Huszonkilencedik fejezet

Dembiński pihentetni akarja a hadsereget – Intézkedései – Szállásokra küldi a hadsereget – Klapkát Egerfarmosnál március 1-jén megtámadják – A hadsereg odahagyja szállásait – Dembiński pihentetési elmélete – Windisch-Grätz és Dembiński hadjáratának jellemzése

 

Március 1-jének reggele még a mezőkövesdi táborban ért bennünket, józan megadással várva Dembiński még mindig ismeretlen elhatározására. Déltájban végre megtudhattuk ezt is.

„A csapatoknak – körülbelül így szólt a bevezetés az aznapi rendelkezéshez – táborokba kell vonulniuk, hogy a pihenéshez szükséges időt számukra biztosíthassuk.” A szállások a következők voltak:

Az egész I. hadtest, valamint a II. hadtestnek egyetlen hadosztálya számára Egerfarmos,

az Aulich-hadosztály számára Lövő,

a Kmety- és a Poeltenberg-hadosztály számára Szentistván,

a Guyon-hadosztály számára Négyes.

Minthogy ezek a helységek mindössze két-három órányira voltak az ellenség mezőkövesdi állásától, a távolabbiak is legfeljebb négyre, Egerfarmos pedig éppenséggel alig félórányira, méghozzá olyan nyílt lapályon, melyen az ellenség ugyanolyan könnyen jár, mint mi, elszállásolásunk tehát csak annyi idővel késleltethette az ellenség újabb támadását, amennyi egyik vagy másik táborunk helyének kipuhatolásához és eléréséhez kell, és mert azt mégsem tételezhettük fel Dembińskiről, hogy a csapatoknak az új elhelyezésben megígért nyugalmat és pihenést csupán néhány órányira szánta, nem értettük, hogy felelhet meg ez az intézkedés annak a célnak, amelynek kedvéért Dembiński – az imént idézett bevezetés tanúsága szerint – kieszelte. Azt az aggályt, hogy helyzetünk ezekben a táborokban sokkal veszélyesebb, mint Mezőkövesden, a két elhelyezés felületes összehasonlítása is felébresztette.

Bár a mezőkövesdi táborhely a védelemnek nem nagyon kedvezett, de ott legalább együtt volt a hadsereg, és nem szétdarabolva, ráadásul a Kmety-hadosztállyal megerősödve a második kápolnai csatához képest.

Az ellenség támadása, még ha minden erejét összeszedi is – a haderők létszámát összehasonlítva –, kevesebb valószínűséggel számíthatott sikerre, mint Kápolnánál. De tegyük fel, hogy a győzelem megint csak az ellenség részére hajlik, a fővezérnek még mindig lehetősége volt rá, hogy kellő időben kiadott rendelkezésekkel a nagyobb szerencsétlenségnek elejét vehesse.

A ránk parancsolt szállások ellenben szétdarabolták a hadsereget.

Ha mármost az ellenségnek szándékában állt bennünket Mezőkövesden megtámadni, amint Dembiński kiadott intézkedésének bevezetése hallgatólag föltételezte, akkor Szentistván, Lövő és Egerfarmos nem volt elég messze Mezőkövesdtől, hogy az ellenséget elrettentse bármelyik helység megtámadásától. Akármelyiket támadja meg, könnyen biztosíthatja a győzelmet, a mi fővezérünknek pedig, egyes hadosztályainak egymástól, valamint az ő poroszlói főhadiszállásától való távolságát figyelembe véve, nem is volt rá lehetősége, hogy a támadás kezdete után, még idejekorán intézkedni tudjon a komolyabb bajok elhárítására. Arról pedig, hogy Dembiński jó előre gondoskodott volna teendőinkről megtámadtatás esetére, kiadott utasításaiban egy árva szó sem utalt; még csak gyülekezési vagy visszavonulási hely sem volt bennük kijelölve.

