Harmincegyedik fejezet

Az áttörés folytatása Miskolc irányában – Hadseregünk fölvonul a Sajó bal partján – Ekkori helyzetünk ismertetése – Előőrsi ütközet Harsánynál, július 23-án – Intézkedéseim 24-re

 

Július 21-én VII. hadtestünk Dubicsányra, a Sajó átkelőpontjára, az I. pedig Rimaszécsre ért, anélkül hogy az első ellenségre bukkant volna, vagy a másikat az ellenség utolérte volna.

A putnoki főhadiszállásra olyan hírszerző jelentés érkezett, hogy Miskolcot ellenséges őrség tartja megszállva.

Erre a hírre elhatároztuk, hogy a VII. és III. hadtest megtámadja Miskolcot, az I. hadtest pedig megakadályozza a minket Losonctól fogva követő orosz hadoszlop átkelését a Sajón Dubicsány és Vadna közt, s ezért csakis eddig a pontig követi a másik két hadtestet.

Arra az esetre, ha a Miskolc elleni támadás nem sikerül, koncentrikus oldalmenetre határoztuk el magunkat Szikszón, Megyaszón át Tokaj felé, utolsó kísérletül az ország déli hadaival volt egyesülésre – habár ennek a hadműveletnek a velünk szemben álló győztes, illetve a hátunkban álló üldöző ellenség szeme láttára való keresztülvitele kedvéért valószínűleg fel kellett volna áldoznunk az I. hadtest egy részét Vadnánál és a VII. hadtest egy részét Miskolcnál.

(Menetirányunk északra fordítását, például az oroszok kassai raktárainak megsemmisítésére és aztán Máramaros vármegyén át az Erdélybe vonulásra csak akkor határozom el – hiszen rendíthetetlenül ragaszkodtam a július 6-i komáromi haditanács határozatának tűzzel-vassal való végrehajtásához –, ha maga az ellenség menthetetlenül rákényszerít, vagyis minden átkelési kísérletünket Tokajnál a Tisza bal partjára idejekorán meghiúsítja.)

Hadseregünk tehát július 22-én átlépte a Sajót Dubicsány és Vadna közt, s a folyó jobb partján a VII. hadtest Sajószentpéteren át egy mérföldnyire megközelítette Miskolcot. A III. hadtest a főhadiszállással, a hadseregvonattal és a polgári menekülők szekérkaravánjával Sajószentpéterig, az I. hadtest pedig Vadnáig haladt előre. Ezt a menetünket a Sajó bal partján a VII. hadtest egy oszlopa kísérte, előcsapatait balra a kassai országúton Szikszóig, jobbra pedig a Sajó keleti ágának sajóvámosi hídjáig tolva előre; főoszlopunk előcsapatai eközben felderítést hajtottak végre a Sajó nyugati ágának szirmabesenyői, keleti ágának arnóti átkelési pontja, és végül maga Miskolc ellen.

A felderítés azzal a váratlan eredménnyel zárult, hogy Miskolcot és környékét az ellenség már július 20-án odahagyta – és egyidejűleg arról is jelentés érkezett, hogy Tokajban magyar csapatok állnak;* VII. hadtestünk tehát Miskolcot, a tőle délre, a gyöngyösi országúton lévő Mindszent és Csaba helységeket és a nyugatra fekvő Diósgyőrt is még július 22-én megszállta, másnap pedig (23-án) a következő hadmozdulatok történtek meg:

A VII. hadtest bevonta kikülönített oszlopát a Sajó bal partjáról, és Hejőcsabától dél felé nyomult elő, mégpedig zömével a gyöngyösi országútnak addig a pontjáig, ahol a Mályiba és Nyékre vivő kocsiút balra elágazik, előőrseivel pedig egyfelől ezen az úton Nyékig, másfelől (az országúton) Harsány közeléig.

A III. hadtest a főhadiszállással Sajószentpéterről előbb Miskolcra, majd a kassai országúton Felsőzsolcánál a Sajót átlépve a bal parton lefelé Alsózsolcáig nyomult. A III. hadtest legközelebbi feladata az volt, hogy a Sajót Ónodtól (ahol az a Hernáddal összefolyik) föl Arnótig (Felsőzsolcán túl) megszállja.

Az I. hadtest Vadnáról Sajószentpéterig jött; egyik fele itt is maradt a hadsereg hátvédjeként; másik fele legott átkelt a Sajón, kelet felé Szikszóig haladt, és Arnóttól fölfelé tartotta szemmel a folyó vonalát.

A hadseregvonat a polgári sorsú menekülők szekérvárával együtt a sajószentpéteri táborból Sajókeresztúron, Szirmabesenyőn és Arnóton át Ongára vonult, Gesztelynél pedig egy híd építéséhez is hozzáfogtunk. Ennek elkészültével a menekülők szekérhada s a hadseregvonat társzekereinek nélkülözhető része parancsot kapott, hogy Tokaj felé Szerencsig szakadatlanul folytassa útját.

