Huszonharmadik fejezet

Dembiński altábornagy elveti a Klapka által és általam megállapított haditervet – A VII. hadtestet Miskolcra rendelik – Első találkozásom Dembińskivel – Az ő első tettei magyar fővezérként

 

A hadügyminiszter említett rendeletével majdnem egy időben parancsot kaptam Dembińskitől, hogy tüstént jelentsem részletesen, milyen erős a hadtestem, csapataim hol és merre állnak, és milyen haditervet követek.

Minderről haladéktalanul tájékoztattam Dembińskit.*

Haditervem az volt, amiben Klapkával néhány napja megállapodtam. Különösen kiemeltem, milyen fontos ránk nézve Kassa megtartása; milyen kedvező most már hadtestem helyzete, és milyen hátrányos a Götz- és Jablonowski-féle ellenséges dandároké és szövetségesüké, a szlovák népfölkelésé; nem mulasztottam el figyelmeztetni Dembińskit, milyen kedvező a pillanat, hogy ezeket az ellenséges erőket, valamint Schlik hadtestét egyenként megverjük, és hogy utána Komárom fölszabadítását célzó gyors előnyomulásommal herceg Windisch-Grätz tábornagyot a Tisza ellen intézett támadó hadjárat megszakítására kényszerítsük, magunknak pedig a még mindig szükséges időt a főcsapás előkészítéséhez biztosítsuk.

Dembiński erre körülbelül a következőket felelte: a haditervre vonatkozó nézeteim alaposságát átlátja, de a szándékolt főcsapásnak pillanata szerinte máris halaszthatatlanul elérkezett, és ezért sürgősen felszólít, hogy az említett Götz- és Jablonowski-dandárokat szövetségeseikkel, a szlovák népfelkelőkkel együtt egyelőre hagyjam sorsukra, és hadtestemmel Kassa környéki állásaimból a legrövidebb idő alatt vonuljak Miskolcra.

E parancs következtében én Kassát elhagytam, és hadtestemet két oszlopban – az egyiket Enyickén, Forrón és Szikszón át, a másikat Szepsinek és a Bódva völgye hosszában Miskolcra indítottam.

Dembińskinek nemcsak ezt jelentettem, hanem megadtam egyszersmind napról napra a menetállomások helyét is. Így módjában volt menet közben minden egyes hadosztályomnak közvetlen utasítást küldenie személyemet megkerülve.

A VII. hadtest két oszlopa egyenlő erejű volt. Mindegyik két hadosztályból állt (a hadtestnek eredeti négy hadosztályos beosztását egyelőre megtartottam), a Bódva-völgyi a balszárnyi hadosztályból, melynek vezetését eddigi parancsnokának önkéntes visszalépése* után Poeltenberg ezredesre (később tábornokra) bíztam, és a Guyon-hadosztályból, a kassa-miskolci országúton haladó másik pedig az Aulich-hadosztálybó lés a Kmety-hadosztályból. A Bódva-völgyi oszlop élén a Poeltenberg-hadosztály, az országúti oszlop élén pedig az Aulich-hadosztály haladt. A menetterv szerint február 20-án annak Edelény, emennek Szikszó színvonalára kellett érnie.

Ezen a napon az Aulich-hadosztály Forróból Szikszóra menet Dembińskitől parancsot kapott, hogy az országútról letérve, lehetőleg megállás nélkül Sajószentpéterig folytassa menetét.

Én be akartam várni a biztos híreket a Götz- és Jablonowski-dandárok mozdulatairól, Kassán maradtam tehát, és csak hadtestem utolsó csapataival együtt hagytam el a várost. Így az Aulich-hadosztály menetirányának megváltoztatásáról csak utólag, Aulich ezredes jelentéséből értesültem.

Hogy ez a letérés a miskolci útról csak részleges-e, átmeneti-e, vagy pedig egy új, talán a losonci útra áthelyezett hadműveleti vonal kiindulópontja-e, ez volt számomra a legfontosabb kérdés, hiszen ettől függtek azok az intézkedések, amelyeket a hadtest ellátása érdekében jó előre meg kellett tennem. A leggyorsabb választ Dembiński főhadiszállásán, Miskolcon remélhettem, és ezért február 21-én odasiettem.

Dembiński hadsegédével* együtt távol volt. A főhadiszálláson senki sem tudta a kívánt felvilágosítást megadni.

