Tizenkettedik fejezet

Buda ostroma

 

Hentzi vezérőrnagy nem túlzott, mikor azt állította válaszában, hogy a fővárosok osztrák kézre jutása óta tartható hely lett Budából. Hogy ez mennyire igaz volt, és az én ellenkező föltevésem pedig mennyire elhamarkodott, arról csakhamar volt alkalmam meggyőződni.

Miközben az említett hadifogoly osztrák tiszt Hentzinek szóló levelemmel a várban járt, a Kmety-hadosztály a Vízivárosban már készültségben állt, és várta a parancsot a gátrendszer megrohanására.

A hadikövet visszatért Hentzi vezérőrnagy válaszával, és néhány perc múlva már ment is a támadási parancs a Kmety-hadosztályhoz és a Gellérthegyen, a Kis-Svábhegyen s a Bécsi kapuval szemközti dombsoron álló ütegekhez.

Kmety, mint mindig, most is erélyesen támadott, és támadását közvetve támogatta a nevezett ütegeknek a várőrség megfélemlítését célzó tüze.

A vízmű előtti védővonal elleni támadás célja a vízmű elrombolása volt.

Buda várának – tudomásom szerint – nem voltak sem kútjai, sem vízfogó ciszternái.

Ezt a hiányt régtől fogva két vízvezeték pótolta. Az egyiket, mely egy nagy-svábhegyi forrásból látta el jó ivóvízzel a várat, máris elromboltuk. Ha a másikat, a dunai vízművet is sikerül elrombolnunk, akkor végképp elfogy a vár vize, és az őrség, véleményem szerint, alig néhány napig tarthatja magát.

De a Kmety-hadosztály rohama nem sikerült,* s olyan érzékeny veszteséget szenvedtünk, hogy az efféle elszigetelt vállalkozás megismétlésétől egyszer s mindenkorra elment a kedvünk.

Ütegeink tüzelését is mérsékelnünk kellett már az első napon, és csak a várbeli egyes ágyúlövések viszonzására szorítkoztunk, mert még mindig nem tűnt el az útból az a rejtélyes akadály, mely hosszú ideje megakasztotta rendszeres lőszerutánpótlásunkat.

Nagyon élénken megmaradt emlékezetemben az a tény, hogy csak Buda ostromának későbbi időszakában sikerült végre a főhadsereg tüzérparancsnokának az elkésett lőszerutánpótlásnak és vele együtt a késedelem okának is nyomára bukkannia.

Mindjárt azután, hogy az ellenség Vác városát (április 10-én) kiürítette, a Tiszán túl az a hír kerekedett, hogy már a fővárosok is hatalmunkban vannak, vagyis a Szolnok és Pest közti vasútvonalon is hamarosan megindul a közlekedés.

A főhadsereg után küldendő lőszerszállítmányok intézésével Kossuthtól személyesen megbízott egyén a hír hallatán arra ragadtatta magát, hogy a szállítmányokat ne Miskolcon és Ipolyságon át, és ne a gyöngyösi országúton irányítsa utánunk, mint eddig, hanem Szolnokra küldje, úgy okoskodván, hogy vasúton sokkal gyorsabban jutnak majd rendeltetési helyükre. De az már nem jutott az illető eszébe, hogy a szállítási útvonal önkényes megváltoztatásáról a főhadsereg tüzérparancsnokságát is értesítse; és így a lőszerszállítmányok, melyeket a tüzérparancsnok a komáromi elsáncolt táborban több napon keresztül hiába várt, majd minden útvonalakon nyomoztatott, csak a közlekedésnek még át nem adott szolnok-pesti vasútvonal mentén érthetően nem: Szolnokon a vasúti közlekedésnek április végén vagy május elején történő megindulásáig, majd utóbb Pesten is még huzamos időig, felfedezetlenül hevertek.

A heves tüzet, amely a Kmety-hadosztály rohamát a gátrendszer ellen támogatta, következésképp ütegeink hirtelen beálló és több mint egy hétig tartó, csak néha-néha megtört némasága váltotta fel, és ez biztonságba ringatta az ellenséget; mert egész idő alatt semmit sem tett, amiből azt sejthettük volna, hogy figyelemre méltatja a vár elfoglalását célzó komoly támadás előkészületeit; holott éppen azokat a készülődéseket lehetett legkevésbé rejtegetnünk előle, amelyek tisztán elárulták, hogy a bástyafal egy részébe rést szándékozunk lőni.

