Hetedik fejezet

Windisch-Grätz herceg első kiáltványa és annak következményei – Tanácskozás Mógánál a határ tervezett harmadik átlépéséről – Visszapillantás az első és második átlépésre – A miklóshalmi haditanács – Kossuth Parndorfban – Ultimátuma Windisch-Grätz herceghez – Izgatások a táborban a támadás érdekében – Egy magyar hadikövet letartóztatása az ellenséges táborban, és ennek következményei

 

Az október 21-i második támadó kísérlet félbeszakítását azzal indokolták a főhadiszálláson, hogy be kell várni Kossuthot, aki 12 000 főnyi erősítéssel és több üteggel úton van.

Időközben eljutott parndorfi táborunkba Windisch-Grätz herceg tábornagynak a rendes csapatokhoz intézett első kiáltványa.* Ennek célja nyilván a megfélemlítés volt, de ezt végképp nem érte el. A sorezredbeli tisztek nem félelemre, hanem haragra gerjedtek azon, hogy Windisch-Grätz herceg a zászlóeskü megtörésével vádolta őket, és halálbüntetés terhe mellett szólította el őket annak az ügynek szolgálatától, amelyet az uralkodó bízott rájuk, és amelyért az uralkodó unokaöccse, Magyarország nádora tartott szemlét felettük Jellačić bán ellen indulásuk alkalmával.

Arra az általánosan vitatott kérdésre azonban, hogy át kell-e még egyszer lépni a Lajtát vagy sem, mégis nagy hatással volt a kiáltvány. Számosan szólaltak fel ugyanis újra a Lajta átlépése ellen; szerintük az újabb támadás most már nemcsak a bánnak, hanem Windisch-Grätz hercegnek is szólna, aki pedig voltaképpen eddig Magyarország ellen semmi ellenséges dolgot el nem követett. Erre ugyan mások azt felelték, hogy Windisch-Grätz herceg Magyarország elleni ellenséges érzületét már eddig is eléggé kimutatta azzal, hogy Jellačić bánnal egyesült, és éppen ez jogosít fel minket még inkább a támadásra; de ez a nézet ekkor kisebbségben maradt.

Az én felfogásom szerint először is azt kellett múlhatatlanul eldönteni, vajon a határ ellenséges átlépése a fenyegetett hazai alkotmány védelme tekintetéből szükséges-e. Ennek eldöntésére csak az országgyűlés illetékes. Amíg ennek határozatát nem tudjuk, szükségtelennek tartottam akár a támadás melletti, akár a támadás elleni izgatásokban részt venni. Távol tartottam magamat tőlük.

De mikor Móga tábornok nem sokkal az említett kiáltvány megjelenése után berendelt a főhadiszállásra, Parndorfba, és ott több törzstiszt jelenlétében egyenesen felszólított, hogy mondjam ki nyíltan véleményemet a szándékolt támadásról: tisztán katonai szempontból határozottan ez ellen szavaztam.

– Persze, itt – kiáltotta Móga szemlátomást felindulva – mind ellene nyilatkoznak, de a biztosok előtt senki sem mer megmukkanni, ott engem mindig leszavaznak. Ön az egyetlen – folytatta felém fordulva –, akiben megbízom! Legyen bátorsága az elnökkel ugyanolyan nyíltan beszélni, mint most beszélt.

Csak ekkor kezdtem megérteni, miként történt, hogy két ízben is átkeltünk a Lajtán, és miért hagytuk abba azonnal a megkezdett támadást, úgyszólván még mielőtt ellenséget láttunk volna.

A rejtély nyitja kétségkívül azok többségének gyarló jellemében volt keresendő, akik állásuknál fogva a táborban, illetve a főhadiszálláson hivatva voltak rá, hogy befolyásolják a haditanács határozatait. A Lajtán innen a biztosoktól való félelmükben Móga ellen szavaztak, s ekkor a határt támadólag át kellett lépnünk; a Lajtán túl ellenben az ellenségtől való még nagyobb félelmükben a biztosok ellen szavaztak, s ekkor Móga a hadsereget újra visszatéríthette Parndorfba.

