Huszadik fejezet

A feldunai hadtest a Szepességbe érkezik – Az iglói rajtaütés (február 2–3.) – A feldunai hadtest veszélyes helyzete – Egy kibúvó – Indokok ennek felhasználása ellen és a gróf Schlik altábornagy elleni támadó hadművelet mellett – Az utóbbi megkezdődik – Klapka és Schlik hadtesteinek állása – Az ebből levonható következtetések nagyon kedvezőtlenek a feldunai hadtestre nézve – A branyiszkói ütközet jelentősége – Leszámolás a múlttal

 

Északi oszlopunk menetének biztosítására utóvédünknek* először is tüntetnie kellett a Turóc vármegyéből Árva vármegyén át nyomunkba törekvő Götz vezérőrnagy dandára ellen, és az is feladata volt, hogy romboljon le a Vág völgyében minden hidat, amelyen átkeltünk; a Schlik-féle hadtest zöme ugyanekkor Tokaj táján hadakozott, hogy itt a Tiszán kierőszakolja az átkelést, de sikertelenül; így aztán a feldunai hadtest mindkét oszlopa könnyen követhette azokat a részletes utasításokat, melyeket nekik a bányavárosoktól a Szepességig való menet egész útvonalára már Besztercebányán kiadtam; 1849. február 2-án el is érkezett a déli oszlop élén haladó Guyon-hadosztály Iglóra a Hernád-völgyben, az északi hadoszlop pedig vele egy színvonalra a Poprád-völgyben.

Lőcsét aznap még Schlik hadtestének egy gyönge osztaga* tartotta megszállva. Gróf Guyon ezredes erre ügyet sem vetett, és a parancsokért jelentkező tiszteket azzal az elandalító utasítással bocsátotta el, hogy „másnap pihenőnap lesz”.

De a másnapot az aznaptól egy válságos éjszaka választotta el. A lőcsei ellenséges különítmény ugyanis Iglón rajtaütött a Guyon-hadosztályon, és egy ágyút is elvett tőle. Az ellenség viszont, akit a Guyon táborában a rajtaütés után támadt zavar vigyázatlanul arra bírt rá, hogy támadásait huzamosabb ideig folytassa, mint amennyire csekély erejével képes lehetett, cserébe elvesztette saját röppentyűütegének* egy részét, és utána gyorsan visszahúzódott Iglóról Szepesváralján át a Branyiszkói-szorosra, a Szepességet Sáros vármegyétől elválasztó hegyláncnak arra a hágójára, amelyen keresztül a legrövidebb út visz Lőcséről Eperjesre.

Ez az éjszakai rajtaütés nem volt sikeresnek mondható, hiszen a támadó fél is tetemes veszteséget szenvedett, mégis jól példázta azt a katonai elszántságot, amely Schlik altábornagy ellenséges hadtestét jellemezte; előre gyaníthattuk tehát, hogy a Felső-Tiszához tervezett áttörésünk útjába nehézségek gördülnek majd, nekünk pedig már csak azért is sietnünk kellett, mert a Vág völgyéből minket egyesülten utolérni törekvő Götz és herceg Jablonowski tábornokok ellenséges dandárai szövetségeseikkel, a szlovák népfölkelőkkel már csak kétnapi járóföldre álltak a hátunk mögött, és az ő hátulról várható támadásuk, az utunkat szemtől elálló Schlik-féle hadtest erélyes ellenállásával szerencsétlenül egybeesve, könnyen a feldunai hadtest vereségéhez vezethetett volna.

Nyitva állt ugyan még egy kibúvó előttünk, amelynek felhasználásával harc nélkül egyesülhetett volna hadtestünk a Klapka ezredesével, és délről és délnyugatról – Mészáros hadügyminiszter eredeti elgondolása szerint – rögtön megtámadhatta volna gróf Schlik altábornagyot. A hadtestet két oszlopban át lehetett volna vezetni Iglóról a Bódva-patak völgyébe: az egyik oszlop útja Rozsnyón, Hárskúton, Szádalmáson, Tornagörgőn és Tornán át Szepsibe, a másik Svedléren, Remetén, Stószon és Mecenzéfen át Jászóra vezet. De ekkor az ellenség is egyesítheti a mi hadtestünk által széjjelválasztott erőit, és ezzel tovább növekedett volna a Schlik-hadtest győztes hírneve, amely katonáinknak máris aggasztóan imponált.

