Harminckilencedik fejezet

Az isaszegi ütközet április 6-án

 

Április 6-án a kiadott parancs szerint az I. és III. hadtestnek Isaszegig, a II. hadtestnek Dányig kellett előnyomulnia. Főhadiszállásom ez utóbbihoz csatlakozott, én magam pedig néhány kísérőmmel Kókán szándékoztam vagy az előnyomulás akadálytalan végbemenetelét, vagy pedig az összeütközés kezdetét bevárni.*

A csekély távolság miatt nem kételkedtünk benne, hogy egy Isaszeg közelében kialakuló ágyúharc moraját Kókán tisztán lehet hallani.

Korán délelőtt az isaszegi erdő égni kezdett. A környék lakosai azt beszélték, hogy a horvátok készakarva gyújtották fel, hogy hadtesteink keresztülvonulását megakadályozzák.

Déltájban Damjanich és Klapka hadtestei a horvát bánéval Isaszegnél összecsaptak, de az ágyúszó nem hatolt el mihozzánk Kókáig, az égő erdőből folyvást ég felé emelkedő óriási kiterjedésű füstfellegek pedig eltakarták előlünk az isaszegi csata gőzkörét. Mivel erre a sajátságos körülményre nem voltam elkészülve, sem dányi főhadiszállásomon, sem pedig az Isaszeg felé küldött két hadtestnél nem hagytam meg azt, hogy engem Kókán kell keresni, és így csak délután 3 óra tájban vettem a lovaimmal előreküldött huszár jóvoltából a jelentést, hogy megkezdődött és máris rossz fordulatot vett az ütközet.

Aggódva siettem a harctérre, egy tisztemmel pedig parancsot küldtem Aulich tábornoknak, hogy a II. hadtest azonnal induljon Isaszeg felé.

Nem sejtettem, hogy Aulich ekkor már útban van, hogy őt vezérkari főnököm, aki Dányon maradt, nem sokkal a csata kezdete után elindította.* A gond, mely Kókától a csatatérig vezető lovaglásom közben gyötört, egyre nyomasztóbban nehezedett reményeimre – hogy a rossz kezdet ellenére utóbb sikerrel zárhassuk a mai napot – a jogos aggodalom miatt, hogy Aulich nem érkezik-e későn. Annál biztatóbban villanyozott át mintegy varázsütésre az öröm, mikor alig fél mérföldnyire Isaszegtől a helyenkint még lánggal égő erdőben váratlanul a II. hadtestet láttam előttem haladni.

Csaknem ugyanebben a pillanatban – látszólag az ellenség szélső balszárnya felől – egy huszártiszt vágtatott felém a VII. hadtestből* azzal a jelentéssel, hogy az ellenség a Galga-vonalat kardcsapás nélkül feladta, s a VII. hadtest Gödöllő felé nyomul előre. Most már biztosra vettem győzelmünket.

Az erdőből nem lehetett messzire ellátni, az ütközetről tehát csak hallás után próbálhattunk tájékozódni.

Annak az erdei útnak irányától, melyen az Aulich-hadtest a harctér felé sietett, kissé jobb kéz felé szólt az ágyú a legsűrűbben és körülötte két oldalról ropogott a puskatűz. Balszárnyunkon a puskatűz sokkal gyöngébbnek tetszett, s az a pont, ahonnan hallottuk, jóval távolibbnak az ágyútűz vonalától, mint a jobbszárnyon.

Aulich ezért hadtestének két zászlóalját* jobbra előreindította szélső jobbszárnyunk megerősítésére, zömével pedig késlekedés nélkül továbbhaladt az eddig is követett erdei úton, amely egyenesen a hallás után kivehető ágyútűz vonalának balszárnya felé vezetett. Mi ugyanis e pont és a sokkal távolabbról balról hallatszó csatárviadal pontja közt széles hézagot gyanítottunk állásunkban; ebbe az irányba siettem én is, gyorsan elhaladtam Aulich oszlopa mellett, csakhamar el is hagytam, és egyszerre csak váratlanul Klapka egyes zászlóaljaira bukkantam, amelyek ezúttal is kedélyesen hátráltak.