Kmety sikertelen rohama után megegyeztem a vezérkari főnökkel, hogy a várfalak létrán való azonnali megmászásának kísérletével inkább várunk addig, amíg ezt a rés használásával össze nem egyeztethetjük, vagy pedig meg nem győződünk arról, hogy meglévő eszközeinkkel rést lövetni egyáltalában nem tudunk.

Erre a megegyezésre pedig azért jutottunk, mert úgy láttuk, hogy a fehérvári várfal déli felével szemben, és kivált ennek azzal a rövid szakaszával szemben, mely a fehérvári rondellától délre a várfal lépcsőzetes szakaszáig terjed, elég kedvező fekvésű a domb (a Naphegy), hogy rajta réstörő üteget helyezhessünk el.

A vár belseje ugyanis a megjelölt helyen – mint kerületének legtöbb pontján – csupán egyszerű, ámbár hatalmas, de az egyenes lövéseknek védtelenül kitett fallal volt körülvéve.

A réstörő üteg elhelyezésére alkalmas pontnak a várfaltól való rendkívüli távolságán kívül azért is felettébb kétesnek látszott vállalkozásunk sikere, mert a réstörő üteg fölfegyverzéséhez legfeljebb négy huszonnégy fontos és egy tizennyolc fontos ágyú állt rendelkezésünkre.* De az érzékeny veszteség hatására, melyet a Kmety-hadosztály a dunai vízművet védő erődítés sikertelen megrohanásakor szenvedett, Buda várának ellenállási képességét olyan tetemesre becsültem, hogy a várfalaknak csupán létrák segítségével való megmászása sikerében még inkább kételkedtem.

És ezért minden további tétovázás nélkül erélyesen hozzáfogtunk a Naphegyen a réstörő üteg telepítéséhez; és annak, hogy az első kapavágástól az első réstörő lövés elsütéséig több mint egy hét múlt el, sem az ellenség nem volt az oka, aki – mint említettem – a telepítési munkák késleltetésére édeskeveset tett, sem az a körülmény, hogy az építéshez szükséges anyagokat és eszközöket úgy kellett rekvirálnunk, sem munka közbeni sok balfogásunk, hanem egyes-egyedül az akkori komáromi várparancsnok, gróf Guyon tábornok szűkkeblűsége.

Ő ugyanis eleinte megtagadta az említett öt ostromlöveg kiszolgáltatását, és Kossuthnál bevádolt engem, hogy a rábízott erősséget védelmi eszközeiből ki akarom forgatni.

Szerencsére Kossuth meggyőződése Buda bevételének szükséges voltáról megegyezett az enyémmel, ámbár – mint utóbb felismerni véltem – különböző okokból; és így Guyon tábornok végül is kénytelen volt megengedni,* hogy az ostromtüzérség legsürgetőbb szükségleteit Komárom vára készleteiből fedezzük. De azért elég későn tette ahhoz, hogy végre elkészült réstörő ütegünk fölfegyverzését még néhány nappal késleltesse.

Én Guyon ellenszegülését előre láttam, és óvatosságból először szándékosan csak az említett elfoglalt ágyúk kiszolgáltatását követeltem, mert ezek nem tartoztak Komárom védelmi felszereléséhez, következésképp Guyon egyáltalán semmivel nem indokolhatta volna kiszolgáltatásuk megtagadását.

Ezzel az óvatossággal azért éltem, mert még nem voltam biztos benne, hogy Kossuth Buda rendszeres ostroma mellett vagy ellen fog-e nyilatkozni. De mikor Guyonnak végre megmutatkozó engedékenységéből meggyőződtem róla, hogy Kossuth ez egyszer határozottan mellettem, vagyis helyesebben mondva, a Budavár elleni hosszadalmas vállalkozás támogatása mellett foglal állást, legott egy kissé fokoztam követeléseimet, és a réstörő üteg említett lövegein kívül még négy, úgy hiszem, harmincfontos mozsár kiszolgáltatását is kértem Guyontól. Ezeket azonban már csak az ostrom utolsó napjaiban kaptam meg.