Jobbára erkölcsi természetű indokok bírtak rá, hogy mellőzzük ezt a kitérő utat. Ugyanezek követelték meg a Branyiszkó hegyi útjának bevételét, míg közben csupán tüntetéseket rendeztünk a Hernád völgyében Korompán és Kluknón át, és ugyanezek az okok késztettek rá, hogy a Branyiszkó rohamához a legmegbízhatatlanabb csapatokat küldjem előre.

Hozzá nem értők bőbeszédű nagyításai miatt a Branyiszkó hegyi útja hegyszorosnak, mégpedig nyugat felől bevehetetlen hegyszorosnak hírében állt. A Branyiszkónak nekimenni: annyit jelentett, mint szarván fogni a bikát. Éppen erre akartam végre-valahára rászoktatni néhány zászlóalj kivételével még mindig megbízhatatlan gyalogságomat.

A Guyon-hadosztály gyalogságát a következő csapattestek képezték: a 33. honvédzászlóalj, mely január 21-én Szélaknánál teljesen szétszaladt, a 13. honvédzászlóalj, mely másnap a Selmecbánya felől Collery ezredes bekerítő oszlopa ellen intézett támadási kísérlet alkalmával az ellenséges vadászok legelső lövéseire megtagadta a szolgálatot, egy úgynevezett utászzászlóalj, egy szakasz magyar önkéntes vadász és két olyan honvédzászlóalj, melyet még csak két hete állítottunk fel Besztercebányán, frissen sorozott, nyers újoncokból. A 33. és 13. honvédzászlóalj a szélaknai és selmecbányai nap óta a gyávaság hírében állt, és érthetően a megtizedelés büntetése fenyegette őket; az úgynevezett utászok s a harminc főre menő önkéntes vadászcsapat képességei még ismeretlenek voltak, hiszen ki sem próbáltuk őket; és ugyan mit lehetett a legutóbb említett csapattestek kéthetes vitézeitől várni? A többi három hadosztálynak volt legalább egy-két kipróbált zászlóalja.

Ha ezek az utóbbiak veszik be rohammal a Branyiszkót, az aligha lett volna nagy újság a hadtest számára, hiszen mindenki előre meg volt győződve róla, hogy e néhány jeles zászlóalj mindig példásan teljesíti kötelességét az ellenséggel szemben. Sőt attól kellett tartanom, hogy a branyiszkói győzelem, ha hadtestem színe-java vívja ki, annak a rögeszmének fog új tápot adni, hogy ezt az eredményt csakis ezekkel a zászlóaljakkal lehetett elérni. Ez pedig a kevésbé megbízható csapatokban az önbizalomhiányt már csak azért is növelte volna, mert a vereségek emléke még frissen élt bennük. A megbízhatók száma egyre fogyott, a megbízhatatlanok erkölcsi ereje pedig mit sem gyarapodott volna; az ellenkező esetben viszont, ha tehát az utóbbiak vívnak ki akár csak egy jelentéktelen győzelmet is, az egész hadtest önbizalma fokozódik, és a nyereséggel szemben a valamivel nagyobb emberveszteség elhanyagolhatónak látszik.

Ezért rendeltem ki egyedül a Guyon-hadosztályt az ellenség branyiszkói állása elleni támadásra; a segélyére rendelt balszárnyi hadosztály Szepesváralján megmaradt, a Kmety-hadosztály pedig a Hernád menti országúton tüntetett. Az Aulich-hadosztály az utóvéd támogatására a Poprád völgyében maradt, a főhadiszállás Lőcsére ment.

1849. február 5-én támadta meg a Guyon-hadosztály az ellenség branyiszkói állását, a főhadiszállásnak és a főhadiszállás oszlopának tisztjei pedig eközben a február 6-ra virradó éjjel ártatlan táncvigalmat rendeztek Lőcsén. Én ugyanis Léváról és Verebélyből a bányavárosokba vonulásunk után, amikor helyzetünk válságossá kezdett válni, hadosztályaimnak ismételten ajánlottam, hogy rendezzenek ilyen mulatságokat, nehogy elterjedjen az a nyomott kedélyállapot, amely a feldunai hadtesthez hasonlóan minden oldalról tartósan és komolyan fenyegetett seregek tisztjeit könnyen elfogja, és a legénységet is megfertőzve, az ellenség részére biztosítja a győzelmet, még mielőtt elkezdődnék a csata.