Sejtéseink a csata helyzetéről sajnos helytállónak bizonyultak. Balszárnyunk Klapka alatt máris futásnak eredt, csak a jobbszárnyunk állt helyt Damjanich alatt – és a szélső balszárnyon két zászlóalj,* amelyet szintén Damjanich küldött ki Klapka támogatására.

Klapka hátráló gyalogságának láttára méltó harag vett erőt rajtam; eszembe jutott ugyanezeknek a csapatoknak szégyenteljes magatartása Tápióbicskénél.

A leggyalázatosabb büntetés terhe alatt megparancsoltam nekik, hogy tüstént forduljanak vissza a csatatérre.

Szapora lépéssel szaladtak eddig hátrafelé; most, hogy megint előre kellett menniük, olyan nehezen mozogtak, mintha mindjárt felbuknának kimerültségükben.

Az egyik zászlóalj parancsnokának,* úgy látszott, helyén volt a szíve.

– Az én zászlóaljam Klapka tábornok parancsára retirál! – kiáltotta dacosan.

Én első szóra kibúvónak ítéltem kijelentését; de a zászlóaljparancsnok határozottan ismételte állítását, és hozzátette, hogy Klapka tábornok, aki nem messzi személyesen vezeti hátra hadzömét, mindezt igazolni fogja.

Siettem Klapkához. A jelzett irányban rá is találtam, amint hadtestének zömét hátrálás közben rendezte.

Kérdésemre, hogy mit jelent ez a visszavonulás, mikor Damjanich egymaga megállja a csatateret, Klapka kijelentette, hogy a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki van merülve.

– A győzelem – tette hozzá – ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz.

Arckifejezése világosan mutatta, hogy őszinte meggyőződését mondja ki.

Itt aztán fővezéri tekintélyem véget ért. Először tehát meg kellett ingatnom Klapkában a meggyőződést, hogy elengedhetetlenül szükséges a visszavonulás, és csak aztán számíthattam rá, hogy újabb támadási parancsomat teljesíti.

Felszólítottam Klapka tábornokot, gondolja meg, hogy ő maga készítette azt a támadási tervet, amelynek teljesítésével ma fel akar hagyni – és hogy holnap biztos nehezebbnek lát majd mindent; hogy ő maga mondta ki: elengedhetetlenül szükséges a kiadott utasítások szigorúan pontos megtartása napról napra; hogy indokai, melyekkel a csata feladását tanácsolja, teljesen tarthatatlanok, hiszen gyalogsága, a hátrálásban mutatott gyorsaságáról ítélve, nem látszik annyira kimerültnek, hogy még néhány szuronytámadást meg ne kísérelhessen, ehhez pedig akkor is elegendő a tölténye, ha igazán mindet ellőtte.

– Ma kell győzni – kiáltottam –, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!

Klapka elszánt válasza meglepetésemre csak ennyi volt: „Előre!”; én pedig megint a csatatér felé siettem, hogy megvigyem az örömhírt a derék Damjanichnak: Aulich nyomban itt lesz, Klapka megint előrenyomul, csak tartson ki szilárdul.

Ugyanaz az út, amelyről az imént Klapka felkeresésére letértem, az erdő északnyugati széléhez vezetett. Az erdőtől félkörben jobbra-balra körülvéve magam előtt láttam a csatateret.

Harcvonalunk – a jobbra eső (keleti) oldalon Damjanichtól még mindig állhatatosan védelmezve, a balra eső (nyugati) oldalon Klapkától már odahagyva – mind a két szárnyával a hátunk mögött elterjedő isaszegi erdőnek az ellenség felé kiugró északi végső nyúlványaira támaszkodott.

A harcvonal közepe előtt ágyúlövésnyi távolságra volt az a pont, ahol a Rákos-pataknak Gödöllőtől idáig délkeleti irányú folyása hirtelen nyugat felé kanyarodva a közvetlenül balszárnyunk előtt fekvő Isaszeg helysége felé megtörik.