A réstörő üteg mellett, tőle közvetlenül jobbra egyidejűleg egy leszerelő üteg is készült,* tizenkét-tizenhat löveg számára; ide azonban már csak hatfontosokat állíthattunk be, mert nem volt több tizenkét fontos ütegünk, csak az a kettő, amely a Gellérthegyen, illetve a Kis-Svábhegyen állt.

Csakugyan nem valami nagyszerű ostrommunkálatainkkal szemben az ellenség elegendőnek tartotta, hogy a fehérvári rondellát megrakja ágyúkkal és négy legnagyobb űrméretű löveget állítson fel, ha jól emlékszem, huszonnégy fontosokat a fehérvári rondella meg a várfal északi szögletében levő rondella közti szakaszon, vagy száz lépésre az előbbitől, minden mellvéd nélkül, és munkásainkat koronkint egy-egy lövéssel háborgassa.

De ennek csak annyi hatása volt, hogy a Naphegytől nyugatra táborozó I. hadtestet (Nagysándor) hátrább vontuk a Gellérthegy nyugati nyúlványa által a vár tüze ellen fedett területre, a Mészáros út felé.

Főhadiszállásomat is kijjebb kellett helyeznem a Krisztinavárosból, mégpedig már a vár körülzárásának első napján, a fehérvári várfal északi rondellájának tüze elől. Elébb a Zugliget szélére, utóbb a Nagy-Svábhegyre helyeztem át.* Ágyúink működése az üteg építésének egész ideje alatt az ellenség tüzének legszükségesebb viszonzására szorítkozott. Ezzel azt akartuk, hogy egyrészt lőszerkészletünket, mely időközben valamelyest szaporodott, lehetőleg kíméljük és a réstörő üteg majdani erélyes védésére tartogassuk, másrészt pedig az ellenséget ne háborgassuk feltűnő hanyagságában, mellyel az általunk fenyegetett fehérvári várfalnak, az ő kétségkívül legsebezhetőbb pontjának védelmét intézte.

Az ostrom-zár kilencedik vagy tizedik napján (pontosan nem tudom megadni a napot) réstörő ütegünk megkezdte működését.

Az első réslövés egyszersmind jelül szolgált többi ütegünknek, hogy a velük szemben lévő várfalszakasz ellen lehetőleg élénk tüzet kezdjenek. Tarackütegeinknek a bécsi várfalat, tizenkét fontos ütegeinknek a fehérvári várfalon fedetlenül felállított négy huszonnégy fontosat, a réstörő ütegtől jobbra levő leszerelő ütegünk hatfontosainak pedig a fehérvári rondella lövegeit kellett szabatosan célba venniük.

A váratlanul heves tüzérségi támadás a védőkre nagy hatást gyakorolhatott; mert ugyancsak siettek szemünk láttára a négy huszonnégy fontost a bástyáról a vár belsejébe, a szélső házsor mögé vonszolni; réstörő ütegünk pedig egész napestig csaknem teljesen háborítatlanul folytathatta romboló munkáját. Lehet, hogy a nagy távolság miatt azt hitte, hogy nem kell a várfalakat komolyan féltenie.

Bármint állt is a dolog, azok a jelentős távolság ellenére sem jelentéktelen csorbák, melyeket réstörő ütegünk már működésének első napján estig a vár falában szakított, mindenesetre rászolgáltak, hogy a védőket serényebb munkára serkentsék; és csakugyan másnap a négy huszonnégy fontos, traverzekkel védve a mi tizenkét fontosaink lövései ellen, megint ott állt a bástyán; ennek több pontján árokásás nyomai látszottak (ami kétségkívül a hiányzó födött járatot akarta pótolni), és a rés helye mögött szintén éjjel megkezdett és nappal serényen folytatott földmunkák arra vallottak, hogy ott az esetleg támadó rést a vár belsejétől elszigetelő szelvény készül.

És réstörő ütegünk serény és hatásos munkáját sem nézték a védők aznap és a rákövetkező napokon olyan tétlenül, mint az első napon. Egyszerre háromfelől is – egy, a réstől déli irányban levő pontról, a fehérvári rondelláról és traverzek felől – kereszttűzbe vétette, a vár belsejéből pedig mozsarakból bombákat hullatott rá.

