Tizedik fejezet

Okaim a hadsereg főparancsnokságának elvállalására – Én a határtól való visszahúzódást javaslom, Kossuth a határvédelmet – Kossuth önállótlansága – Mégis diktátornak óhajtom őt – Indokaim – Erre vonatkozó levelem a Honvédelmi Bizottmányhoz – Vitáim Kossuthtal, a Honvédelmi Bizottmánnyal és Mészárossal – Erre vonatkozó okiratok

 

Magyarország alkotmányáért érdemes volt véres küzdelmet vívni. A nemzet is megértette ezt, és egy szívvel-lélekkel fegyvert ragadott, hogy a küzdelmet megállja. Vezére pedig az volt, akiben bízott – Kossuth.

De Kossuth, nem lévén katona, a katonákat nem becsülte értéküknek megfelelően, és azt hitte, hogy az ellenség ágyúi már a hevenyében együvé szónokolt néptömeg puszta harci kiáltásától el fognak némulni.

A katonák – köztük jómagam is – figyelmeztették, óvakodjék az efféle veszedelmes önámítástól. Ő nem hajlott szavunkra, és Schwechatnál keservesen megadta az árát.

Most engem kínált meg a vert hadsereg fővezényletével.

E lépésben annak bizonyságát üdvözöltem, hogy Kossuth a haza javáért végképp letett katonaellenes képzelgéseiről, ezt a fontos megbízatást* abban az erős meggyőződésemben vállaltam el, hogy a nemzet harca igaz ügyéért önvédelmi harc, és azzal a szilárd bizalommal, hogy az is fog maradni; elvállaltam, mert hivatottnak éreztem magamat rá, és mert ha megtagadom, hazám iránti kötelességemet szegem meg; és végül azért is, mert minél magasabb polcon állok, annál több valószínűséggel remélhetem, hogy polgártársaimat személyes példámmal a haza igazságos ügye iránt oly föltétlen odaadásra lelkesíthetem, amely nélkül ennek megmentéséről álmodni sem lehetett.

De új hatáskörömnek mindjárt első napjaiban azt kellett tapasztalnom, hogy a schwechati nap a polgári hatalom birtokosait nem gyógyította ki sem abból a tévedésből, hogy a haderő felhasználásakor a politikai meggondolásokat a hadászatiak elé tolják, sem abból az ismételt kísérletezésből, hogy katonák nélkül akarjanak háborút viselni.

Én azt javasoltam, hogy a Duna jobb partján a hadsereg zömével Győrig, az elővéddel pedig Mosonig húzódjunk vissza, a bal parton pedig csupán Pozsony városát és a Fehér-hegység főbb szorosait tartsuk megszállva, ezeket is csak elszigetelt erős osztagokkal, amelyeknek az ellenséges túlerő előnyomulása esetében egyrészt Lipótvár, másrészt Komárom falai alá kell hátrálniuk; továbbá, hogy a hadsereget szervezzük újjá, a kormány és az országgyűlés székhelyét pedig felállítandó zászlóaljak kereteivel együtt helyezzük át a Tiszántúlra, s az ősz hátralévő részét használjuk fel hadszervezésre, készletek felhalmozására és raktárak létesítésére, egyszóval a rendezett és megbízható haderő megteremtésére. Javaslatomat elvetették, s vele szemben úgy határoztak, hogy az ország határait kell megszállva tartani* és a hadsereg újjászervezését az ellenség szeme láttára kell keresztülvinni; mert – minden talpalatnyi földdel a nép egy-egy része is elszakad tőlünk. Népünk rokonszenve az alkotmány fönntartása iránt még nincs annyira meggyökerezve, hogy egy ránk nézve különösen kedvezőtlen harci fordulat viharának ellenálljon. Ezért mindenekelőtt a schwechati kudarc hírének lehangoló hatását kell azzal mérsékelnünk, hogy megtartjuk a határt. Szükséges továbbá az osztrák kormány székhelyéhez legközelebb eső országrész lakosait az Ausztriához való eddigi kapcsolatokról a lehető legrövidebb idő alatt leszoktatni, mégpedig azzal, hogy kénytelenek legyenek a határzár miatt az osztrák örökös tartományokkal való kereskedésüket megszakítani, üzleti tevékenységükkel a belföldre szorítkozni, és ezáltal Magyarországnak Ausztria felé eső határát minél határozottabban kirajzolni. A szoros határzárral egyébiránt az élelmiszerek Bécsbe vitelét az ott és a környéken táborozó ellenség nagy hátrányára teljesen meg kellett volna akadályozni, a határszéli megyékben felhalmozott gabona- és szénakészleteket felvásárolni és Komárom vára védkörében elhelyezni, és ezzel az új magyar papírpénznek kedvező piacot biztosítani.