Mi tehát a Rákos partján álltunk, mégpedig ennek alsó (vagyis nyugati) folyásával és ennek a vonalnak kelet felé való képzeletbeli meghosszabbításával párhuzamosan; az ellenség pedig szemközt velünk, közvetlenül ott, ahol a délkeletről nyugatra kanyarodását jeleztem, a Rákos-patak két oldalán, jobbszárnyával a lángba borult Isaszegen túl észak felé egy uralkodó meredek domboldal feletti magaslaton, hosszában a víz jobb partján, balszárnyával pedig a víz bal partján, azon a gyöngéden lejtős, itt már letarolt hegyháton keresztülnyúlva, mely a Rákos felső folyása mentében északra Gödöllő felé húzódik, és melynek déli folytatásán terül el az isaszegi erdőnek a mi jobbszárnyunk által elfoglalt említett nyúlványa.

A terep sajátságai azt követelték, hogy mindkét fél a szárnyakon alkalmazza gyalogságát; a szárnyak közti tág nyílt téren pedig csak lovasság és tüzérség vívja a csatát.

Abban a pillanatban, amikor én harcvonalunk közepén megjelentem, balszárnyunknak támaszpontját (a tőlünk balra kiszögellő, erdővégtől fedett, és közvetlenül Isaszegen alul egészen a Rákosig lehúzódó magaslatot) az ellenséges jobbszárny gyalogságának egy része – annak a két zászlóaljnak vitéz védelme ellenére, amelyeket, mint láttuk, Damjanich küldött Klapka segítségére – rohammal bevette. E pont közt és Damjanich tábornok saját balszárnya közt (ami eredeti harcvonalunk közepére esett) tátongott a Klapka meggondolatlan visszavonulása miatt támadt óriási hézag, szemben az ellenség jobbszárnyával. Damjanich hadtestének balszárnya eszerint a levegőben lógott. Biztosítására Damjanich lovasságának legnagyobb része ide volt összegyűjtve, de odaérkezésemkor már visszavonulóban.

Ezt a hátrálást rögtön félbeszakítottam, s a huszárságot nyomban ismét előreparancsoltam – egyenlő magasságra harcvonalunk messzire előretolt jobbszárnyával.

Amíg ez megtörtént, én a kiugró erdőcsúcs felé vágtattam, melyet – mint jobb szárnyunk támaszpontját – a III. hadtest gyalogsága még mindig állhatatosan védett az ellenséges bal-szárny szuronytámadásai ellen, és ahol Damjanich is tartózkodott.

Ezt a hős férfiút abban a válságos helyzetben, amelybe őt Klapkának – valóban semmivel sem menthető – visszavonulása hozta, rendületlennek, hajthatatlannak találtam. Eszébe sem jutott felhagyni a harccal, pedig kíméletlen kifakadásai, melyekben Klapka magaviselete feletti haragja kitört, világosan bizonyították, mennyire felfogta az őt fenyegető veszélyt, hogy az ellenség jobbszárnya az ő hadtestét balról oldalba foghatja és felsodorhatja.

Én Damjanichot azzal iparkodtam csillapítani, hogy Klapka megint előrenyomul; de úgy látszott, az ő Klapkába vetett bizalma – mely már Tápióbicskénél megingott – most már végképp odaveszett.

– Mit ér a Klapka előrenyomulása? – kiáltotta Damjanich. – Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy.

Annál nagyobb megelégedéssel vette Damjanich tábornok Aulich közelségének hírét, valamint azt is, hogy szélső jobbszárnyunk támogatására a II. hadtest két zászlóalja előreindult.

Damjanich megjegyzése, amellyel Aulich közeledésének hírét fogadta, hogy akkor megint előremehetünk, fölöslegessé tette, hogy őt további kitartásra buzdítsam; sőt inkább attól kellett tartanom, hogy Damjanich legott támadásba akar átmenni az ellenség balszárnya ellen.

Azért használom az „attól kellett tartanom” kifejezést, mert az első pillantásra, melyet a harctérre vetettem, meggyőződtem róla, hogy hadászati okokból egyelőre csupán balszárnyunknak szabad támadnia, jobbszárnyunknak csak a maga állásának megtartására kell szorítkoznia.