Ezen a napon annyira gyötört a kétség a branyiszkói ütközet sikere felől, hogy nem tudtam, mint máskor, megjelenni a rögtönzött táncestélyen. Magányosan, kínos nyugtalansággal lestem szobámban a jelentést a harcmezőről.

Klapka ezredesről február 5-én csak annyit tudtunk, hogy neki január 24-én még az a védelmi feladata volt, hogy a Schlik-féle hadtest átkelését a Tiszán Tokajnál meghiúsítsa; így értesített engem Stein ezredesnek, a hadügyminiszter főhadsegédének Debrecenben, 1849. január 24-én kelt s Mészáros hadügyminiszter által saját kezűleg láttamozott francia nyelvű levele.* Ez a levél csak február 5-én, tehát tizenkettednapra jutott kezemhez. Időközben főhadiszállásomig is elszállingóztak olyan kósza hírek, hogy Klapka ezredes két ízben is szerencsésen megütközött gróf Schlik altábornaggyal, január 22-én Tarcal mellett és mindjárt másnap, 23-án Bodrogkeresztúrnál, de az említett január 24-i titkos irat nem szólt ezekről, pedig a két győzelmi jelentésnek már a levél elindítása előtt meg kellett érkeznie Debrecenbe, lévén a távolság közte meg a csatahelyek közt csak mintegy 12 mérföldnyi. Ezért Klapka tarcali és bodrogkeresztúri diadalai hírében csak kötve hihettünk, már csak azért is, mert ugyanolyan kérkedő alakban forgott közszájon, melyben eddig is nem egy vereségünket magától értetődő győzelemként híresztelték – mint mondták, a nép hangulatának felbátorítására.

A hivatalos értesítés megfogalmazása szerint, ha biztosan akartunk működni, nem számíthattunk Klapka ezredes egyidejű, erélyes támadó együttműködésére. Tőle csak azt várhattuk, hogy ha Schlik gróf altábornagy közeledésünk hírére a Tiszától visszafordulva elénk siet – és ez nagyon valószínű volt –, Klapka őt nyomon fogja követni. Egy elszánt utóvéd azonban így is mindaddig könnyen föltartóztathatja Klapkát, amíg Schlik gróf altábornagynak sikerül végeznie hadtestünkkel.

Szabatosan szólva:

Schlik gróf altábornagy január 24-én zömével Debrecen ellen indulva Tokajnál a Tisza partján állt; vele szemközt Klapka ezredes hadtestével védelmi állásban.

A feldunai hadtestre nézve 1849. február 5-i sajátságos helyzetében kedvező lett volna az a feltevés, hogy az ellenség támadása Klapka ellen sikeres volt. De ha meg akartuk óvni magunkat a derűlátó önáltatástól, azt kellett feltételeznünk, hogy közeledésünk biztos híre még a Tiszán innen érte el a Schlik-féle hadtestet.

Gróf Guyon ezredes hebehurgyaságában már négy nappal Iglóra érkezése előtt, január 30-án hajnalban olyan ügyetlenül ütött rajta a lőcsei ellenséges oszlop felénk kiállított tábori őrsén, hogy abból néhány ember el tudott menekülni. Ezek közeledésünk biztos hírét még aznap megvihették Lőcsére, és másnap, január 31-én Schlik gróf altábornagy is tudhatta már Tokajban – vagy ha közelebb Kassához, annál rosszabb ránk nézve –, hogy mi a teendője, hacsak le nem becsüli a feldunai hadtestet, ezt pedig olyan hadvezérről, mint ő, nem lehetett föltételezni.

A távolság Tokajtól a Branyiszkó nyugati lábánál fekvő Korotnokig 19 mérföld; tehát napi négy mérfölddel számítva öt egymás utáni menetelő nap. Ennek a teljesítéséhez edzett, derék gyalogság kell, de még télen sem haladja meg a teljesítőképesség maximumát.

Gróf Schlik altábornagy csapatai edzett és derék csapatok voltak.

Klapka hadteste a Schlik gróf hadzömének a gyorsmenetek során nem hághatott szakadatlanul a sarkára. Hogy miért nem?