Az utasítások hiányos volta már csak azért is szembeszökő volt, mert az egész I. hadtestnek és a II. hadtest egyetlen hadosztályának Egerfarmosra helyezése nem következhetett abból a rögeszméből, hogy az ellenség nem fogja megtámadni táborainkat. Az ugyanis, hogy éppen Egerfarmos, az ellenséghez legközelebb fekvő tábor volt a többiekhez képest erősen megrakva, arra mutatott, hogy a rendelkezések kiadásakor erős utóvédről kívántak gondoskodni. Ezt pedig csakis az ellenség támadásának valószínű volta szülhette, az a gondatlanság azonban, amellyel a Mezőkövesdről a táborhelyekre való excentrikus visszavonulás megkezdése déltájig húzódott-halasztódott, és végül az, hogy az egész hadmozdulat, amelyet könnyűszerrel lehetett volna az éjszaka vagy a ködös reggel fátyla alatt észrevétlenül végrehajtani, a szihalmi ellenséges előőrsök szeme láttára fényes nappal ment végbe, cáfolni látszott ezt a feltételezést.

Ezekre a rejtélyes ellenmondásokra nem találtunk magyarázatot, és mivel Dembiński iránti bizalmunk már megrendült, nem tudtunk az ígért nyugalomnak és pihenésnek örülni, mikor március 1-jén déltájban útnak indultunk mezőkövesdi táborunkból a kitűzött állomáshelyek felé.

Az én főhadiszállásom a Szentistvánra utasított Poeltenberg- és Kmety-hadosztályhoz csatlakozott. Vagy két órával alkony előtt Egerfarmos felől hallatszó folytonos kemény ágyúzás zavarta meg ígért pihenésünket és nyugalmunkat.

Klapka ezredest, akinek, mint említettem, az egész I. hadtesttel és a II. hadtest egyetlen hadosztályával ide kellett mennie, megtámadták, és az ellenség egész hadseregének közelségét figyelembe véve, nem volt okunk föltételezni, hogy ezt a támadást nem túlerővel hajtották végre. Attól kellett tehát tartani, hogy Klapka ezredest megverik, Poroszló felé szorítják, és veszélybe kerül az Aulich-hadosztály Lövőn; a helyzet kötelességemmé tette, hogy a szerencsétlenség elhárítására a Poeltenberg- és Kmety-hadosztályt haladéktalanul útnak indítsam Egerfarmos felé. Ezt már csak azért is megtehettem, mert Szentistvánnak számunkra végképp semmi hadászati jelentősége sem volt.

Szentistvánról Egerfarmosra a legrövidebb és a lakosság szerint a legjobb út Lövőn keresztül vezet; ez a legjobb út pedig most feneketlen volt.

Alig jutottunk el fele útra, az egerfarmosi ágyúzás egyszerre csak elnémult. Ennek az éjszaka beállta is, de Klapka veresége is oka lehetett; menetünket tehát siettetni kellett. De minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult az ebben az évszakban csaknem járhatatlan út nehézségei miatt.

Lövő alatt a kiáradt Kánya vizén kellett átkelnünk. Az éj sötétje s a víz mélysége tömérdek időt rabló óvintézkedést tett szükségessé. Csak éjfél után sikerült végre átkelni, és ezzel az Aulich-, a Poeltenberg- és a Kmety-hadosztályt megint egyesíteni.

Az Egerfarmosnál állt magyar csapatok közül néhány már több órája Lövőre érkezett; tőlük hallottuk, hogy az ellenség Klapka menetét Mezőkövesdről Egerfarmosra a Szihalomról Szemerére vivő úton folyvást zavarta, Klapka ezredest, mihelyt Eperfarmoshoz közeledett, a leghevesebb ágyútűzzel megtámadta. Klapka pedig kemény ellenállás után Poroszlóra vonult vissza, és eközben itt talált csapatai véletlenül elszakadtak az ő hadzömétől, és Lövőre kényszerültek húzódni.

Ezek a hírek arra indítottak, hogy a Lövő melletti táborból rövid pihenő után felkerekedjem az Aulich-, a Poeltenberg- és a Kmety-hadosztállyal Ivánkán keresztül Poroszló felé, a Guyon-hadosztálynak pedig Négyesre azt az utasítást küldjem, hogy ugyanezt tegye.

Bármilyen fáradtak voltak is csapataink, mikor őket Dembiński 1849. március 1-jén a mezőkövesdi táborból a négyesi, szentistváni, lövői és egerfarmosi táborokba szétosztotta pihenésre, a nyugalom üdítő hatása oly gyorsan érvényesült, hogy már 1849. március 2-án kora reggel – várakozáson felül kipihenten – Poroszlónál újra egyesültek.