Meggyőződésem igazolására emlékeztetnem kell arra a jelentésre, melyet még Klapkával való összetalálkozásom előtt tett nekem a VII. hadtest egy huszártisztje, és mely szerint ez a hadtest – a gyöngyös-pesti országúton – előnyomulóban van Gödöllő felé.

A jelentést helytállónak tartottam, a velünk szemben küzdő ellenség hatalmas ereje láttán pedig azt gyanítottam, hogy Gödöllő fedezésére csak jelentéktelen erőt hagyhatott: arra számítottam tehát, hogy VII. hadtestünk nemsokára győzelmesen megjelenik az ellenség balszárnyának háta mögött. Hogy az ellenség egyszerre szemből is, hátról is megtámadva vereséget szenved, abban nem kételkedhettem. A kettős támadás veszélyét csak azzal kerülhette ki, ha idejekorán visszavonul Gödöllőre. A hozzá legközelebb álló csapataink idő előtti támadása egyenesen rákényszerítette volna a megmentő visszavonulásra, mégpedig annál biztosabban, mennél sikeresebb ez a támadás. Jobbszárnyunk korai támadásával tehát önmagunkat fosztottuk volna meg az ellenség balszárnya döntő megverésének esélyétől.

Jobbszárnyunk feladata tehát egyelőre ez volt: védelem mindaddig, míg az ellenséges balszárny háta mögött a VII. hadtest első ágyúlövése el nem dördül. Csak ennek az örvendetes jelnek hallatára volt szabad jobbszárnyunknak is átmenni a támadásba.

Egészen másképp állt a játszma balszárnyunk és az ellenség jobbszárnya közt.

Az utóbbi erős tüzérségi állásba vette meg magát Isaszegtől északra. Innen nemcsak a helységet, hanem a rajta keresztül a fővárosok felé vezető utat is fedezte. Ennek a feladatnak a megoldásával az ellenséges jobbszárny egyelőre be is érte. Mozdulatlansága, melyben Damjanich tábornoknak Klapka hátrálása miatt védtelenné vált balszárnya ellen a maga szilárd állásából előreindulni késett, elárulta ezt a szándékát.

Itt tehát védekezéssel semmit sem nyerhettünk; az erélyes támadással viszont balszárnyunk a Rákos jobb partját birtokba vehette, vagyis lehetővé lett volna számára, hogy jobbszárnyunk későbbi támadásával emitt lépést tartson.

Ezeket mondtam el gyorsan Damjanich tábornoknak, amikor – mint említettem – lelkesen megjegyezte, hogy akkor megint előremehetünk; ezért támadt bennem az az aggály, hogy ő a jobbszárnnyal időnap előtt támadólag előre akar nyomulni.

Damjanich azonnal teljesen magáévá tette felfogásomat, és biztosított róla, hogy egyelőre a szélső jobbszárnyunkon kiugró erdőcsúcs megvédésére szorítkozik, én pedig siettem, hogy átvegyem a csata vezetését a középpontban.

A III. hadtest lovassága, melynek az imént előnyomulást parancsoltam, már megint visszavonulófélben volt, mikor Damjanichtól ideérkeztem.

Az ellenség ágyútekéi nagyon szaporán találtak a huszárok közé hullani. Ezek oda akarták hagyni a keményen lövöldözött pontot. Ezt meg kellett akadályoznom.

Aulich hadtestének eleje már olyan közel járt az erdő széléhez, hogy néhány perc múlva kijuthatott a szabadba, hogy Damjanich hadtestétől balra arcvonalba bontakozzék. De kibukkanási pontja éppen szemben volt azokkal az ellenséges ágyúkkal, amelyeknek golyóitól huszáraink szenvedtek.

Ha ezek most meghátrálnak, ez még közelebb vonja az ellenség ágyútüzét a kibukkanási ponthoz, és veszélyeztette volna vele Aulich kibontakozását. Középhadunkkal szemben ugyanekkor nagy lovas tömegek bukkantak fel.