Azért, mert az üldözőnek, mikor ellensége után nyomul, sohasem szabad bizonyos, időveszteséggel járó óvintézkedéseket elhanyagolnia; mert az üldözött ereje egy-egy részét utóvédként ismételten ellene szokta fordítani; és mert az utóvédnek a közvetlen ellenálláson kívül számos egyéb hatásos eszköz áll rendelkezésére, mellyel az üldözőnek előrehaladását olyan komoly terepakadályokkal át- meg átmetszett útvonalon, mint a Tokaj és a Branyiszkó közötti, meg-megakaszthatja.

A Schlik-féle hadtest erejét általában 15 000 emberre tették. Az ötnapi erőltetett menet – semmi kétség – számos maradozóval járhat. De ha ezeket és az utóvédet levonjuk, gróf Schlik altábornagy még mindig 10 000 emberrel ott állhatott velünk szemközt, és két hadoszlopban, egyenlő színvonalon, az egyikkel a Branyiszkón, a másikkal Kluknónál, a Hernád völgyében vele egyenlő magasságban. Klapka ezredes pedig ugyanazon a napon aligha juthatott tovább Kassánál.

A Schlik-hadtest málhavonata számára pedig még a Galíciába vezető út is nyitva állt.

Ha a Branyiszkót megszálló ellenség február 5-én vissza tudja verni rohamunkat, győzelme csakis arra tüzelheti, hogy ő menjen át a támadásba, mégpedig azzal a kilátással, hogy minket ismételten megverhet, mielőtt hátul Klapka ezredes utolérheti, és mert engem szintén a támadásra, azaz a február 5-i rohamnak minden erőmből való megismétlésére indít egyfelől az utánunk nyomuló Götz- és Jablonowski-féle dandároknak és szövetségesüknek, a szlovák népfölkelésnek közeledése, másfelől az az elhatározásom, hogy a harcot többé nem kerülöm: mindezeknél fogva a február 6-i összecsapás a Schlik-féle hadtest és a feldunai hadtest közt döntőnek ígérkezett.

Ennek az okfejtésnek a szempontjából már a február 5-i ütközet kimenetele is válasz lesz a nagy kérdésre: lenni vagy nem lenni. Érthető volt tehát az a kínos nyugtalanság, amellyel Guyon jelentését lestem; annyival inkább érthető, mert a Szepesváraljáról már a délutáni órákban érkező tudósítás, hogy oda már több szekéren sebesültet szállítottak be a Guyon-hadosztályból, kétségtelenné tette, hogy a Branyiszkón komolyan megkezdődött a csata.

Eddig a hadtest legtöbb gyalogzászlóalja, kivált a Guyon-hadosztályból, minden komoly ütközet alkalmával kereket oldott, a sebesülteket is cserbenhagyva, ezért tehát nem hangzott rosszul a sebesültszállítmányt jelző tudósítás, de mennél magasabbra szárnyaltak ezek után reményeim, annál mélyebb csüggedésbe vert le az érthetetlenül hosszas szünet, mialatt semmi újabb jelentés nem érkezett.

Elcsüggedve, kezdtem leszámolni a múlttal.

A kikerülhetetlenül közeli és nagy veszély felismerése, ha az öntudat nem tagadja meg a szolgálatot, ellenállhatatlanul a szellemi tevékenységnek oly magas fokára ragad fel bennünket, ahonnan a még remélő szem merészebben akar áthatolni a jövő fátylán, mint máskor, hogy kedvezőbb esélyeket födözzön fel, a már elcsüggedő tekintet viszont hátrafelé tekint, és azt a válaszutat keresi, ahol talán rossz ösvényre tévedtünk.

A feldunai hadtestet és általa magát a hazát fenyegető veszélyek e pillanatban kikerülhetetlenül közeliek és nagyok voltak.

Ez a felismerés nem rázkódtatta meg öntudatomat, de a reménytől megfosztott, és a remény helyébe a következő parancsoló kérdés tolakodott:

Nem lett volna-e jobb meg sem tenni az első lépést, amely oly messzire vitt, hogy most már nem fordulhatok vissza, ha már sok ezren azzal a szilárd bizalommal tekintenek fel rám, hogy nem hagyom őket hiábavaló erőfeszítésekben vigasztalanul elveszni.

