahol a reformáció rendkivüli arányokban hódított a tizenhatodik század második felében, a tizenhetediknek elején már szinte uralkodó hatalomra tett szert s már-már kiszorította az ősi vallást legerősebb állásaiból.
Nevelő és oktató eljárásaik hazánkban is ugyanolyanok voltak, mint Európaszerte.* Általában ragaszkodtak itt is Ratiójok rendelkezéseihez. Gimnáziumaik két, egymás fölé helyezkedő tagozatból állottak: az alsó a három grammatikai osztályt foglalta magában, a felső a poézis és retorika osztályait. Ahol kevés volt a tanuló, az öt osztályt négyre, esetleg háromra vonták össze, de az oktatás fentemlített keretei sohasem változtak. Rendszerint 6–7 év alatt végezték tanítványaik a latin iskolát. A gimnáziumhoz csatlakozott néhány helyen a kezdetben 3, később 2 évre terjedő filozófiai tanfolyam, s ehhez a 4–5 éves theológiai kar. Az elemi oktatással maguk sehol sem foglalkoztak, de egyes gimnáziumaikban az elemi osztályt felállították és világi egyénre bizták. Filozófiai és theológiai tanfolyamaikban professzorok (felszentelt áldozó papok), gimnáziumi osztályaikban túlnyomóan csak magiszterek tanítottak, kik a gimnáziumi, jobb esetben a filozófiai tanulmányok végeztével néhány évig tanárokul működtek s azután tovább folytatták tanulmányaikat. Tanárképzésökről minálunk intézményszerűen gondoskodtak: Szakolczán tanárképző intézetet (collegium repetentium) tartottak fenn. Nagyszombati egyetemükön világi tanároktól ellátott jogi kar is volt, melyen nemcsak római, hanem a tizenhetedik század közepe óta – bár rendszertelenül – hazai jogot is tanítottak, míg a nyugateurópai egyetemeken az utóbbi csak a XVIII-ik század közepén lép be a tanulmányi rendbe. Orvosi kara 1769 óta van az egyetemnek.
Oktatásuk gerince a bölcseleti tanfolyamban a skolasztikus filozófia, a gimnáziumban a latin, nyelv. A görög nyelvnek hazai intézeteikben kevés időt szántak; sokkal kevesebbet, mint Ratiójuk megkivánta volt. A XVIII-ik század harmadik tizedétől kezdve .(az 1735. évi Molindes-féle tipus értelmében) az egyetemes történelem alapvonalait is tanították. Latin nyelvi tanításuk anyaga, ennek az anyagnak elrendezése és feldolgozása egészen olyan volt, mint bármelyik más európai gimnáziumukban, azzal a helyi viszonyok követelte természetszerű eltéréssel, hogy az alsó osztályokban a hazai nyelvek valamelyikét, amilyet azon a vidéken beszéltek, vették segítségül fordításközben. Nyelvtanuk az Alvari-féle, retorikai tankönyvük szerzője Soarius (Alvarez és Suarez spanyol jezsuiták). A versenyzés, a tanulás eredménye szerint való elültetés, az osztályoknak római és görög, vagy római és pún táborokra osztása nálunk éppúgy megvolt, mint mindenütt, ahol tanítottak. Akadémiákat és színi előadásokat nálunk is rendeztek latin nyelven, de a XVIII-ik század közepétől egyszer-másszor magyar nyelven is.