Hasztalan hívtam fel rá a figyelmet, hogy a határszél megszállva tartásával csak mellékes és múlékony előnyöket lehet elérni, s ezeknek fejében feláldozzuk a maradandó és legfontosabb előnyt, melyet a jól szervezett haderő megteremtése jelent, hiszen a hadsereg újjászervezése a hosszan elnyúló felállításban különösen elcsigázó határszéli őrszolgálat közben felette nehéz, sőt csaknem lehetetlen.

Leszavaztak – és még szerencsésnek mondhattam magam, hogy legalább a hadsereg újjászervezése ellen nem tiltakoztak –, pedig ezen nem kevesebbet értettem, mint a nemzetőr- és önkéntes zászlóaljak feloszlatását s a belőlük nyerhető anyagból rendes honvédzászlóaljak felállítását.

De alighogy Kossuth Pozsonyból Pestre visszatért, erre irányuló fáradozásaim a legmakacsabb ellenzésre találtak.

Már akkor, amikor az elnök napokig Pozsonyban időzött, volt alkalmam tapasztalni, hogy ő tisztán katonai vonatkozású tanácsaimat korántsem saját önálló meggyőződéséből nem óhajtja megfogadni, hanem csupán a mi igaz ügyünk előmozdítása szempontjából nem a legszerencsésebben összeválogatott környezetének határozottan kártékony befolyása miatt. Ezt a meggyőződésemet megszilárdították azok az újabb nehézségek, amelyeket az elnök most egyszerre Pestről a hadsereg terveim szerinti újjászervezésének kezdett útjába gördíteni, bár Pozsonyban még teljesen egyetértett velem mindabban. E nehézségek kútfejét nézetem szerint megint csak az idegen befolyásban kellett keresni, mégpedig valószínűleg a Honvédelmi Bizottmány tagjaiéban. Én ugyan névről is alig ismertem ezeket az urakat, de elég volt azt tudnom, hogy egy katona sincs köztük, és hogy a hadvezér hatalma minden időben szálka volt a polgári hatalom szemében.

Az ilyen kicsinyes hatalomféltésen azonban elbukhatik a haza megmentésének ügye, a nemzetnek a küzdelemben való leghősibb kitartása ellenére is. Feltétlenül szükséges volt tehát egy olyan legfőbb államhatalom megalkotása, amely korlátlan lévén, minden ilyen féltékenykedésen fölül áll.

Ezt a legfőbb hatalmat azonban egyetlen kézbe kellett adni: Csakis diktatúráról lehetett szó. Magyarország egyedül elképzelhető diktátora Kossuth volt.

Egészen alkalmas ő sem volt rá, mert a hadviseléshez nem értett, a modern hadvezetésben nélkülözhetetlen állandó katonaság intézményétől pedig idegenkedett; mégis Kossuth egyéniségét jó ügyünkre nézve hasonlíthatatlanul kevésbé tartottam ártalmasnak, mint egy természeténél fogva felelősséggel nem tartozó testületet, amilyen a Honvédelmi Bizottmány is volt, amelynek tevékenységére a sok szakácsról és az elsózott levesről szóló példabeszéd gyakran nagyon is ráillett.

Úgy vélekedtem, hogy Kossuth diktátorként szükségképpen az ország főhadseregének, tehát a fel-dunai hadseregnek táborában fog tartózkodni. Reméltem, hogy ha huzamosabb ideig közvetlen közelében lehetek, könnyen meg tudom nyerni annak a meggyőződésemnek, hogy az országot csakis jól fegyelmezett rendes hadsereggel lehet megmenteni – és nem önkéntes csapatokkal, vagy nemzetőrséggel. És ha nem fog rajta az elmélet, akkor egykettőre meggyőzi majd a gyakorlat: a schwechatihoz hasonló újabb tapasztalat.

Mihelyt Kossuth ebben a dologban megszabadul tévedéseitől, valószínűleg a haderő alkalmazásában is fontosabbnak fogja tartani a hadászati meggondolásokat a politikai érdekeknél.

Ezek az elmélkedések indítottak rá, hogy a következő, kivételesen németül fogalmazott levelet* intézzem a Honvédelmi Bizottmányhoz:

 

Pozsony, 1848. november 11.

