Tizenhetedik fejezet

Találkozásom a békepárt embereivel Debrecenben

 

Nem csalatkoztam abbeli reményemben, hogy Debrecenben alkalmam lesz a békepárt több tagja előtt kifejteni nézeteimet mind a függetlenségi nyilatkozat következményeiről, mind azokról a rendszabályokról, melyekben mindnyájunknak, akik nem értettünk egyet Magyarország Ausztriától való elszakadásával – akár elvből, akár csak a következmények miatt –, haladéktalanul meg kell állapodnunk, hogy az ország 1848-as alkotmányának újra érvényt szerezzünk.

Alighogy Debrecenbe érkeztem, az országgyűlés két tagja közül, aki néhány nappal azelőtt Budán a hadügyi tárca átvételétől óvott, az egyiktől sürgős meghívást kaptam egy bizalmas találkozóra több elvbarátjával.*

Ez a találkozó már az első este Debrecenbe érkezésem után megtörtént.

Az említett képviselő tizenöt-húsz, addig előttem többnyire ismeretlen személyiség gyülekezetébe vezetett be. Azok közt, akikkel már találkoztam, ott volt Mészáros altábornagy is.

A jelenlévők többsége mindenekelőtt arról kért felvilágosítást, mennyiben igaz az a Debrecenbe először Klapka tábornok által hozott hír, hogy a főhadsereg soraiban túlnyomó az ellenszenv a függetlenségi nyilatkozattal szemben.

Ez a hír abban az időben, mikor Klapka (május elején) először Debrecenbe hozta, még nem volt teljesen igaz, mert a függetlenségi nyilatkozat miatti említett elégedetlenség akkor még nem az egész főhadseregre, hanem csak annak kisebb részére – a VII. hadtestre – volt jellemző.

Azóta – a Buda ostroma miatti kényszerű szünet idején – az egykori osztrák tisztek (a függetlenségi nyilatkozatnak természetes ellenségei) a többi hadtestben is olyan sikeres meggyőző munkát végeztek, hogy én azt a – május elején mindenesetre idő előtti – kijelentését Klapkának, miszerint a függetlenségi nyilatkozattal szembeni ellenszenv túlnyomó a főhadsereg soraiban, most már (június elején) a leghatározottabban igazolhattam, anélkül hogy az igazságtól a legkevésbé is el kellett volna térnem.

Ugyanezzel a határozottsággal kijelentettem: nem igaz Kossuth állítása, hogy az április 14-i államcsínyt a hadsereg kívánta.

Ezt én nemcsak annak a ténynek alapján mertem kimondani, hogy mikor Kossuth Gödöllőn először tudatta, hogy az olmützi oktrojált alkotmányra erélyes politikai választ akar adni, komolyan intettem, ne tegye; ki mertem mondani annak a jól megokolt föltevésnek alapján is, hogy Kossuth az ilyen válasz időszerűségét firtató kérdezősködésére az akkor Gödöllőn jelen volt hadtestparancsnokok egyikétől sem kapott olyan feleletet, mely feljogosította volna arra a megállapításra, hogy Magyarországnak Ausztriától való elszakadását óhajtja, sőt követeli.

Damjanichtól nem, mert ennek április 20-án (a nagysallói ütközet utáni napon) jelenlétemben kimondott szavai: „Szeretném tudni, meddig futottak volna a debreceni függetlenek, ha tegnap nem mi győzünk, hanem az osztrákok!” – nem valami barátságos érzületre vallottak április 14-ével szemben.

Klapkától nem, mert hiszen ő – amint épp az imént újra értesültem róla – több képviselőnek komoly szemrehányást tett április 14-e miatt, sőt mi több, szemrehányásait a függetlenségi nyilatkozat ellen a hadseregben meglévő ellenszenvnek igen erősen kiszínezett elmondásával indokolta.

Végre Aulichtól és a VII. hadtest akkori parancsnokától szintén nem, mert Kossuth valószínűleg fölöslegesnek tartotta nagyjából ugyanazt a feleletet, melyet tőlem kapott, még kétszer újra elmondatni. Ez a két tábornok ugyanis, mikor én még a feldunai hadtest élén álltam, alattam szolgált, és Kassán élénk részt vett az ismeretes, mellettem szóló és Dembiński fővezérsége ellen tiltakozó tüntetésben. Ezeket az előzményeket Kossuth bizonyára tudta, és igen valószínű, hogy a két hadtestparancsnok véleményére – az 1848-as alkotmánnyal szemben az olmützi oktrojált alkotmányhoz hasonlóan ellenséges – tüntetési viszketegségének időszerűsége felől már nem is volt kíváncsi.