Bizonytalanságom a VII. hadtest tényleges elhelyeztetése felől, amelyből az Aulich- és a Poeltenberg-hadosztálynak az eredeti menetutasítás szerint már 21-én Miskolcon kellett volna lennie; meggyőződésem, hogy ezeknek élelmezéséről Dembiński az új elhelyezési körzetben bizonyára nem gondoskodott, vagyis a szóban forgó két hadosztály (legalább aznap) vagy éhezni, vagy a legszükségesebb ennivalót erőszakkal rekvirálni kénytelen; aggodalmam, hogy ezeknek a nem mindig, de többnyire, mint most is, könnyen elkerülhető demoralizáló intézkedéseknek ismétlődése esetén a VII. hadtest eddigi fegyelme tönkremegy – mindez arra indított, hogy Dembiński fővezért írásban figyelmeztessem azokra a hátrányokra, amelyeket fegyvereinknek okoz, ha ő egy-egy hadtest egyes részének közvetlen parancsokat küld, anélkül hogy erről a hadtestparancsnokot, aki végtére is az egész hadtest csataképes karbantartásáért közvetlenül felelős, egyidejűleg értesítené.

Írásbeli előterjesztésemet azzal a kéréssel hagytam ott Dembiński főhadiszállásán, hogy engem a főparancsnok hazaérkezéséről rögtön tájékoztassanak.

Ez, ha jól emlékszem, csak február 22-én reggel történt meg, és én vezérkari főnökömmel, a VII. hadtest akkori hadtestsegédtisztjével és kíséretem még egy tisztjével* együtt nyomban Dembiński tiszteletére siettem.

Mikor kísérőimmel beléptem hozzá, már éppen elolvasta előterjesztésemet; tudhatott február 14-i idézett kassai napiparancsomról is, és ez a két dolog nagyon felbőszíthette ellenem, mert alig végeztem a magam és kísérőim bemutatásával, legott valósággal nekem esett. Mindenekelőtt Magyarország körül szerzett érdemeit emlegette, az áldozat nagyságát, amelyet az én hazám megmentésére máris meghozott.

– Letettem a fővezérséget saját hazámban* – kiáltotta –, hogy ezt a szegény országot megmentsem, éppen az imént mentettem meg az ön hadtestét is, mert ön nem is gondol vele. Tudja-e, hol vannak a hadosztályai? Nem! Nem tudja! És mégis szemrehányásokat mer tenni. Én azzal a kikötéssel jöttem Magyarországra, hogy minden magyar haderő fővezérletét rám bízzák; és a kormány felhatalmazott, hogy önt akár főbe is lövessem, ha nem engedelmeskedik. Én barátsággal közeledtem önhöz, mert tudom, sérti a magyart, hogy nem magyar alatt kell szolgálnia. És erre ön szemrehányásokat tesz nekem a parancsaimért, ahelyett hogy teljesítené őket.

Dembiński hangjának túlságos megerőltetése miatt kissé kifulladt, és egy pillanatig lélegzet után kapkodott. Az akaratlan szünetet fel akartam használni, hogy figyelmeztessem: parancsait, amennyire engemet illettek, mindig pontosan teljesítettem. Ő azonban feleselő szándékot tételezhetett fel rólam, s szavamba vágott, a legindulatosabb hangon ismételgette a kérdést: azt hiszem-e, hogy neki nincsen bátorsága velem megverekedni. Majd a feleletemet be sem várva, hirtelen megint visszatért a közvetlen közelmúlt eseményeire.

– Azt tanácsoltam önnek – folytatta –, hogy Putnok felől vigyázzon magára. Miért nem vette figyelembe a tanácsomat?

Hadsegédje szakadatlan csillapító fáradozásának köszönhettem, hogy végre szóhoz juthattam. Egyenként elősoroltam neki az addig tőle hozzám intézett parancsokat, egyenként kimutattam, hogy pontosan teljesítettem valamennyit, és meg akartam tudni, melyiket nem hajtottam végre.

Erre ő nem tudott megfelelni, megint csak említett tanácsát kezdte emlegetni, melyet állítólag nem követtem.

Figyelmeztettem, hogy a jó szándékú tanács nem követése magában véve még nem engedetlenség, hogy tanácsa teljességgel fölösleges volt, mert a VII. hadtest menetét Kassáról Miskolcra anélkül is a Putnok felől fenyegető veszély tekintetbevételével szabályoztam; és hogy tőle csak parancsokat várok, azoknak a parancsoknak közlését is kérve, melyeket ő közvetlenül ad ki hadtestem egyes részeinek; tanácsait pedig egyszer s mindenkorra tisztelettel megköszönöm.

Ezzel kísérőimmel együtt ajánlottam magamat.*

Nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy olyan emberrel ismerkedtem össze, aki inkább a bolondokházába való, mint a hadsereg élére.

Dembiński hadsegéde, egy jól nevelt férfi, követett bennünket, és azzal iparkodott mentegetni főnökének rendkívüli heveskedését, hogy a felindulást levelem rosszalló hangja váltotta ki. Azt is mondta: Dembiński maga is belátja már, hogy indulatossága igazságtalan szavakra ragadta, és reméli, hogy én ezért nem fogok akadályokat gördíteni a jövőbeli kölcsönös jó egyetértés útjába.