 

Folyó évi október 31-én szólíttattam fel a tisztelt Honvédelmi Bizottmány elnöke által, hogy a feldunai magyar sereg vezérletét átvegyem. Átvevém azt és vele a kötelezettséget, mindent elkövetni, mi közvetlenül vagy közvetve a mindenfelől veszélyzett haza megmentésére szolgálhat. Senki igaz hazafinak nem szabad eltagadnia, hogy a veszély nagy, igen nagy, sőt hogy az, fájdalom! – még nagyobbra nőhet.

Mindazon nemzeteknek történetírója, kik egykor az enyészethez közel jutva, újra fölküzdték magukat a nemzeti létnek oly fokára, mely a szilárd megmaradásnak föltételeit magában foglalja, tanítja, hogy vannak percek, midőn minden kisszerű tekinteteknek el kell foszlani, hogy a nagy Egész megmentessék; tanítja továbbá, hogy Egység nélkül az akaratban megmentésre gondolni sem lehet; tanítja végre, hogy ez Egység csak úgy eszközölhető, ha az egész nemzet vagy legalább túlnyomó többségének bizodalma egy férfiúban találkozik össze, és a nemzet ezen Egyet egy bizonyos meghatározott időre szabad elhatározásából maga fölibe emelvén, akaratának önként hódol.

Így volt ez eddig, és így lesz ezután. Nem tudom hinni, hogy Magyarország kedvéért a világ folyása más irányt veend.

Már azt, hogy Magyarország eddig oly közel áll-e az enyészet széléhez, hogy csupán egy erős diktatúra által lehessen még megóvható az elveszéstől: ezt ítéljék meg azon férfiak, kik korszerűnek találták a magyar hadseregnek legnagyobb részét egy egyszerű polgárnak vezérlete alá adni. Hogy pedig éppen ezen része a hadseregnek a legújabb események folytában a végső feloszlatáshoz igen közel jutott, ez oly tény, melyet semmi szakértő katona nem fog letagadhatni. – Kimérlegelni, hogy ki mennyiben ok benne: ez egy jövő időnek feladata marad, midőn a kedélyek izgalma, mely jelenleg még folyvást növekedni látszik, lehiggadt és helyet adott minden körülményt nyugodtan áttekintő igazságos, sőt méltányos ítéletnek. Most – segíteni kell, éspedig rögtön.

 

(Itt az eredetiben egy kirohanás következett* az általánossá vált gyanúsítási kórság ellen. A további szöveg azonban, mint látható, természetesen csatlakozott az előzményekhez.)

 

Az én feladásom a „miként” iránt tenni javaslatot, és én a következő pontokban fejezem ki meggyőződésemet:

1. Minden nepotizmusnak az előléptetésben egyátalján meg kell szűnni.

2. Minden nem rendes seregosztályok a rendes katonaságtól szigorúan elkülönítendők és külön vezérletek alá állítandók. Legjobb lenne minden nem rendes csapatokat azonnal feloszlatni, közülök katonáskodni törvényben kötelezetteket kiválasztva újoncul asszentálni, és a már létező rendes seregosztályok kiegészítésére fordítani. Az úgynevezett „önkéntes” zászlóaljaknak „honvéddé” átbérmálása: nagyon szerencsétlen gondolat. A név változik: a gyermek ugyanaz marad.

Az „önkéntes” zászlóaljak keveset vagy mitsem érnek, mert a tisztek és altisztek sorában csak igen kevesen értik a végzendő szolgálatot. Vajon lehetend-e ezen charge-októl* többet várni, egyrészt azért, mert most „honvéd” néven neveztetnek nemzetőri helyett? A nagyobb része mindazáltal mégis csak „asinus” marad „in pelle leonino”.*

Némelyek oly nézeten is voltak: egy zászlóalj „önkéntes” vagy nemzetőr két zászlóalj honvéd közé állítva egy harmadik honvédzászlóaljat pótol. Egész a kenyértörés előttig ezen nézet igaz lehet. Azonban az első kartácslövésre ezen önkéntes zászlóalj önkéntesen odább áll és jobbra-balra a két honvédzászlóaljat önkéntelenül magával sodorja. Voltak kivételek: de hány? Az „önkéntes” tisztek köteleztessenek előbb vizsgálatot kiállni, biztos szakértő katonatisztekből szerkezendő bizottmány előtt, és csak ha a vizsgálat eredménye kielégítő, soroztassanak be a honvédbe, mint legifjabbak a charge-ban. Egyes kivételek rendkívüli érdemek alapján, csupán a vezér által legyenek elhatározandók. És átalján:

3. Az előléptetést bizonyos határvonalig kizárólag a hadsereg főparancsnokára kellene bízni.* Vagy megérdemli a főparancsnok a bizodalmat: és akkor nincs veszély a dologban, vagy nem érdemli meg: és akkor el vele! Csak ne fél rendszabályokat – hanem egészet!