Hogy támadásukat megelőzzem, és a pusztító tűznek (ha jól emlékszem, egy röppentyű üteg szórta) minél hamarabb véget vessek, a 2. huszárezredet (Hannover-huszárok) rohamra küldtem ellenük. Hogy ebben a rohamban részt vett-e a 3. huszárezred (Ferdinánd-huszárok) egy része, teszem azt, egy osztálya, nem állíthatom határozottan.

Huszáraink mindjárt az előrenyomulás kezdetén a középhadunktól jobbra eső ellenséges ágyúk ferde lővonalába jutottak, a tűz hatására eltértek az egyenes iránytól és erősen balra húzódtak.

Az ellenség lovas tömegei középhadunk előtt, melyeket saját lovasságunk rohamra indulva eltakart szemünk elől, most a balra húzódása után ismét láthatóvá lettek, huszárainktól jobb kézre.

Nehogy huszárainkat jobb felől túlszárnyalják, én egy szakasz Ferdinánd-huszárt, amely a III. hadtestünk balszárnyi ütegének fedezésére volt felállítva (hamarjában más nem állt rendelkezésemre), szétszórt rendben utánuk hajtattam.

E pillanatban heves gyalogsági sortűz vonta magára és terelte a középhadtól szélső jobbszárnyunk felé figyelmemet.

Lovasságunk rohama már folyamatban volt, az ellenség középhadának ágyútüze elnémult, Aulich hadtestének az erdőből kibontakozó élét az ellenség balszárnyának tüzérsége nem zavarta. Így én hadunkat egy időre nyugodtan magára hagyhattam, hogy meggyőződjem róla, miképpen állnak dolgaink a jobbszárnyon, az erdőcsúcs környékén, ahol, mint említettem, nagyon hevessé vált a gyalogsági harc.

Miközben az erdőcsücsök fái között szélső jobbszárnyunk felé haladtam, úgy tetszett, hogy éppen az ellenség és Damjanich csatárláncai közé tévedtem; jobbról is, balról is egyaránt lődöztek, de magukat a lövöldöző csatárokat egyik oldalon sem láttam. Azt hittem tehát, hogy a mieink itt már ugyancsak erősen meghátráltak, és jobbra letérve, iparkodtam őket gyorsan utolérni és megint előrehajtani. De itt arra a két zászlóaljra találtam, amelyet Aulich hadtestéből jobbszárnyunk támogatására kirendelt; ezeknek a felderítőit megzavarta az előttük dühöngő csata tombolása, és előrenyomulva folyvást lövöldöztek vaktában. A III. hadtest derék zászlóaljai éppen akkor, amikor az ellenség balszárnyának újabb kétségbeesett rohamát visszaverték, ezzel az általam meglepetésemben ellenségesnek vélt heves csatártűzzel – hátulról közeledő segélycsapataiktól is kapták a lövéseket.

Siettem véget vetni ennek a veszedelmes zavarnak, utána pedig visszatértem középhadunkhoz.

Amikor az erdőcsúcsból kilovagolva megint szabadon körülnézhettem, pillantásom balszárnyunkra, az említett túlsó erdős lejtőre esett.

Az egyes lövések föl-fölvillanása az alkonyhomályban tisztán elárulta, hogy a lejtőn két párhuzamos tűzvonal távolodik Isaszeg helység felé.

Megelégedéssel láttam, hogy Klapka önnön elszánt „Előre!” kiáltását, mellyel a visszavonulás ellen felhozott érveimet félbeszakította, komolyan is vette. Erélyesen ragadta meg újból a félbeszakadt támadást.