Az ilyen tapasztalatok indíthatták arra a hadsereg főparancsnokát, hogy haditanácsát még az elnök megérkezése előtt néhány új, talán megbízhatóbb taggal szaporítsa. Ez lehetett az én berendelésemnek is az oka. Elkéstem, és csak akkor léptem a tanácskozóterembe, amikor a haditanács tagjai már mind – hozzám hasonlóan – a támadás ellen nyilatkoztak. Szavazatuk leadásakor valószínűleg az 1848 előtti illemtan frázisa szerint fogalmaztak: „Kötelességszerűen egyetértek a mélyen tisztelt előadó úr őnagyméltóságával!” – és Móga előre láthatta, hogyan fogják őt ugyanezek a jó urak megint cserbenhagyni, mikor a kérdést a haditanácsban Kossuth, a Honvédelmi Bizottmány elnöke előtt szóba hozza. Innen magyarázható az a bosszankodás, amellyel az én nyilatkozatomat is fogadta, valamint az az én esetemben felesleges felszólítás, hogy imént kifejezett meggyőződésem mellett az elnök jelenlétében is álljak ki.

Az alkalom alig néhány óra múlva el is érkezett. Aznap este* várták Kossuthot Miklóshalmára; és Móga elhatározta, hogy az egész haditanáccsal együtt fogja fogadni.

Parndorfról Miklóshalmára érvén, már láttuk is egy részét annak az erősítésnek, amelyet Kossuth magával hozott. Nemsokára maga Kossuth is megjelent. Negyed órával később az elnök szállásán és elnökletével összeült a haditanács.

Kossuthnak a tanácskozást megnyitó beszéde igyekezett az ország határának a körülzárolt Bécs érdekében való átlépését Magyarországra nézve erkölcsi kötelességnek s e kötelesség elmulasztásának puszta gondolatát is a becsülettel összeférhetetlennek beállítani. Élénk színekkel ecsetelte a bécsieknek Magyarország friss szabadságáért tett szolgálatait; önfeláldozó kiállásukat Magyarország érdekeiért: végre az ostromzár sanyarúságait, amelyet emiatt kell elszenvedniük.

– Bécs most még áll! – fejezte be beszédét. – Lakóinak, leghűségesebb szövetségeseinknek a reakciós tábornokok támadásai elleni harcban, bátorsága még nincs megtörve. De segítségünk nélkül el kell veszniük, mert egyenlőtlen harcot vívnak. Siessünk tehát, uraim, leróni egy olyan tartozást, melyet – megemlékezve mindarról, amit bécsi testvéreinknek köszönünk – szentnek kell tartanunk. Segítségére kell mennünk Bécsnek! Ezt követeli tőlünk a nemzet becsülete. És ezt a győzelem bizonyosságával tehetjük meg, mert én a vitéz hadseregnek, mely csak az imént kergette ki az országból a futó ellenséget, 12 000 tapasztalatlan, de hazafias harcvágytól lelkesülő vitézt hozok segítségül, akik égnek a vágytól, hogy a babért próbált bajtársaik elől is elnyerjék. Igen, megtesszük! Indulunk előre! Bécsi barátaink szívszorongva várnak ránk; a magyar ember pedig még soha nem hagyta cserben a barátját!

Ezután Móga szólalt fel, szemlátomást csupán azért, hogy a vitatkozást az érzelmi politika teréről elterelje, és egyrészt zászlóeskünkre emlékeztessen, másrészt a hadsereg fegyelmének fogyatékos voltára hívja fel a figyelmünket, ezzel is útmutatást adva, milyen szempontból kell az előnyomulás előnyeit és hátrányait, javallható vagy meg nem engedhető voltát megítélnünk, hogy azután ahhoz képest szavazzunk. Beszédét, mely egyébiránt nem volt hatástalan, a haditanács tagjaihoz intézett erőteljes felszólítással fejezte be, hogy meggyőződésünket tartózkodás nélkül mondjuk ki.