4. A hadsereg főparancsnoka felelőssé tétetik minden diszpozícióért: hanem aztán seregével kívüle senkinek se szabadjon diszponálni. Hadsereg vezéri egység nélkül hasonló egy emberhez, ki ön kedélyében meghasonlott. Attól, mint ettől, határozott cselekvést hiába várunk.

5. A hadseregnek nyugalomra, üdülésre van szüksége, mert testben és erkölcsileg el van csigázva. Nyugalmat és üdülést Pozsonyban nem talál. Pozsony egy Ausztria, Morva, Slézia és Galícia felől fenyegető túlnyomó ellenséggel szemben megtarthatatlan pont, és kevés időn sírjává leend hadseregünknek.

6. Valamennyi „önkéntes” zászlóalj tökéletesen el van tetvesedve, mert Jellačićnak Fehérvárra vonulása óta, amidőn fehérruhakészletük elveszett, csak egy öltő fehérruhával bírnak. Ha ezt mosni kívánják: kénytelenek köpenyüket két nap hosszat csupasz testükön viselni. – A kültáborban ez még megjárja: itt azonban a szűk elszállásolásban annyira elhatalmasodott ezen tetűkórság, hogy némelyeknek tőle már a bőre sebes. Legalább még egy pár friss fehérruha fejenkint és célszerű elszállásolás, azután nyugalom az egyetlen eszközök ezen undorítón veszedelmes kórnak gyógyítására. Friss fehérneműt el lehet nekünk ide küldeni: nyugalmat és jobb szállásokat nem. A szolgálat, mely egy hosszadalmas nyílt városnak, minő Pozsony, ellenséges megrohanás elleni megvédésére szükséges, sokkal nagyobb, semhogy a seregnek csak tisztítkozás és megpihenésre kellő nyugidőt is biztosítana: mialatt sokkal kevesebb elszállásolási képességgel bír, mintsem a város biztosságára szükséges erőnek elhelyezése egészségügyi tekintetben sürgetőn követelné.

7. Minden nemzetőr csapatok, melyek nem háború tartásáig kötelezték magukat, haladéktalanul elbocsátandók, azonkívül, hogy ezen valóságos kalamitás, a megyék részéről a hadjárat idejére számára kivetett rendkívüli segélyezések mellett, roppant summába kerül – csak avégre látszik itt lenni, hogy a törvényekből gúnyt űzzön, és az őket áthatott rossz szellemmel legjobb fegyelmű csapatainkat métely módjára inficiálja. – Tehát el velök! – A soproni gyalog nemzetőrök az ellenség közeledésének egyszerű hírére, egyenesen hazafutottak: a lovasok – kevés órák előtt hasonlót tettek. Ami megmaradt belőlük, a parancsnok* és néhány tisztekből áll.

Én Kossuth elnök úr parancsára a magyar hadsereg egy része felett a parancsnokságot elvállaltam, és kötelességem legszentebbike gondoskodni arról, hogy ezen sereg becsülete szűzen megtartassék. Lehet, hogy egy egész hadsereg megveretvén visszavonulni kényszerül, anélkül hogy becsületén csorbát szenvedjen, de ha egyetlenegy osztálya gyáván megszalad, anélkül hogy az ellenségét csak meg is látná, az egész hadsereg becsülete van beszennyezve. Megvárom a tisztelt Honvédelmi Bizottmány ösmeretes méltányától, hogy soha többé nem leszek kénytelen derék bátor seregem becsületét azáltal kockáztatni, hogy soraiba oly csapatokat osztok be, melyek a „magyarkák” történeti gyaláznevét és sorsát elébb érdemlik meg, mint a „nemzetőrség” tiszteletes elnevezését.

8. Az 5. és 6. pontokból önként foly a javaslat, Pozsonyt a seregnek csak egy részével szűken védelmezni, a főhadiszállást ellenben a hadsereg nagyjával egy helyre áttenni, mely úgy az egész ország védelmére, mint a seregnek reorganizációjára több előnyöket nyújt.

Ez iránti részletes javallatomat legközelebbi jelentésemben leend szerencsém előterjeszteni.

(Következik aláírásom)

 

Levelemnek éppen ellenkező hatása volt, mint szerettem volna; ezek után nemcsak a Honvédelmi Bizottmány és a hadügyminisztérium, hanem Kossuth is még határozottabban ellene szegült a hadsereg megszilárdítása érdekében tett intézkedéseimnek és javaslataimnak.