Rövid tizennyolc óra elegendő volt rá, hogy a legtündöklőbb világításban lássuk annak az elméletnek lángeszű megvalósítását, melynek értelmében Dembiński 1849. március 1. emlékezetes reggelén kiadta pihentetési intézkedéseit – mellesleg szólva inkább éhes, mint fáradt – hadserege számára. Az intézkedésekből kihüvelyezve, elmélete így szólt:

„Az ellenség hadműveleti területének közvetlen közelében szétszórva fekvő falvakban való elszállásolás olyan síkságon, melynek szakadozott volta a győztes ellenséget az előrenyomulásban nem akadályozza, de a hadsereg szétszórtan táborozó részeit az egyesülésben igen – biztosítja a megvert hadsereg kipihenéséhez szükséges nyugalmat.”

Más szóval s egyszersmind a jelen esetre alkalmazva pedig így:

„Ha egy vereséget szenvedett, ellenséges támadásoknak továbbra is kitett hadsereget a támadások elől biztosítani akarunk, szakítsuk – ha lehet, az ellenség szeme láttára – négy vagy öt körülbelül egyenlő részre, s az egyes részeket szállásoljuk bízvást a legközelebbi, egymástól több órányi távolságra fekvő helységekbe, melyek közt vagy nincs összeköttetés, vagy csak rendkívül nehezen járható utak vannak; mert a civilizált ellenségről biztosan fel lehet tételezni annyi emberséget, hogy ellenfelének szemlátomást békés szándékát felismeri és tiszteletben tartja, és a további támadással rögtön felhagy.”

E hízelgő föltevésre különben – ez is igaz – herceg Windisch-Grätz tábornagy Dembińskinek elegendő okot adott, hiszen kímélt minket, a kápolnai csata után csak másnap, és akkor is annyira elégtelen erővel üldözött, hogy támadását nem volt nehéz – amint láttuk, három ágyú elfoglalásával – Mezőkövesdnél tisztességesen visszaverni. A herceg a hízelgő föltevésre még ezután is érdemesnek mutatkozott, mert az ő szeme láttára Egerfarmosra irányított három hadosztályunkat megint nem támadta meg túlerővel, így aztán a támadás eredménye Klapkának egy kissé kényelmetlen, de különben jóformán veszteség nélküli éjszakai visszavonulása volt csupán.

Vagy talán - a kápolnai napok ellenére is - csupán az ellenfél folytonos lenézése volt az, amit Dembiński emberséges szándéknak nézett herceg Windisch-Grätz tábornagy magatartásában? Valóban, sem Kápolna, sem Mezőkövesd nem volt képes helyreigazítani ellenállásunk ilyen lenéző megítélését, melyre a Lajtától a Duna mögé való szakadatlan visszavonulásunk – a Honvédelmi Bizottmány egyidejű győzelmi tudósításaitól kísérve – elegendő okot szolgáltatott?

Bármi volt is a válasz mindezekre a kérdésekre: a Windisch-Grätz–Dembiński-féle rövid hadjárat mindenesetre a kápolnai második csatanap óta mindkét részről az ostáblán szokásos úgynevezett „visszás játszma” jellegét viselte. Ebben a játszmában, mint tudjuk, az a fél győz, akinek hamarabb sikerül a maga fagarasaitól megszabadulni. Ezért mindegyik fél iparkodik a saját fagarasait fedezetlenül odaállítani az ellenfél elé, hogy az kénytelen legyen leütni őket. Mindkét fővezér igen ügyesnek bizonyult ebben a különös játékban; herceg Windisch-Grätz tábornagy február 28-án Mezőkövesdnél, Dembiński másnap, március 1-jén Egerfarmosnál. De kétségkívül az utóbbi volt közülők az igazi mester, biztosan nyert volna a játszmában, azaz minden fagarasát elvesztette volna, ha a fagarasok egyszerre csak kedvet nem kapnak, hogy önálló húzásaikkal elrontsák a sokszor emlegetett táborozások pillanatában Dembińskire nézve oly igen kedvezően álló visszás játszmát, majd, mi több, csakhamar mesterüknek is kiadták az útját; mindezt csakis azért, mert ők bizony fejükbe vették, hogy velük mindig csak rendes, győzelemre menő játszmát szabad játszani.




Hátra Kezdőlap Előre