Mindezek ellenére a rés, ha nem csalódom, már másnap estére (réslövő ütegünk működésének harmadik napján) olyan szélesnek tetszett, hogy immár járhatónak látszott.

Hentzi vezérőrnagy eközben iparkodott, hogy fenyegetéseit hajmeresztő módon valóra váltsa. Pest városát ugyanis, mint a körülzárás első napján, több későbbi napon is egyre növekedő dühvel bombáztatta, s az az elhamarkodásom is, mellyel én az általános rohamot már május 17-re vagy 18-ra virradó valamelyik éjszakára megparancsoltam – anélkül, hogy előbb a rés járhatóságáról alaposan meggyőződtem volna –, leginkább a semmivel sem menthető bombázás miatti felháborodásomból eredt.*

Kiadott intézkedéseimben a roham célpontjául a II. hadtest részére a várkertet és a Palota-kaput és környékét; az I. hadtest részére a rést; a III. hadtest részére az északi rondellát és vidékét a bécsi és fehérvári várfal kiugró szögletéig; a Kmety-hadosztály részére pedig a vízmű előtti erődítéseket jelöltem ki.

A támadás kevéssel éjfél után kezdődött, minden ponton sikertelen volt, és még hajnal előtt véget ért.

Az I. hadtest rohamoszlopai a rés felső szélén egy kiugró és még töretlen faldarab miatt akadtak meg, amelyen létrák nélkül nem lehetett átjutni. Ezt az alatta levő még laza, le nem tiport romhalmaz teteje eltakarta előlünk, és mert a helyszínt eddig csak puszta szemmel vizsgáltuk, a résnek ezt a tökéletlenségét előbb nem vehettük észre. A III. hadtest létrával való kísérletét a rendelkezésünkre álló létrák elégtelen hossza tette eredménytelenné; a II. hadtest támadása, ahol ilyen hiány nem mutatkozott, a várőrségnek a várkertet és környékét védelmező osztagai vitézsége miatt hiúsult meg; a Kmety-hadosztály pedig meg sem közelíthette az erődítéseket, olyan sűrűn szórta az ellenség a különböző fajtájú lövedékeket a várfal Pest felőli oldaláról az oda vezető utcákra.

Ez után a roham után az ellenség hirtelen megélénkült védelmi tevékenysége, melyet réstörő ütegünk hatékony tüze váltott ki, még sokoldalúbb lett, mint korábban volt. Erélyesen folytatta földmunkálatait mind a fehérvári és az északi rondella közti vonalon, mind a rés mögött, és a Palota-kapu környékének megerősítéséhez is erélyesen hozzáfogott. Nagy sietséggel nekiesett ugyanis az itt levő épületek közül vagy lerombolni, vagy a védelemre kiépíteni azokat, amelyek a II. hadtest csapatainak a várfal megkísérelt megmászásában segítségére voltak.

Annál több okunk volt rá, hogy a végsőkig elszánt ellenséggel szemben – okulva iménti elhamarkodásom keserű gyümölcsén, az első roham balsikerén – mi is minden lehetőt előre elkövessünk, nehogy a következő, a várat végre kezünkre juttató erőfeszítésünk megint sikertelen maradjon.

A III. hadtest kísérlete, hogy a Bécsi kapu és a Fehérvári kapu közti várfalakat a kiugró északi csúcson mássza meg – mint említettük –, a létrák elégtelen hossza miatt hiúsult meg. Nehogy a III. hadtest legközelebbi kísérlete is emiatt mondjon csődöt, egyrészt hosszabb létrákról gondoskodtunk, másrészt a mondott kiugró bástya környéke helyett, ahol a várfal csaknem a legmagasabb, a Bécsi kapu környékét tűztük ki a III. hadtest célpontjául.

A rés az első roham alkalmával még nem volt járható. A réstörő ütegnek tehát ezután nyomban szakadatlanul folytatnia kellett a maga romboló munkáját, és hogy biztosra menjünk, I. hadtestünk csapatait a rés elleni legközelebbi támadásra ugyanúgy el kellett látni létrákkal, ahogy a többieket.