Szolgáljon erre bizonyságul néhány részlet Pozsonyból Pestre, Kossuthhoz intézett és véletlenül birtokomban maradt leveleim fogalmazványaiból. A fogalmazványok eredeti nyelve magyar.

 

Pozsony, 1848. november 15.*

 

Tisztelt elnök úr!

[…] A tisztelt Honvédelmi Bizottmánynak egyik rendelete értelmében a törzstiszti hivatalok betöltésére alkalmas egyéneket a hadvezér és a királyi biztos, az alantos tiszti hivatalokra alkalmasokat pedig az ezredek vagy zászlóaljak és szinte a királyi biztos egyetértőleg ajánlják. Ezen rendelet által én ugyan megfosztattam a tisztelt elnök úr által rám ruházott kinevezési jogtól a századosig és az egyedül ajánlási jogtól századoson fölül: de nem ez az, mit én sajnosan veszek, hanem azon tapasztalás, hogy még ezen újabb rendelet se tartatik meg a maga épségében, amint ezt Száz őrnagynak alezredessé kineveztetéséből kivettem. Száz őrnagy Mannswörth helységből egy kissé serényen takarodott odább, zászlóaljának visszamenetkor ellenség felé hátramaradt részét egy bizonytalan sorsnak odaengedvén. Ez tény, és igénytelen nézetem szerint elegendő ok, hogy általam ne ajánltassék; de Száz őrnagy uram nagyon is tudja a járást: betegnek jelenti magát, hogy a Császár-fürdőbe mehessen, el is megy, és íme már alezredes, Si fabula vera!*

Általában a kinevezésekben mindeddig rémítő abúzus uralkodik: ma például a Közlönyben öcsémnek századossá kinevezését – mondhatom – nagy megütközéssel olvastam. Már főhadnagy is tudtomon és tudtán kívül lett, mert én őt csak nemzetőr hadnagynak neveztem ki s egyúttal segédemnek, minthogy a mozgó önkéntes nemzetőrsereg szervezésénél igen jó hasznát vehettem, de határozottan föltettem volt magamban iránta tovább semmi lépést nem tenni, mely csak távolról is protekció színét viselné. Eszerint tehát nem tudom, kinek köszönje meg öcsém e pártógást, de annyit tudok, hogy mindkét ízbeni előléptetése épp úgy nincsen rendén, mint számtalan más, és igen hajlok gyanítani, hogy kivált utóbbi előléptetése nem egyéb egy kis számításnál meghiúsítani minden nepotizmus elleni elhatározott törekvésemet. De ez cseppet se zavar meg szándékomban.

[…]

Vincze és Harsányi, Répásy ajánlatára hadnagyoknak kinevezett 6. huszárezredbeli őrmestereket az ezredből máshová – tán a Lehel-huszárokhoz* – áttétetni kérem, minthogy ők voltak azok, akik Lengyelországban hazatérhetés végett Fiáth főtisztjöket megkötözvén, ezen tett által a legnehezebb katonai bűnök egyikét követték el, mindamellett hogy ez buzgó hazaszeretetből történt. A haza jutalmazza meg buzgó hazafiságukat, őket hadnagyokká kinevezvén. De a szolgálat szorosan kívánja, hogy azon hadtestből elmozdíttassanak, hol ők csak a megjutalmazott engedetlenség veszedelmes példái lennének.

[…]

A borsodi zászlóalj szolgálatideje f. hó 20-án jár le, s már ma ötödnapja, hogy hazakívánkoztak. Csány László királyi biztos úr megpróbálta őket szép szóval továbbmaradásra bírni, de biz ők másodszor is kijelentették, hogy egyáltalában nem maradnak, sőt azt is mondták, hogy minekutána eddig csak kisegítette az Úristen az ágyútűzből, ők nem lesznek bolondok ezen hátralevő öt nap kedvéért újra kockáztatni kedves kis életöket. Eszerint tehát csepp okom sincs ezen buzgó hazafiak elmenetelét siratni, de van ok siratni a sok jó fegyvert és készületet. S ennélfogva megkértem a királyi biztos urat, hogy legalább a fegyvert tartsa meg tőlük a haza védelmére, ha az embereket el is bocsátja. Ha ez sikerül, többet nyertünk, mint vesztünk, mert a Waldberg alatti 15. zászlóaljat, mely fegyver nélkül lézeng itt Pozsonyban, a borsodi fegyverekkel mindjárt el lehet látni.