Középhadunk előtt a huszárokat láttam a rohamból visszatérni. Még olyan messzire voltak, hogy lehetetlen volt kivennem, üldözik-e őket vagy sem. Tartottam az előbbitől, és éppen eléjük akartam vágtatni, hogy a megfutamodást megakadályozzam, mikor huszárainkat hirtelen akadozni láttam. Okuk is volt rá; Aulichnak egyik ütege, mely akkor ment tüzelőállásba, amikor lovasságunk rohamozott, én pedig jobbszárnyunkon időztem, visszatérő huszárainkat ellenséges lovasrohamnak nézte, és lövésekkel fogadta. Gyorsan tisztáztam az újabb veszedelmes félreértést, hogy huszárainkat a további szomorú következményektől megkíméljem, de, fájdalom, az üteg tüze nekik már az én visszaérkezésem előtt is érzékeny veszteséget okozott.

A szerencsétlenség ellenére a huszárok jó rendben maradtak, így tértek vissza arra a helyre, ahol a roham előtt álltak; az ellenségnek pedig esze ágában sem volt üldöznie őket.

A huszárroham után az ellenség nem háborgatta többé középhadunkat. Csak a két szárnyon dühöngött még a csata; leghevesebben jobbszárnyunkon. Az ellenség balszárnya azután is, hogy én eljöttem onnan, több ízben erélyesen megismételte veszélyes támadását, s ezáltal jobbszárnyunk védelmi magatartását, mely eleinte szándékos volt, csakhamar kényszerűvé változtatta; a több óráig tartó erdei harc föloszlatta zászlóaljainkat; ahhoz, hogy támadásra indulhassanak, előbb sorakoztatni kellett volna őket; ehhez azonban idő kellett volna, és az ellenség balszárnyának egyre megújuló rohamai nem adtak lehetőséget.

Hiába lestem percről percre, egészen a nap leáldoztáig VII. hadtestünk megjelenését a veszedelmes ellenség hátában.

A VII. hadtest nem mutatkozott, és az ellenség balszárnya a maga támadásait háborítatlanul folytathatta az alkonyat utolsó derengéséig.

Végre az éj sötétje itt is fegyvernyugvást parancsolt a két küzdőfélnek. Minden ponton elnémult a csatazaj. S én még mindig nem tudtam, hogy győztünk-e.

Középen, ahol személyesen vezényeltem, a küzdelem nem volt döntő, az ellenség erőfeszítései ezen a ponton jelentéktelenek voltak.

Döntővé csak a két szárnyon alakult az ütközet.

Ahhoz, hogy a győzelmet a magunkénak mondhassuk, az kellett, hogy Damjanich a maga állását mindvégig megtartsa, Aulich és Klapka pedig rohammal bevegye Isaszeget.

A bizonytalanság gyötrő érzése először jobbszárnyunkra kergetett. Leginkább emiatt voltam gondban; a VII. hadtest előnyomulásáról kapott téves jelentés, mint tudjuk, arra indított, hogy ezt a pontot az ellenségnek legveszedelmesebb támadásai ellenére is viszonylag a leggyöngébben, mintegy összes gyalogságunknak egynegyedével tartsam megszállva, a háromnegyed rész pedig Isaszeg ellen indult.

Szerencsés előjelnek tartottam az ütközet eredményére nézve, hogy Damjanichot még mindig korábbi állásában találtam. Sem ő nem tágított, sem az ellenfele. Mind a ketten a csatatéren táboroztak.

Gyorsan visszasiettem tehát a harcvonal közepére, abban a reményben, hogy a balszárnyunktól várt jelentés időközben megérkezik. De ez még mindig késett – izgatott lelkem számára elviselhetetlenül sokáig, ezért néhány tiszt kíséretében egyenesen Isaszegnek lovagoltam, hogy a leggyorsabban megtudjam, kinek a birtokában van a falu. Isaszeg közelében német kiáltás állított meg. Ez lehetett ellenség is, de lehetett azok közül a régi huszárok közül is valaki, aki mostanáig sem tudta felfogni, hogy az „Állj! Ki vagy?” ugyanazt jelenti, mint a „Halt! Wer da?”

Magyarul feleltünk.

– Aulich – ennyi volt a válasz.

Csakugyan ő maga volt. Isaszegről visszatérve meghozta az örvendetes hírt: az ellenség jobbszárnya Gödöllőre hátrál!

Miénk a győzelem!




Hátra Kezdőlap Előre