Az első roham alkalmával az I. hadtest a réshez vezető utat különféle magas és szilárd kerítésekkel – kőfalakkal, vasrácsokkal, palánkokkal és effélékkel – elrekesztve találta; ezeket először nagy erő- és időveszteséggel el kellett távolítania. Az ilyen munkánál elkerülhetetlen nagy zajból az ellenség megtudta szándékunkat, mielőtt a rohamoszlop a rés aljához ért. Így aztán nem a védőket, hanem a támadókat érte meglepetés; mert a védők már megkezdték a harcot, mielőtt a ráriadók képesek lettek volna a rohamra. A roham még el sem kezdődött, és az I. hadtest csapatait máris megrendítette a nehéz terepen való előnyomulás és az idő előtt felriasztott ellenség heves tüze. A következő roham előtt tehát minden akadályt el kellett takarítani a réshez vezető útról.

Eddig a helyőrség csapatait a vár belsejében csak kivételesen háborgatták lövéseink; ezek tehát kipihenhették magukat, és bővében voltak az élelemnek is – jókedvvel állhatták az ostromot. Nagyon kívánatos volt tehát, hogy a következő roham előtt, amennyire lehet, megpuhítsuk őket. Célunkat legbiztosabban azzal gondoltuk elérni, hogy bombázzuk a vár belsejét, már amennyire szűkös körülményeink lehetővé tették (időközben ugyanis megkaptuk a Komárom várából az említett négy mozsarat, és részben a Gellérthegyen, részben a bécsi külvárosban helyeztük el őket), és tizenkét fontos és tarackos ütegeinkből is lőjük és felgyújtsuk azokat az épületeket, amelyekben kémjelentések szerint az ellenség raktárai és laktanyái voltak. Mindezeket az előrebocsátott részleteket mérlegelve azt is megállapíthattuk, hogy az első roham nem érhette váratlanul az őrséget. Pedig minél kevésbé meglepő egy támadás, annál kétesebb egyébként egyenlő esélyek közt a sikere. Ezért arról is gondoskodnunk kellett, hogy a következő rohamra valamiképp a meglepetés előnyeit is biztosítsuk.

Ezért a balul sikerült támadás után mindjárt az első éjjel a várnak (a számunkra hozzáférhetetlen pesti oldal kivételével) egész körfala hosszában zajos színlelt támadásokat rendeztünk, ezeket éjfél utáni két óráig szakadatlanul folytattuk, ekkor azonban mind a puska-, mind az ágyútüzet beszüntettük, és az ágyúzást csak fényes nappal kezdtük újra. Ezeknek a színlelt támadásoknak két vagy három éjszakán való megismétlésével egyrészt meg akartuk akadályozni az ellenség éjszakai vállalkozásait a rés és a hozzá vezető utak járhatatlanná tételére, másrészt hozzá akartuk szoktatni ahhoz, hogy – az éjfél utáni két órát annak a bizonyos időpontnak tartsa, amelytől fogva a következő éjszaka leszálltáig nem kell újabb támadástól tartania.

A színlelt támadásokat utoljára a május 20-ról 21-re virradó éjszakán ismételtük.

Éjfél után két órakor akkor is megszűnt éjszakai okvetetlenkedőink élénk csatártüze, és nesztelenül készülődni kezdtünk a valódi rohamra.

A sötét éj leple alatt rohamoszlopaink megközelítették a kijelölt támadási pontokat, és várták a jeladást.

Pontban hajnali három órakor valamennyi ütegünk sortüzet adott, aztán elhallgattak. Ez volt a jel az általános rohamra.

Az éjnek egy ideig még tartó homályában eleinte lehetetlen volt tisztán kivenni, mi történik a rés körül – a főhadiszállás kedvező fekvése ellenére. De a fehérvári rondelláról felvillanó egyes ágyú- és puskalövések fénye, az innen a közeli rés felé repített kézigránátok rövidebb fényívei és a részünkről a tulajdonképpeni rohamoszlopok mögött felállított sűrű csatárláncnak a roham megkönnyítésére a védők ellen irányzott szapora puskalövései azt sejtették, hogy a mieink már ott vannak a résen.