Hosszú hallgatás volt a felelet erre a felszólításra. Idősebb bajtársaim iránti tisztelettől én is hallgattam. De mikor Móga felszólítását ezekkel a szavakkal ismételte meg: – Nos, uraim, most tessék beszélni! Hiszen Parndorfban önök igen határozottan beszéltek! – akkor én minden tapintatot félretéve belefogtam:

– Ámbár a gyűlés tagjai közül mind tiszti rangban, mind tapasztalatokban a legfiatalabbak egyike vagyok, mégis elsőnek szólalok fel, minthogy idősebb bajtársaim hallgatásából azt gyanítom, hogy ők a későbbi felszólalás jogát tartják fönn maguknak. Az elnök úr politikai szempontból fejtette ki, miért tartja szükségesnek, hogy Bécs kedvéért támadást indítsunk. Nem látom tisztán, milyen szolidaritás köti össze saját önvédelmi harcunkat és a bécsi fölkelést, nem ismerem a bécsi és pesti események közti szorosabb összefüggéseket, hiszen a puszta tényekről is csak kivételesen jutnak el hozzám másodkézből vett hírek. A Lajtán túl táborozó ellenséges hadsereg elleni támadás sürgősségének vitatását ezért azokra kell bíznom, akik erre politikai tájékozottságuknál, a határokon túli és inneni események összefüggése és lényege felőli tapasztalatuknál és végezetül közéleti állásuknál fogva is illetékesek. Ha parancsot kapok, hogy Magyarország határát támadó szándékkal lépjem át – nem tudván átlátni ennek a lépésnek minden politikai következményét –, feltétlenül engedelmeskedni fogok. De ha azt kérdezik tőlem, hogy mostani körülményeink között javallom-e ezt a támadást, erre a kérdésre egyedül katonai szempontból, éspedig a következő gondolatmenet alapján adhatok feleletet: Az ellenség számbeli túlsúlyától eltekintve csupán arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy olyan karban van-e hadseregünk, amilyen egy támadó – különösen pedig semleges vagy éppen ellenséges földön végzett – hadművelet sikeréhez szükséges. A csapatoknak, amelyekkel támadólag akarunk fellépni, manőverképeseknek kell lenniük, vagyis arra alkalmasaknak, hogy a megparancsolt mozdulatokat szabatosan, a kitűzött időben és a szomszédos alakulatokkal összhangban végrehajtsák. A mi seregünknek csak igen kis része rendelkezik ezzel a képességgel. A nem nagy számú rendes katonaságot és egy-két honvédzászlóaljat kivéve, hadseregünk olyan csapatokból áll, amelyek már a legegyszerűbb mozdulatoknál is zavarba jönnek a gyakorlótéren, s többnyire olyan tisztek vezénylik őket, akik fogyatékos katonai képzettségükkel a zavart csak fokozni képesek.