* Fegyelmi rendtartásukat Magyarországon is a szelidség és nyájasság jellemezte, erkölcsi nevelésök itt is inkább egy általános tipusnak, mint az egyéniségnek kiformálására törekedett. Vallásos gyakorlataikat és Máriakongregációik működését nálunk is ugyanaz a szellem telítette meg, mint a külországokban. Általában kitünő iskolaszervezők és nagyon lelkiismeretes nevelők voltak. Ezért a tizenhetedik század folyamán az egész ország katholikus közvéleményét meghódították: főurak és magasrangú hölgyek, főpapok – elég Pázmány Pétert és Széchenyi Györgyöt említenünk –, városok, minden rendű és rangú szülők versenyeztek erkölcsi és anyagi támogatásukban. Latin nyelvi oktatásuk sikereit még protestánsok is elismerték: Bethlen Gábor írja* egyik levelében (1621), hogy unokaöccse „ne magyar scolákban való hitván szokás szerint, hanem more jesuitarum exerceálja magát az oratio csinálásokban, legyen jó retor, orator, eloquens, ha adatik”. Természetesen a gáncstól és támadásoktól sem maradhatott mentes iskolázásuk. Cserei Mihály históriájában* olvassuk, hogy mikor 1706-ban hat felsőmagyarországi vármegye közönsége Rákóczi Ferenc pártfogását kérte ki a jezsuiták számára, kiknek az országba jövetele óta „a deáki tudományok floreálnak, a tanulóknak nagy könnyebbségekkel”, a fejedelem – bizonyára a politikai helyzet sugallta célzatossággal – egyebek közt azt felelte nekik, hogy a jezsuiták térfoglalása előtt mind a többi keresztény országokban, mind Magyarországon „a deáki tudomány jobban s rendesebben nevekedett, és amit a jesuiták tanítanak is, noha azt hazudják, hogy az ő munkájok, de mind a régi más szerzetekbeli tudós emberek inventiói, hanem a jesuiták a másoktól készített étket magok tálokban rakták s úgy adták elé”. Kétségkivül a leggyengébb érv azok között, melyeket ellenök valaha felhoztak.
A Jézus-Társaságnak a XVIII-ik század elejétől kezdve versenytársa támadt a kegyestanítórendben. A piaristák Lengyelországból jöttek be hazánkba még a XVII. század közepén. Egy századdal később mintegy 20 gimnáziumban tanítottak. Tanrendszerökben eleinte a jezsuiták Ratiójához alkalmazkodtak, s iskoláik külső szervezete mindvégig erre a mintára volt szabva. Még a Mária-Társulatokat és a színielőadásokat is átvették tőlük. Utóbb mindinkább saját útjaikat követték az oktatásban s e téren árnyékba borították az egykor oly dicsfénnyel övezett jezsuita intézeteket. A XVIII-dik század derekán már általános népszerűségnek örvendettek. E közkedveltségöket több körülménynek köszönhették. Egyik az, hogy elemi oktatással is foglalkoztak (Kalazanci Szent József idejében csak ezzel). A másik, hogy intézeteik nagyon kevés anyagi terhet róttak azokra a városokra, melyek befogadták őket (mutatja például a pesti kollégium története*). A harmadik, hogy egyedüli rendi hivatásuk a tanítás volt: egész életöket csakis az iskolának szentelték (lelkészkedéssel és térítéssel nem foglalkoztak). Végül, az 1715. évi 102 t.-c. és Ill. Károly 1720. évi rendelete alapján a piaristák hazánkban teljesen külön magyar tartományt képeztek s magyar kormányzók alatt állottak, kiket magyar rendtagok választottak (a hazai jezsuiták az osztrák-magyar közös provinciához tartoztak). Ez a viszonylagos önállóságuk okozta, hogy oktatásuk anyagának megválasztásában és feldolgozásában jobban alkalmazkodhattak a hazai viszonyokhoz és a haladó kor követelményeihez, mint a jezsuiták.