[…]

(Következik aláirásom)

Pozsony, 1848. november 17.*

 

Tisztelt elnök úr!

Midőn én az önkéntes zászlóaljak kiállítása és a kaszásoknak táborbani használása ellen kikeltem, visszhangra nem találtam tisztelt elnök úrnál: mert elnök úrnak nézete szerint a lelkesedés kipótolhatja a rendet, az állhatatosságot minden háborúi sanyarúságokban, az engedelmességet, a fegyelmet s több efféle katonai és csak katonai erényeket.

Bárcsak így volna, másképpen állanának a dolgok. De fájdalom! a magyar lelkesedése nem egyéb egy kis szalmatűznél.

A borsodi zászlóaljnak magaviseletét már jelentettem.

A honti Ivánka-féle 3. önkéntes zászlóalj tegnapelőtt az ellenség elé kirendelve levén, fegyver nélkül kelt ki az alarmhelyre, kinyilatkoztatván: hogy ők csak 6–8, legföljebb 10 hétre állíttattak ki a megye által, és ezen idő már régen eltelt, egy tapodtat sem mennek többé az ellenség ellen. A % alatt idemellékelt jelentése a zászlóalj parancsnokának két mellékletével felvilágosítást ád a történtekről, valamint a Hont megyebeli helységek csalfa eljárásáról is.

A zempléni zászlóalj (6 hónapra kiállítva) szinte felzúdult, mert azokat is megcsalta a megye annyiban, hogy a szükséges ruhát még eddig sem küldötte el, és ezen hideg éjszakákban csak megfázik az ember, ha köpönyege alatt még posztóruhája sincsen. – Ma jelent meg nálam két zempléni nemzetőr azon kérelemmel az egész zászlóalj nevében, miszerint hazabocsátanám őket, minthogy otthon a kolera szörnyű módon uralkodik.

Maholnap minden önkéntes zászlóaljaktól ilyféle jelentéseket várok.

A zemplénieknek azt feleltem, hogy kérelmöket a Honvédelmi Bizottmány eleibe fogom terjeszteni, de addig is, míg a válasz megérkezik, teljesítsék kötelességeiket, különben kénytelen leszek a bűnösöket legszigorúbban megbüntetni.

A gömöri nemzetőrök négy hetedrészének szinte e napokban telik ki az ideje. Ezek már éppen nem maradnak. A honvéddé átalakulása az önkéntes zászlóaljaknak nemigen valósul. A legénységtől igen kevesen vannak, akik magokat felavattatják. Abból az sül ki, hogy többnyire csak a tisztek azok, akik át akarnak lépni, hogy minden tudatlanságuk s hasztalanságuk mellett tovább is húzzák a jó fizetést, tovább is kérkedhessenek a tiszti címmel.

A vizsgálat ellen korteskednek, ahelyett hogy valamit tanulnának. A korteskedők közt a legbuzgóbbak egyike Thaly Zsigmond százados az Esterházy-féle zászlóaljban, ki, minthogy holnapután százada hazabocsáttatik, ideje eltelvén, eszerint tehát ő is elbocsáttatnék, ha vizsgálatot le nem tesz, most 14 napi szabadságot kér. Keresztültekintem tervét. Őneki kell egy bizonyítvány, mely szerint azt állíthatná Pesten, hogy ő csakugyan még szolgál, s aztán majd kieszközölné magának az áttételt valamelyik honvédzászlóaljhoz. – Szép kis intrika Thaly Zsigmond százados e számítása, és talán nem is egészen alaptalan, minthogy több eset megmutatta, hogy csak Pestre kell menni, hogy előmozdíttassék az ember.

Az Esterházy-féle zászlóaljnak három százada holnapután megyen el haza – azaz Thaly Zsigmond századán kívül még kettő. Tartóztatni őket lehetlenség, de legalább a fegyvereket rakatom le velök.

Pulszky alezredes úrnak a Waldberg-féle zászlóaljat adtam volna, de fegyvertelen, és csak most fog elláttatni lassacskán fegyverekkel, minthogy lesz a hazamenő önkéntesektől.

„Seregem gyönge és mégis gyöngítem!” – lesz a megjegyzés azon eljárásomra, hogy a hazamenni akarókat erővel nem tartóztatom. Tudom, de azért mégsem tehetek róla, annál kevesebbet, minthogy meggyőződésem az, miszerint az ily kitisztulás által számra ugyan gyöngíttetik, de morális tekintetben erősíttetik kis seregem, mert nincs leverőbb gondolat a hadi munkálatok közt, mint az, hogy talán pajtásom nem állná ki a sarat.