A derengésben nemsokára már a tömegeket is kivehettük, amint ismételten nekimennek a résnek, de a fehérvári rondella tüzétől mindig újra visszatántorodnak. Egyesek így is csaknem minden nekirohanáskor feljutottak a bástya fokára. De a következő pillanatban ezeket sem láttuk többé sehol; a védők golyói bizonyára leterítették őket.

Minél tovább néztük ezeket a hasztalan erőlködéseket, annál inkább meggyőződtünk róla, hogy csatárláncunk sűrű puskatüze sem elegendő a rés legmakacsabb védőinek, a fehérvári rondella őrségének oly hatásos elriasztására, hogy a roham sikerüljön. A tüzérségnek kellett segítségül jönnie. A réstörő és a jobbra mellette levő leszerelő üteg lövegei parancsot kaptak, hogy újra megnyissák a tüzet a fehérvári rondella ellen, mégpedig úgy, hogy a lövedékek lehetőleg a rondella tetejéhez minél közelebb szálljanak el. A rondella őrségének feje fölött gyors ütemben szálló tömör ágyúgolyók megrendülő zajától nagyobb sikert vártunk, mint csatáraink bármilyen gyilkos puskatüzétől.

A főhadiszállás és a réstörő üteg közti nagy távolság miatt hosszú idő telt el a parancs teljesítéséig, és eközben jól láthattuk, hogy az egyre csekélyebb erővel ismétlődő rohamok mindannyiszor eredménytelenek maradnak.

De mihelyt az ütegek munkája megint elkezdődött, csapataink fogyatkozó bátorsága is újraéledt. A következő, szemmel láthatóan fokozott eréllyel megkísérelt roham pillanataiban már a támadók nagyobb része feljutott a bástyafokra. Ezeknek a fehérvári rondella félig balra, félig hátrafelé esett; ők jobbra fordultak, és csakhamar eltűntek szemünk elől a rés közelében álló, félig-meddig kiépültnek látszó házak még mindig csak homályosan kivehető sötét falai közt.

Kínos bizonytalanság vett erőt rajtunk: mi lesz ezeknek a hősöknek a sorsa?

A második nekirohanás csaknem ugyanilyen kedvező és rejtélyes eredménnyel, majd a harmadik – gyors időközökben követte az elsőt. Azután egyszerre érthetetlen szünet állt be. A rés néptelen maradt, pedig a mieink közül eddig hozzávetőleges becslés szerint csak fél zászlóaljnyian juthattak fel a falra. Egészen az a látszata volt a pillanatnyi helyzetnek, mintha a küzdelmet, mikor éppen a támadókra nézve kedvezően kezdett alakulni, a rohamozók gyáván abbahagyták volna. Aggódva vizsgáltuk a rés még mindig csak homályosan kivehető környékét, hogy megtudjuk, mi okozta ezt az újabb balfordulatot.

A fehérvári rondellán a tűz – hála a mi réstörő és leszerelő ütegünk működésének – inkább ritkult, mint sűrűsödött, de még folyvást tartott. De a réstől délre, kissé távolabb véltünk egy ellenséges oszlopot, amely éppen gyülekezett, hogy a rés felé előnyomulva annak látszólag elhagyott környékét újra elfoglalja. Hosszú ideig szemmel tartottuk őket, de nem láttuk, hogy tért nyernek a rés irányában. Ezt eleinte jó jelnek tartottuk, mondván, hogy a mieink, akik már behatoltak a résen át, még nincsenek legyőzve, és ők nem engedik, hogy gyülekező ellenséges csapat a falon a rés felé előretörjön. De a résig terjedő egész falszakaszon egyetlen puskalövés sem esett, a szuronyviadal lehetőségét pedig megcáfolta a szóban forgó csapat mozdulatlan volta.

A terjedő nappali világosság végre megoldott minden talányt. Az az osztag a várfal tetején egy honvédzászlóalj háromszínű lobogója körül sorakozott! Részben azokból a hősökből állt, akik elsőnek mászták meg a rést, és megvetették itt a lábukat, részint olyanokból, akik a rés helyett a fal említett lépcsőzetes szakaszán létrán jutottak fel fokról fokra. De a létrán való feljutást is megnehezítette a fehérvári rondelláról ide zúduló – jóllehet a nagyobb távolság miatt a rés elleninél kevésbé hatásos – tűz, ráadásul a legfelső falszakaszon már csupán egyetlen létrán juthatott fel a gyér erősítés a bástyán elszigetelten álló osztaghoz.