A csatatéren, válságos percekben, gyakran egy-egy csapat egyetlen szabatos mozdulata döntő lehet; legtöbbször azonban a parancsnokukban megbízó csapatok nyugodt magatartása és a csapatai tántoríthatatlan engedelmességében bízó parancsnok nyugodt elszántsága dönt. Megfelelő adottságok híján nemzetőr- és úgynevezett önkéntes alakulatainkról, vagyis az egész hadseregnek közel kétharmadáról e kölcsönös bizalom meglétét nem szabad feltételeznünk. Minden támadó hadművelet, ha tartós sikert akar elérni, megköveteli a csapatok biztos, rendezett ellátását, különben a katonák testi kimerülése miatt kudarcra van ítélve. Fegyelmezett csapatokat előre el lehet látni többnapi élelemmel; fegyelmezetleneket nem. A nemzetőr és az önkéntes unja többnapi élelmét az anélkül is fárasztó menetelés közben magával cipelni. Kielégíti pillanatnyi éhét, a többit eladja vagy elajándékozza, sokszor el is hajigálja. Ezért vagyunk kénytelenek már a másnapi élelmet is szekereken szállítani a sereg után; s ebből olyan hosszú szekérvonat támad, mely gyakran egymagában elegendő rá, hogy a hadsereg mozdulatait a legválságosabb pillanatokban lehetetlenné tegye. De ha ezt az igen nagy bajt tagadná is valaki, az alakulatoknál a rendezett belső szolgálat teljes hiánya miatt azzal sincs az egyes emberek ellátása biztosítva, hogy az élelmet a hadsereg után fuvaroztatjuk, a tisztek nem értenek az élelem egyenletes szétosztásának célszerű megszervezéséhez és ellenőrzéséhez, vagyis jobban mondva, nemtörődömségükben nem is gondolnak vele. Így aztán megtörténik, amit saját dandáromnál a táborban mindennap alkalmam van tapasztalni, hogy egy olyan zászlóaljban, amely egész élelmezési járandóságát, mégpedig bőven számított mértékben együttesen megkapja, egy-két század éhen marad, míg a többi fölöslegesen sokat kap, és a legközelebbi koplalónaptól való félelmében megterheli a gyomrát. És hogy kiéhezett katonákkal mire lehet menni, azt a jelen levő urak valószínűleg saját tapasztalatukból tudják. Végül pedig minden támadó hadjárat edzett, gyakorlott csapatokat kíván. A mieink nagyobbrészt nem ilyenek. A csatában két ellentétes erő befolyásolja a katona magatartását. Előrehajtja a becsületérzés, a hazafias lelkesedés, talán a félelem is a büntetéstől, melyet a haditörvény mér a gyáva katonára; visszariasztja az ellenséges ágyú torkából feléje bömbölő halál. Amint az egyik vagy a másik erő kerekedik felül: aszerint győz a csapat vagy legyőzetik. A hadtörténet azt tanítja, hogy még a fegyelmezett és jól vezetett újonccsapatok is gyakrabban jutnak az utóbbi sorsra. Kérdem, milyen sorsot jövendölhetünk a mi fegyelmezetlen és rosszul vezényelt zászlóaljainknak? És mindezek után azt az aggodalmamat is ki kell fejtenem, hogy támadásunkkal a Lajtán túl élők feltételezett rokonszenvét tökéletesen elveszíthetjük, mert amit a horvátok a föld népének tulajdonából még megkíméltek, azt a mi önkénteseink és nemzetőreink aligha fogják megkímélni. Stixneusiedelig való második benyomulásunkkor tulajdon két szememmel láttam azt a pusztítást, amelyet csapataink azon a vidéken emlékül hátrahagytak; pedig akkor még nem is volt élelmiszerhiány. Ez azonban ellátószolgálatunk hiányos felkészültsége miatt annál inkább be fog következni, minél messzebbre nyomulunk be Ausztriába. Hallottam ugyan imitt-amott panaszokat a horvátok tolvajlásai miatt, de például a szőlősgazdák költséges karókészleteit utunkban mindenütt ott láttam még bántatlanul a szőlőkben heverni. Visszavonulásunkkor a karókat a tulajdonosok panaszai és a kiadott szigorú tilalom ellenére föltüzelték, s a vetéseket szándékosan legázolták. A magyar népfölkelő ritkán különbözteti meg azt a németet, aki harcol ellenünk, attól, aki a győzelmünket kívánja vagy legalább semlegesen viselkedik. Azt mondja: „Hiszen csak a németé” – s ezzel úgy érzi, joga van mindenféle pusztításra az idegen országban. Az ilyen kilengéseket csak a szigorú fegyelem tudja megakadályozni: de – ismétlem – nálunk éppen a fegyelem hiányzik.

– Azt mondhatja valaki, hogy túlzok. Tessék tehát egy veszélytelen kísérletet tenni, hadd döntse el ennek eredménye, megkísérelhetjük-e a tanácsolt támadást vagy sem. Adjunk parancsot, hogy például holnapután délután 5 órakor az egész tábor álljon indulásra készen; és győződjünk meg róla, hogyan teljesítik a kiadott parancsot. Ha nem is a kitűzött órára, de mondjuk két órával későbben az egész tábor indulásra készen áll: akkor én föltétlenül az előnyomulásra szavazok.

Kossuthnak szemlátomást rosszul esett nyilatkozatom. Azt kérdezte tőlem, hogy mennyire becsülöm a lelkesedést, melyet az ő szónoklata a seregben fölkelteni képes.

– A táborban és közvetlenül a szónoklat után nagyon sokra, a fáradalmak után és az ellenséggel szemben igen kevésre – feleltem.