Itt azt lehetne felhozni, hogy Kossuth (az isaszegi csata után) a Gödöllőn egybegyűlt magyar hadseregnek az ő személyes politikája iránti rokonszenvéről az egyes hadtestek soraiban, és nem a vezénylő tábornokok soraiban győződött meg.

És valóban hihető, hogy Kossuthnak, ha Gödöllőn elegendő ideje van hozzá, éppúgy sikerül a csapatokat valamely, az április 14-ihez hasonló eszme melletti zajos éljenzésekre feltüzelni, mint ahogy a parndorfi táborban is sikerült Mógának a Lajta támadó átlépésétől végképp idegenkedő hadseregét néhány nap alatt homlokegyenest ellenkező érzelmekbe belészónokolni. Sőt az elnöknek Gödöllőn ismételve kifejezett óhajtása, hogy az egyes hadtesteket a táborban bizalmasan meglátogassa, világosan elárulja készülődését a Parndorfban oly sikeres tábori szónoklatok második kiadására.

Az jutott-e eszébe, hogy a parndorfi tábor nemzetőrei és önkéntesei helyett Gödöllőn már puskaport szagolt hallgatóság várja, és emiatt kételkedett egy kissé szónoki erőfeszítésének ilyen hallgatóság előtti biztos sikerében, vagy pedig – ami sokkal valószínűbb – az én ellenlépéseimtől tartott: elég az hozzá, a bizalmas tábori látogatások elmaradtak, és Kossuth mindössze arra szorítkozott, hogy a III. hadtestet Vác felé elvonultában (április 8-án vagy 9-én)* maga előtt elléptesse.

Igaz, hogy ekkor az elvonuló csapatok soraiból az a lelkesült kiáltás harsogott feléje: „Éljen Kossuth, a haza megmentője!” – De éppen ennek a kiáltásnak, ha jól meggondoljuk, inkább el kellett volna riasztania Kossuthot az akkor kétségkívül már előkészített április 14-i államcsíny kivitelétől, s inkább arra kellett volna őt rábírnia, hogy személyes politikáját rendelje alá a haza megmentésének.

Ezekből a részletekből a békepárt említett tagjaival Debrecenben történt találkozásomkor alig került egy is szóba. A gyülekezet bizalmat mutatott irántam; úgy látszott, egyszerű állításomnak, hogy Kossuth az országgyűlést elámította, föltétlenül hitelt adtak; bizonyítékot nem kívántak.

Én ezután azt tanácsoltam nekik, hogy az április 14–i törvényt gyorsan töröljék el, hogy Magyarországot az orosz betöréstől és következésképp a biztos végveszedelemtől megóvjuk; de feleletül azt a kétségbeejtő hírt közölték velem, hogy az országgyűlés el van napolva, és csak július elején ül össze újra Pesten.

A jelenlévők közül néhányan olyan – talán akaratlanul – odavetett megjegyzésekkel kísérték, melyekből azt véltem kiolvasni, hogy a békepártnak nem lenne ellenére, ha a határozat eltörlése a hadseregtől indulna ki.

Én magam az országgyűlés április 14-i határozata katonai államcsínnyel való megsemmisítésének gondolatával önállóan is foglalkoztam – olyan időben, mikor a gondolat valóra váltásának minden körülmény kedvezett és jó eredménnyel kecsegtetett.

Ez – mint tudjuk – közvetlenül Komárom teljes fölszabadítása után, hadseregünk zömének Budára indulása előtt volt – az osztrák hadsereg teljes visszavonulása idején, amikor nagy volt a valószínűsége annak, hogy a budai várőrség gyors leigázását követően a háromszínű zászlónak a fekete-sárga fölötti győzelmi menete egészen a Lajtáig eljut.

Az áprilisi hadjárat szerencsés kimenetele miatt nekem, mint a főhadsereg parancsnokának, már ekkor volt akkora tekintélyem, hogy annak súlya elegendőnek látszott az országban létező, az enyémmel ellenkező mindenfajta politikai nézet ellensúlyozására. A nyugati határig tartó szintoly szerencsés májusi hadjárat után számíthattam rá, hogy az egész április 1-i pártot ezzel az egyszerű kiáltvánnyal: „A függetlenségi nyilatkozat érvénytelen! Éljen az 1848-as alkotmány!” – hajléktalanná tehetem, ha a főhadsereg mellém áll.

Mindenkinek önnön megítélésére bízom, hogy eldöntse, mellém állt volna a főhadsereg vagy sem.

Részemről talán elég, ha kijelentem, hogy szilárdan el voltam szánva a kedvező körülmények közt saját felelősségemre megtenni a merész kísérletet az április 14-i országgyűlési határozat megsemmisítésére.

Ennek azonban elengedhetetlen előfeltétele volt főhadseregünk diadalmas előnyomulása a Lajtáig.