Attól tartottam, hogy ezek a várőrség kétségbeesett támadásai alatt elvéreznek, ha a Bécsi kapu környékét nem sikerül megmászni, és odalent a vízművet védő erődítéseket rohammal elfoglalni – megvirradt ugyanis, és még mindig nem érkezett jelentés ezeknek a kísérleteknek a sikeréről –, a főhadiszállásról tehát két tisztet küldtem vágtatva a III. hadtesthez és a Kmety-hadosztálynak, hogy tájékoztassam őket az I. hadtest sikeréről, és meghagyjam nekik, hogy támadásaikat az említett pontok ellen erélyesen folytassák.

Ez a sürgetés csakhamar fölöslegesnek bizonyult. A két tiszt alig járhatta meg az út felét a főhadiszállástól a bécsi külvárosig, amikor láttuk, hogy a III. hadtest első feljutó honvédei a Bécsi kapu melletti falszakaszról a kiugró szöglet felé törnek előre, a horvátok pedig, akik ezt a pontot védelmezték, a vár belsejébe hátrálnak.

Nemsokára megjelent a megadás első jele – egy rögtönzött fehér zászló – a fehérvári falszakaszon, az egyik traverzen, amelyet az őrség, mint említettük, a mi réstörő ütegünk ellen fölállított négy huszonnégy fontos megóvására épített.

A fehér zászló lengedezése azonban egy cseppet sem akadályozta a fehérvári rondella védőit abban, hogy kellemetlen lövöldözésüket olyan serényen folytassák az I. hadtestnek a lépcsőzetes körítő falat létrán megmászó katonái ellen, amennyire csatáraink és naphegyi ütegeink rájuk zúdított tüze csak engedte; és ameddig ez így tartott, addig természetesen nem vehettük figyelembe a megadás jelét, már csak azért sem, mert nem tudtuk megfigyelni, kicsoda tűzte ki azt a zászlót. A névtelen „kegyelmet kérő” egy békesóvár budai polgár is lehetett, akinek a háza véletlenül a fehérvári rondellával és a mi réstörő ütegünkkel egy vonalba esett és golyóinktól megrongálódott.

Egy kis idő múlva az őrség egy tagja odalépett a traverzekhez, megragadta a fehér zászlót és támolygó léptekkel a fehérvári rondellára vitte.

Ideérvén a mellvédre tűzte.

Néhányan a rondella védői közül kaptak az alkalmon, és felhagytak a lövöldözéssel. A legtöbben azonban folytatták a tüzelést. Néhány perccel később egy tiszt jelent meg a rondellán, a mellvédhez sietett, letépte róla a megadás jelét, és a földre dobta. De alighogy eltávozott, a zászló megint ott lengett a mellvéden. A megadás gondolata lassan mintha erőt vett volna a védők többségén, most már csak egy-egy ember lövöldözött. Végül ezek is letették a fegyvert. Ágyúink és csatáraink is felhagytak a tüzeléssel, és miközben az utóbbiak létrán felhágtak a fehérvári rondellára, az I. hadtest zászlóaljainak többsége a falon a réstől délre eső gyülekezési helyről betört a város belsejébe, és megkezdődött az utolsó elkeseredett utcai viadal. Ezt azonban eltakarta szemünk elől a fehérvári fal hosszában épült házak sora; csak az ellenséges ágyútűz füstjét láttuk a háztető fölött az égre gomolyogni.

Csaknem ugyanakkor a váron túl egy rendkívül nagy kiterjedésű lőporfüstfelhő emelkedett följebb-följebb. Ez a Lánchídnak volt szánva! De az aknának, amelynek szét kellett volna szakítania a híd óriási láncait, célszerűtlen előkészítése meghiúsította az esztelen szándékot.*

Fél órával később megkaptam Nagysándor tábornok jelentését:* a vár az őrséggel és a halálosan megsebesült Hentzi vezérőrnaggyal együtt teljesen a kezünkben van.




Hátra Kezdőlap Előre