– Azt hiszi tehát – kérdezte ingerülten –, hogy egyetlen embert sem hozunk haza seregünkből?

– A nemzetőrök és önkéntesek megmenekülését – válaszoltam – gyors lábuk szavatolja; de az a kevés számú jó csapat, amellyel rendelkezünk, odaveszhet, és vele a becses anyag, amelyre egy hasznavehető hadsereg megalakításához oly nagy szükségünk van…

Kossuth berekesztette a tanácskozást, anélkül hogy határozatot hoztunk volna, de kilátásba helyezte, hogy Parndorfban folytatódni fog a vita. Én búcsút vettem, és haladéktalanul visszatértem Bruckba.

Másnap Kossuth Parndorfba érkezett. Első nyilvános cselekedete az volt a táborban, hogy a rendes csapatok tisztjeit lakása elé rendelte, és felolvasott nekik egy Windisch-Grätz herceghez intézett levelet,* melyben, ha jól emlékszem, kimutatta Magyarország ügyének jogos voltát a horvát bánnal és pártjával szemben, és ennek alapján azt kívánta, hogy a herceg a bánt és hadtestét fegyverezze le, s ezzel bizonyítsa be, hogy Magyarországnak a király által nemrég szentesített alkotmányát tiszteletben tartja. Azt is követelte, úgy emlékszem, hogy Bécs ostromzárolásával hagyjanak fel; mindenekelőtt pedig záros határidőn belül kielégítő választ követelt levelére, különben Magyarország kénytelen lesz ellenségét és annak szövetségeseit semleges földön is megtámadni és megsemmisítni.

Az ultimátummal, mihelyt a tisztek tudomására hozták, két hadikövet* nyomban útnak indult Windisch-Grätz herceg táborába.

Amennyire észrevehettem, a levél, amelynek tartalmát csak kivonatosan ismertettem, a jelenlévőknél nem csekély visszhangra talált, s előre látható volt, hogy ha az agitáció Bécs megsegítése érdekében így folytatódik, nem lesz sikertelen. Kossuth erre számíthatott is, és elhatározta, hogy a miklóshalmi haditanácsban elszenvedett kis csorbát ezúton kiköszörüli. A magyar vadászegyenruhában a táborba jövő országgyűlési képviselők közül többen szintén megtették a magukét, hogy a hadsereget apránként megnyerjék a támadási tervnek, Kossuth pedig nagyvonalúan folytatta az agitációt, a táborban csapatról csapatra járt, és beszéde tüzével a Lajtán túli ellenség elleni harcra lelkesítette őket. A miklóshalmihoz hasonló szabályos haditanácsot tudtommal nem tartottak. A tanácskozás alkalmi vitatkozások alakjában hosszúra nyúlt, napról napra általánosabb lett, végül az egész tábor részt vett benne. A támadás iránti rokonszenv szemlátomást erősödött.

Eleinte ugyan több ezred kinyilatkoztatta, hogy ők Windisch-Grätz herceg ellen nem lépik át a Lajtát, mert ez nyílt lázadás, de mikor e nézet legmerészebb hirdetőit sorban egyszerű elbocsátással, s így számos magas rangú tisztet a legbizonytalanabb sorssal fenyegették meg: az ellenzők sorai egyre fogyni kezdtek, és kisvártatva az utolsó is elhallgatott.

Időközben mindnyájan feszült várakozással lestük Windisch-Grätz herceg feleletét. A két hadikövet – egy honvéd ezredes és egy nemzetőr százados – közül csupán az utóbbi tért vissza, az előbbit Jellačić bán táborában letartóztatták, s többé nem eresztették el.

A népjognak ez az otromba megsértése végképp megtört minden ellenkezést, mely a parndorfi tábor kebelében az elnök indítványa, tehát a szorongatott bécsiek megsegítése ellen még imitt-amott megmutatkozott. Kossuth további tudósításokra várhatott Bécsből, de mikor ezek helyett egyre csak az öblös ágyúk hangját hozta a szél a Lajtán keresztül mihozzánk, végre kimondták, hogy nincs több vesztegetni való idő, és 1848. október 28-án megindultunk előre.




Hátra Kezdőlap Előre