A magyarországi protestánsok közép- és felső iskoláit a tizenhetedik és tizennyolcadik században igen nehéz számszerűen megállapítani. Ennek oka tanterveik rendkivüli változatosságában, úgyszintén iskoláik sorsának különböző alakulásában, nemkülönben tanítóik készültségének – aszerint, mint külföldi akadémiákon jártak, avagy ilyen magasabb kiképzésben nem részesültek – semmi biztos mértékhez nem köthető sokféleségében rejlik. Ily körülmények közt legcélszerűbbnek látszott az 1766. évi országos összeírás adatait alapul venni, mely szerint – hozzávetőleges számítással – a reformátusoknak 40, az ágostai hitvallású evangélikusoknak 35 oly iskolájok volt Magyarországban, melyek a mondott évben a latin nyelv elemeit meghaladó, tehát közép- vagy felsőiskolai oktatásban részesítették növendékeiket. Mindezekben az intézetekben nagyon sok egyéni változattal találkozunk. Oly egyformaság, minő a jezsuita vagy akárcsak a kegyesrendi iskolákat jellemezte, elképzelhetetlen a protestantizmusnak az egyéniségre alapított közszelleme miatt sem: minden iskola úgyszólva külön-külön fejlődött; általános érvényű tanügyi szabályok legföljebb egyes egyházkerületi zsinatokban jöttek létre, s ezekben is csak kivételesen és szórványosan. Mindamellett kétségtelen, hogy ha nem is egyetemes szabályok alapján, de a dolgok ereje folytán sok kisebb iskolájok oktató rendje és eljárása annyiban hasonlított egymáshoz, hogy önkéntelenül is az egyik vagy másik nagy anyaiskola hatása alá került. Az ágostaiaknál Eperjes, Pozsony és Sopron, a reformátusoknál Sárospatak és Debreczen voltak ily középpontok, melyeknek megvoltak partikuláik, azaz: befolyásuk alá jutott kisebb latin iskoláik. Így lettek például Szombathi János tanusága szerint a pataki iskola partikulái: Rimaszombat, Göncz, Ujhely, Kassa, Miskolcz, Szikszó, Kecskemét, Kőrös, Sziget, Szatmár, Komárom, Pápa, Losoncz.* A partikulák rendszerint az anyaiskolából vették rektoraikat, kik ugyanazokat a tankönyveket használták, melyekből maguk is tanultak s ugyanazt az eljárást követték, melyet az anyaiskolában láttak. A hagyományoknak ez a közössége azonban nem gátolhatta őket abban, hogy a vezetések alatt álló intézményekre saját egyéniségek bélyegét ne üssék. Ebben senki sem korlátozta őket.
A hazai protestáns középiskolák tanulmányi berendezése lényegben alig különbözött a hazai jezsuita tipustól, mint ahogyan a Társaság németországi gimnáziumai és a Melanchthon vagy Sturm-féle tanulmányi rendszerek közt sem volt s nem is lehetett lényeges különbség, annak a forrásnak azonosságánál fogva, melyből annak idején mindkét részről merítettek. Protestáns iskoláinkban is megvolt a grammatikai és retorikai tanulmány, sőt a nagyobb iskolákban a filozófia és theológia is; de míg a jezsuitáknak legtöbbször módjukban volt e szakaszokat és tanfolyamokat élesen elkülöníteni, addig a protestánsoknál a keretek sok helyütt egymásba folytak, az osztályokat elválasztó vonalak elmosódtak, aminek oka szegénységekben rejlett, mely több tanár alkalmazását nem engedte meg, vagy nem egyszer abban is, hogy felső iskoláik fentartását a hatóságok akadályozván, a gimnáziumi tanfolyamok legfelső osztályában helyezkedtek el burkoltan a logikai, sőt theologiai studiumok is. Ebben a legmagasabb osztályban rendszerint a rektor tanított, az alsóbbakban segédei: az ágostaiaknál a „conrector, subrector és collegák”, a reformátusoknál a köztanítók (publici praeceptores), maguk is felsőbb osztályú tanulók (a reformátusoknál theologiai hallgatók, togátusok). A partikulákban gyakran a rektor egymaga tanította az összes osztályokat.
A tanítás anyaga a protestáns tanulmányi rendekben a sokféle árnyalati különbségek mellett is megegyezett abban, hogy a vallástanon és egyházi éneken kivül mindenütt főtárgyakul a latin grammatikát és retorikát tanították, a legnagyobb iskolákban azonfelül (a Szentírásra való tekintettel) a görög nyelvnek, sőt a héber nyelvnek oktatásáról is gondoskodtak. A történelem és földrajz – mint alább látni fogjuk – már a XVIII. század elejétől jelentkezik.*