A főhadseregnek, nézetem szerint, azért volt szüksége dicsőségének újabb gyarapítására, hogy ennek fényköre az említett kiáltványnak olyan fogadtatást biztosítson az országban, amely csírájában elfojthatta a lehetőségét, hogy bárki ellene és a függetlenségi nyilatkozat mellett fegyveresen pártot üssön.

De az időveszteség, melybe Budának váratlanul szükségessé vált rendszeres ostroma került; a hitelt érdemlő hírek az osztrák főhadseregnek időközben tetemesen megszaporodott erejéről és az orosz hadsereg fenyegető közeledéséről; Aulich kényszerű lelépése a hadszíntérről; Klapkának kifejezett vonzódása a defenzívához – mindezek a mozzanatok az elengedhetetlen előfeltétel bekövetkeztét nagyon is kétségessé tették, másfelől pedig a békepárt fölfedezése s a tőle kapott felvilágosítás az április 14-i országgyűlési határozat keletkezéséről azzal a reménnyel biztatott, hogy mindezt a parlamentáris formák megtartásával is érvénytelenné lehet tenni.

Ezért a katonai államcsíny gondolatát, mint képtelent, elejtettem.

De a békepárttal egyetértve már az elejtett gondolat újrafölvétele nem látszott képtelenségnek; az országgyűlés váratlan elnapolása miatt ugyanis a függetlenségi nyilatkozat parlamentáris úton való visszavonása olyan időpontra odázódott el, amikor az oroszok már rég bent lehetnek az országban.

Csupán azt kívántam, hogy a békepárt, mielőtt a gondolat megvalósításába beleegyezne, előbb annak az időközben kedvezőtlenebbé változott körülmények közt várható minden következményével higgadtan vessen számot.

Ezért azok az említett futó megjegyzések, melyeket néhány jelen lévő békepárti férfi beszélgetés közben elejtett, és melyekből azt lehetett kivenni, hogy a függetlenségi nyilatkozatnak katonai ellenforradalommal való megbuktatása a békepártnak nem lenne ellenére, engem arra indítottak, hogy ezt a lépést minden pillanatnyilag valószínű következményével együtt világosan szóvá tegyem.

De alighogy ezt fejtegetni kezdtem, az egész gyülekezet élénk felkiáltásokkal félbeszakított:

– Nem kell katonai forradalom! Nem kell karduralom!

Ez volt a békepárt férfiaival való találkozóm nemleges eredménye. Pozitív eredményt hiába vártam tőle.

Örömteli reménykedéssel léptem a gyülekezetbe. Csalódva távoztam.

Azt hittem, hogy a békepártot, Kossuth merész cselfogása által visszaszorítva, de mégis újabb küzdelemre késznek, a kétségbeesett visszavágásra elszántnak találom. De végképp letörtnek, pillanatnyilag teljesen harcképtelennek és, úgy látszott, a küzdelem későbbi megújítására is szilárd elhatározás, határozott terv nélkül valónak találtam. Velem legalább sem elhatározást, sem tervet nem közöltek a jelenlevők. Lehet, hogy ettől túlzott óvatosságból tartózkodtak. Én azonban tartózkodásukat azzal magyaráztam, hogy a békepárt gyöngébbnek érzi magát, semhogy ellenfeleivel, az április 14-i párttal akár az országgyűlésben, akár azon kívül a siker reményével összetűzhessen.

Ezek után nem lehetett többé vitás, milyen irányban kell az új törvény további fennállása elleni szándékosan ellenséges tevékenységemet kifejtenem.

Az országgyűlés kebelén belül a békepártot új erők beválasztásával erősíteni kellett. Evégből a főhadseregben szolgáló és parlamenti műveltséggel rendelkező tiszteket, akiknek politikai érzületében meg lehetett bízni, sürgetőleg felszólítottam, erélyesen iparkodjanak a megüresedett képviselői tiszteket megszerezni.

Az országgyűlésen kívül azon kellett lennem, hogy április 14-ének pártját legerősebb támaszaitól megfosszam. Ezek a főhadseregtől elkülönítve működő hazai haderők parancsnokai voltak: Bem, Perczel Móric és Dembiński és a komáromi várparancsnok, Guyon gróf.

Ezeket el kellett mozdítani helyükről, és a megüresedő posztokat olyan férfiakra bízni, akiknek a függetlenségi nyilatkozat melletti fegyveres ellenszegülésétől nem kellett tartani.

Az utóbbi feladatot csak valóságos hadügyminiszterként tudhattam megoldani. Meggyőződésem végképp legyőzte bennem az erkölcsi ellenérzést, melyet egy olyan törvényre teendő eskü ellen éreztem, melynek eltörlését Magyarország ügyének megmentésére még a legkedvezőbb esetben is okvetlenül szükségesnek ítéltem.




Hátra Kezdőlap Előre