Seregemet úgy diszponáltam: hogy Nádastól fogva egész Sopronig sakkban tartom az ellenséget: de minden elszántságom mellett be kell vallanom, hogy ez egy sereggel, melynek legénysége még az őszi hidegek ellen sincsen biztosítva, nemcsak nehéz, de a seregre nézve veszélyes is. Főleg a nádasi brigáda nekem úgy látszik, mint egy második leonidási csapat, nem annyira az ellenség túlnyomósága, mint az idő, helyzet, aránytalan nehéz szolgálat és hiányos ruházatból származó sanyarúságai miatt. Néhány nap óta a kolera is kezdi magát belefészkelni a seregbe, mégpedig oly alakban, hogy 29 beteg közt 11 meghalt.

De ez mind nem lehet másképpen, mert nekem tisztelt elnök úr nézete szerint feladatom egy alig húszezernyi csapattal – s azok közt kétharmada haszontalan önkéntes, Felső-Magyarországot is, Pozsony városát is, Mosont is, Sopront is védeni.

[…]

A Honvédelmi Bizottmány engem mindeddig fel nem hatalmazott a hadsereggel szabadon diszponálhatni. Meglehet, hogy nézeteim egy kissé radikálisok, minthogy azt állítom, hogy Pesten semmi esetre sem lehet helyesen eldönteni: vajon a nádasi úgynevezett hegyszoros védhető-e blokkházakkal* vagy nem. De úgy látszik: Pesten, valamint az avancement* iránt, úgy ezen nézetem iránt is más véleményben vannak.

[…]

Néhány helytelen kinevezésekre vagyok bátor tisztelt elnök urat figyelmeztetni.

a) Egy bizonyos Mérey, Parndorf alatt hirtelen megbetegedvén – tudniillik mikor Ausztriába átmentünk –, pajtásai (az 1. honvédzászlóaljban volt akkor) ki akarták küszöbölni. Ő Pestre ment, s íme százados lett a 18. zászlóaljnál. Kevés idő múlva az 1. honvédzászlóaljnak egyik hadnagya főhadnaggyá neveztetett ki a 18. zászlóaljban, de Méreyt ott találván, kinyilatkoztatta, hogy nem fogadhatja el az előléptetést: arra már most a 18. zászlóaljbeli tisztikar fog deprekálni* Mérey ellen.

b) Béldi volt huszár altiszt egy főtisztet meglopott volt, tízszer vesszőt futott s elkergettetett. Most tiszt valamelyik zászlóaljban.

[…]

(Következik aláírásom)

 

A biztos győzelembe vetett hit ellenére, mely Magyarország polgári kormányférfiainak akkori lépéseit általában jellemezte, és mely eléggé érthetően megnyilvánult a Honvédelmi Bizottmánynak abban a minden katona szemében legalábbis igen naiv gondolatában, hogy önkéntesekkel és nemzetőrökkel akarja szabadságharcunkat végigvívni; egy szép napon mégiscsak hirtelen elfogta Kossuthot az az aggodalom, hogy az ellenség a Lajta túlsó partjának valamelyik pontján, ha nem is észrevétlenül, de akadálytalanul összevonhatja a mienknél jóval erősebb seregét, és egyszerre csak beronthat valahol az országba, anélkül hogy képesek lennénk feltartóztatni. Ehhez az aggályához egy másik is járult: az, hogy hátha a népnek ügyünk iránti rokonszenve hadseregünk határszéli felállítása ellenére is el talál ernyedni!

Ez a kettős aggodalom arra késztette az elnököt, hogy engem folyvást azzal ostromoljon, ne ácsorogjak tétlenül a határ hosszában, hanem kezdjek portyázó háborút* Ausztria ellen; most itt, majd amott és rögtön rá egy harmadik helyen és így tovább, a jó Isten tudja, merre üssek rajta villámgyorsan az ellenségen, akadályozzam meg ezzel erőinek egyetlen ponton való tömörítését, vagy legalábbis arra kényszerítsem, hogy minden pillanatban más-más helyen tartsa szükségesnek, és kísérelje meg az összpontosítást, vagyis fárassza ki és kedvetlenítse el csapatait, hogy a betörést, amelytől Kossuth tartott, ne tudja véghezvinni.

Az ilyen hadviseléstől Kossuth egyszersmind számtalan regényes harci kaland bő forrását remélte, melyek a napisajtóban kellőképp tálalva elejét vehetik a nép rokonszenve elernyedésének.