Nem lett volna-e jobb a harcias váci kiáltványok helyett békesóvár felhívást intézni önkéntes fegyverlerakásra a feldunai hadtesthez?

Igaz, hogy már Pozsonyban felismertem:

Hogy a bécsi miniszterek ismételt törekvése Magyarország alkotmányának fegyveres erővel semmivé tételére azért még nem kevésbé forradalmi törekvés, mert a mi kísérletünk: hogy az ország törvényes kormánya ellen föllázadó Jellačić báró horvát bánt még akkor is, amikor herceg Windisch-Grätz tábornagy és hadserege védőszárnyai alá bújt, jobban mondva csakis akkor, a német örökös tartományok földjén megtámadjuk – látszólag Ausztria elleni agresszív lépés volt.

Hogy Magyarország alkotmányáért érdemes vállalni a véres harcot.

Hogy ezt a véres harcot az az egyetlen eredmény is elegendőképpen igazolná, ha ezzel lehetetlenné válik az eltörölt jobbágysági viszony visszaállítása.

Hogy a magyar nemzet tartozik vele önnön becsületének, hogy annál erélyesebben kardot rántson Magyarország állami életének védelmére, mennél tétlenebbül nézte, hogy egyes fiainak bárgyú elbizakodottsága egész a nyílt lázadásig ingerelte a hazai szlávok és románok nagy részét, ezáltal éppen azoknak szándékait mozdítva elő esztelenül, akiknek leghőbb vágyuk a magyar állam bukása volt.

Mindezt már Pozsonyban tisztán felismertem.

Mindazonáltal már Vácott kénytelen voltam megvallani:

Hogy a nemzet vajmi keveset gondol becsületévei, nekem pedig nincs hatalmam kötelességére rákényszeríteni:

Hogy az ellenség hadereje sokkal fölülmúlja a mienket.

Hogy eszerint küzdelmünk – jóllehet háromszorosan is kötelességünk – hiábavaló lehet.

Hozzájárult ehhez Kossuth méltatlan közszereplése miatt az a komoly aggodalom, hogy ő olyan dolgokat követhet el, melyek – ha anakronisztikusan is – a bécsi kormány erőszakos lépéseit utólag igazolhatják.

Mi volt hát az, ami a nemzet látható közönye, az ellenség óriási túlereje és Kossuth politikájának tisztaságába vetett bizalmam megrendülése után is visszatartott tőle, hogy fegyvertársaim iránti legközelebbi kötelességemül minden további fegyveres ellenállásunk gyors felszámolását ismerjem el?

Az a meggyőződés, hogy ha Magyarország újjáformált alkotmányának megbuktatása mindjárt az első rohamra sikerül, sok millióra menő hazámfia rögtön visszasüllyed a régi jobbágyság jármába – néhány ezer kiváltságos kedvéért.

S ezért mindazok, akik szilárd bizalommal tekintettek fel rám, hogy nem hagyom hiábavaló erőfeszítésekben vigasztalanul elveszni őket, jól tették, hogy bíztak bennem, mert nem hiábavaló erőfeszítés, ha milliók elsőrendű emberi jogainak megvédéséről van szó; és minden egyes nap, melyet a feldunai hadtest vezetésem alatt túlél, nyereség ezeknek az emberi jogoknak biztosítása szempontjából, és nyereség azoknak a cselszövőknek (kár, hogy nem személyes) üdvös megfenyítése szempontjából is, akik (hogy csak egy tényt említsek) elég lelkiismeretlenek voltak azt tanácsolni az uralkodónak, hogy ma a hadsereg egyik részét eskettesse fel a magyar alkotmányra, másnap pedig azt várja el a hadseregnek ugyanettől a részétől, hogy – lojális ösztönből talán? – az alkotmány ellenségeivel cimboráljon.

Így vetettem számot a múlttal; ez vértezett fel minden fegyver ellen, melyet a jövő ezután mellemnek szegezhetett, hogy elvágja éltető idegét szilárd elhatározásomnak, miszerint hazám alkotmányát megmentem, vagy megbosszulom – azt a meggyőződésemet tudniillik, hogy nincs okom megbánni semmit, amit eddig ez irányban tettem, sem tetteim következményeit.

Ebben megnyugodva megadó béketűréssel vártam a branyiszkói ütközet sorsáról szóló jelentést – amely még egyre késett.




Hátra Kezdőlap Előre