Kijelentettem Dembiński hadsegédének, hogy éppen ellenkezőleg, kész vagyok a főnökével való jó egyetértés ápolására, de azt is elvárom, hogy hazám szolgálatában kifejtendő tevékenységének jó eredménye legyen.

Dembiński eddigi tevékenysége, már amennyire tudtam róla, ugyancsak vékony reményekkel kecsegtetett.

Február 5-én Dembiński a Kazinczy-hadosztállyal Tiszalöknél átkelt a befagyott Tiszán, és először is Miskolcra vonult. Itt 9-én, de legkésőbb a 9-ről 10-re virradó éjszaka értesült róla, hogy Schlik gróf altábornagy Kassát a tornai úton odahagyta. 11-én Klapka hadtestét (melynek ezentúl I. hadtest lesz a neve) az ellenség üldözéséből visszatérítette Miskolcra, de útközben ismét megváltoztatta annak menetirányát Sajószentpéter és Putnok felé. Február 14-én csak a Kazinczy-hadosztállyal támadta meg Schlik hátráló hadtestének zömét Tornaljánál. Támadását mindjárt a kezdet kezdetén visszaverték, mire Dembiński Klapka hadtestét az egyidejűleg feloszlatott és az I. hadtestbe beosztott Kazinczy-hadosztállyal együtt visszavonta Miskolcra, s onnan a mezőkövesdi országúton előreindította a fővárosok felé; a VII. hadtestet pedig szintén Miskolcra parancsolta Kassáról, hogy az I. hadtestet kövesse.

Kérdés tehát, hogy ha már egyszer meg akarta támadni – és aligha puszta tréfából – a Schlik-féle hadtestet hátrálása közben, miért nem tette ezt két nappal korábban (február 12-én)? Tornalja Miskolctól csak hét mérföldre van; Dembiński február 12-én kényelmesen ott lehetett volna Tornalja előtt.

Talán éppen az I. hadtestnek Nagyidáról és Enyickéről Miskolcra való visszahívásában rejlik a felelet, és körülbelül így hangzik: Dembiński az egyetlen gyönge Kazinczy-hadosztállyal nem mert nekimenni Schlik hadtestének.

Ezzel a magyarázattal azonban ellenkezik az a tény, hogy február 14-én mégiscsak az egyetlen Kazinczy-hadosztállyal támadta meg Schliket, miközben az I. hadtest tétlenül vesztegelt Putnok mellett.

Most meg azt mondhatná valaki Dembiński mentségére, hogy ő az I. hadtestet csak azért vonta közelebb a támadás helyéhez, hogy hátulról biztonságban lévén annál bátrabban és erélyesebben támadhasson a Kazinczy-hadosztállyal. Ezt a mentséget, nem is említve a hadászati aránytalanságot, mely esetünkben egy gyönge hadosztály szerény támadása és ennek nagyszerű, egy egész hadtestet igénybe vevő födözése közt van, megcáfolja Dembiński köztudomású sietsége, mellyel ő Schlik elvonuló hadoszlopa ellen intézett támadásával rögtön végképp felhagyott, mihelyt látta, hogy az ellenség a csatát komolyan elfogadni készül.

Határozatlanság volt a legfőbb jellemvonása Dembiński gróf Schlik altábornagy elleni felsült támadásának.

Dembińskinek egy másik mutatványa a következő volt:

Mikor VII. hadtestünk, mint említettem, két egyenlő erejű oszlopban, egyenlő magasságban – egyik a Bódva völgyében, másik a kassa-miskolci országúton menetelt, gróf Schlik altábornagy Rimaszombatról Putnokon át támadó hadmozdulatot intézett Miskolc felé. Dembiński erről idejekorán értesült, a Guyon- és a Poeltenberg-hadosztályt a közvetlenül fenyegetett Sajószentpéter felé előnyomulóban igen helyesen összébb vonta, s az Aulich-hadosztályt is magához hívta Szikszóról, hogy az ellenséget hatásosan visszaverhesse. Ezek ellen a rendelkezések ellen nem lehet kifogást emelni.

Ekkor azonban az ellenség – szintén értesülve Dembińskinek intézkedéseiről – abbahagyja megkezdett támadását, és erőltetett visszavonulással igyekszik menekülni a rá nézve veszélyesnek látszó összeütközés elől. Mit tesz erre Dembiński?

Ott váratja – természetesen hiába – az ellenség támadását kora reggeltől napestig három hadosztállyal csatarendben, miközben ember és ló majd elvész éhen-szomjan.

Ez után a balfogás után attól kellett tartanom, hogy Dembińskibe vajmi kevés belátás szorult.

Pedig sem a határozatlanság, sem a belátás hiánya nem tartozik a hadvezérek kívánatos tulajdonságai közé!




Hátra Kezdőlap Előre