Az elnököt követelésére egy ellenséges hadparancs indította, amely már a közeljövőre kilátásba helyezte a Magyarországba való betörést, és amelynek egy példányát Kossuth leveléhez mellékelte.* Én szó szerint a következőket feleltem neki:

 

[…]

A velem közlött „Armeebefehl”* azt tudatta meg vélem, hogy bizony az ellenség koncentrációját meggátolni hatalmamban többé nem áll: mert hiszen a koncentrálás már a Lajtán túl történt meg nagy kényelmesen, s az ellenség így csaknem parádémarsban kelhet át határunkon, teszem Köpcsény mellett, ahol se híd, se hegyszoros nagyszerű törekvéseinek gátot nem vet. Ne tessék ezen figyelmeztetést kislelkűségnek venni: hazánk dolgát – ha valaki – hát én nem nézem elveszettnek. De ne is ámítsuk magunkat a veszély nagysága iránt, melynek tényezőjét inkább saját feleink rossz hazafiságában, mint az ellenség túlnyomó számában szemlélem. Pozsony, Nyitra, Trencsén, Moson, Sopron megyék megannyi melegházai, ha nem is a nyílt ellenszenv: legalább a legrútabb semlegességnek.

Az úgynevezett gerillaharcnak talán én magam volnék legnagyobb kedvelője: de mostani helyzetemben minden gerillaharc lehetetlen. Lehetetlen azért, mert a nép itt nem tart velünk, és éhtül haldokló honfitársa előtt elzárja ajtaját; lehetetlen a gerillaharc, mert gyalogságunk majdnem mezítláb jár, lovasságunk pedig lecsigázott lovain alig bír a gyalogság után vánszorogni, hát még a szegény ágyúslovak! és mi a legszomorúbb, az, hogy reménységünk sem lehet lovainkat egyhamar helyrehozhatni, mert a széna rossz, a zab sem a legjobb; lehetetlen a gerilla, mert alig lehet egy zászlóaljat útnak indítani, anélkül hogy egy hosszú fark szekeret hurcolna maga után, ha csak egyetlen stációra megy is, márpedig a gerillaosztagoknak első kelléke a könnyűség, mozgékonyság; és az úgynevezett kirohanásokra, melyek csak rövid távolságra történnek, az ellenség nem áll elég közel.

[…]

 

Ugyanebben a levelemben leírtam, milyen bizonytalan a helyzetünk határ menti felállításunkban.

 

Pozsony, nézetem szerint, ha az őrséget veszélyeztetni nem akarom, csak addig védelmezhető, míg Nádas egyrészről, Parndorf, Gáta és Köpcsény másrészről tartja magát. A nádasi brigád addig tartja magát, míg az ellenség vagy nagyot nem kerül, hogy a nádasi őrizetet hátulról fenyegesse, vagy pedig túlnyomó erővel a hegyszorost nem forszírozza, vagy elvégre Pozsony elébb föl nem adatik, minek akkor okvetlenül meg kellene történni, ha az ellenségnek az első redutot* bevenni sikerült, minthogy részint fiatal katonáinkra akkor többé számítani nem lehetne, részint a hátulsó redutok még elegendőképp el nem készültek.

Pozsony elestével vetve van ugyan a kocka a nyugat-éjszaki szélső megyékre nézve: de mindhiába! Csekély sergemmel határháborúba teljességgel nem bocsátkozhatom, hacsak egész seregünket darabonként s vele együtt hazánkat is elveszteni nem akarom. Ez meggyőződésem. […] Igen sajnálom, hogy ebbeli meggyőződésem tisztelt elnök úrnak a gerillaharc iránti „sejtelmével” homlokegyenest ellenkező. Mily szívesen állanék rá tisztelt elnök úr minden utasításai kivitelére: csak volna mód benne a létező valódi térkörülmények mellett.

A nádasi hegyszorost „passzusnak” nevezik, mely könnyűszerrel volna járatlanná változtatható – ma hatodnapja, hogy három mérnök nagy munkaerővel egy erős brigád födözete alatt rajta működik, s egész eredménye az, hogy ha ma elhagyatik mitőlünk, az ellenség két nap alatt helyreállathatja az utat. És pár nap múlva el kellend hagyni azt, mert szegény népünk alig győzi már a strapáciot. Egyharmada a brigádnak szolgálatot nem tehet lábbeli hiánya miatt, már ötszáz beteg. A szolgálatra alkalmasok fele éjjel-nappal szabad ég alatt őrködik, és még a honvédeknek sincs atillájuk.

[…]

(Következik aláírásom)




Hátra Kezdőlap Előre