Ezeknek a mozdulatoknak az volt a céljuk, hogy a hadsereg a Sajó bal partján Szikszótól Ónodig fölvonuljon, és egyidejűleg a délről és északról várható ellenséges támadások ellen a fölvonulást biztosítsa.

Az utóbbi két fejezetben elmondtam az ellenség haditervével kapcsolatos feltevéseinket, melyek azon a gondolaton alapultak, hogy az ellenség célja: lehetetlenné tenni, hogy mi a tokaji hídon át a Tisza bal partjára eljussunk. Ebből a minden másnál valószínűbb föltevésből kiindulva, elkészültünk rá, hogy már a Sajónál, talán Dubicsány és Vadna közt – de Miskolcnál minden bizonnyal – ellenállásra fogunk találni. És lám, Miskolcot is üresen találtuk, s ugyanakkor arról is értesültünk, hogy egy 4–5000 emberből és több ágyúból álló orosz hadoszlop Miskolc mellől már július 20-án elvonult dél felé, amikor elővédünk még csak Rimaszombaton állt.

Első tekintetre tehát úgy látszott, hogy az ellenség haditervét illető felvetéseink tévesek.

Mivel a feltételezett hadmozdulat (Vácról Gyöngyösön át Miskolcra) volt ránk nézve a legveszedelmesebb, úgy ítéltük – az orosz főhadsereg számereje felől szerzett értesülések alapján –, hogy a legaggasztóbb hadmozdulattól alighanem azért menekültünk meg, mert az ellenség megkezdte ugyan a hadmozdulatot, de valamilyen közbejött ok miatt megkésett vele, és nem azért, mert eleve kevésbé előnyös hadműveleti tervet választott.

Az oroszok minden más tervét, mint a Váctól az említett vonalon Miskolc felé a mi megelőzésünkre irányulót, egyszerűen az orosz főhadsereg számereje felőli elképzeléseink miatt is valószínűtlennek kellett tartanunk. A Kárpátokon át hazánkba betörő orosz seregek erejét általában – mind a kormány, mind a felfogadott vagy önkéntes hírszerzők – sohasem tették többre 70 000 főnél; és amikor Miskolcra értünk, mindenfelé azt beszélték, hogy immár az orosz hadsereg harmadrésze elpusztult kolerában. Ez az utóbbi állítás félreismerhetetlenül túlzó volt ugyan, de az utóbbi napokban Miskolcról Kassára visszaköltöző ellenséges kórház betegállományának egyes adataira vonatkozó gondos tudakozódásunkból annyit mégis kikövetkeztethettünk, hogy az orosz főhadsereg – 70 000 főnyi eredeti számerőt véve alapul – aligha erősebb 60 000 főnél.

Ezzel a még mindig nagyon tekintélyes, a magunkénál több mint kétszer nagyobb erővel pedig az orosz hadvezér – miután őt a Sajó-vonal Szikszótól Ónodig terjedő szakaszának elfoglalásával elmetszettük hadműveleti alapjától – nézetünk szerint olyan helyzetbe jutott, amely őt valósággal rákényszerítette a mi Sajó menti állásunk elleni közvetlen és teljes erejű támadásra.

Nézetünkből logikusan következett, hogy az orosz főerőnek feltételezhető és déli seregeinkkel csak az imént helyreállított összeköttetésünket újra veszélyeztető állása (valószínűleg a Poroszló és Tiszafüred közti átkelőhely közelében) nem sok gondot okozott nekünk. Mert mihelyt az orosz hadvezér átlátta, hogy Sajó menti hadállásunk elleni támadásának sikerét mindenáron biztosítania kell: azzal az erővel, amennyi tudomásunk szerint rendelkezésére állt, nem támadhatta meg egyidejűleg a poroszló-tiszafüredi tiszai átkelőhelyet is. És azt, hogy ez utóbbit csak erőszakosan keríti hatalmába, azért vehettük bizonyosra, mert nemcsak azt tudtuk, hogy az ottani terepadottságok mennyire alkalmasak egy ellenséges átkelési kísérlet meghiúsítására, hanem azt a megbízható jelentést is kaptuk, hogy Tiszafüredet és a tőle délre eső átkelési pontokat Tokajhoz hasonlóan magyar hadoszlopok* tartják megszállva.

Ezekből az akkori föltételezésekből megértheti az olvasó, hogyan érlelődött meg bennem az az elhatározás, hogy a Tokaj felé való visszavonulást a Sajónál huzamosabb időre félbeszakítsam, ha az oroszok Miskolc ellen dél felől félreérthetetlenül komoly támadó hadmozdulatokba kezdenek.

Ha ez várakozásunk ellenére nem történik meg, azt kell feltételeznem, az ellenség nem törődik azzal, hogy megálltunk a Sajónál, és igyekszik Poroszló és Tiszafüred közt átkelni a Tiszán, mielőtt mi Rakamaz és Tokaj közt megtesszük ugyanezt – erre az esetre viszont el voltam szánva, hogy az I. hadtestet Miskolcnál, ennek a hadászati pontnak a Rimaszombat felől utánunk nyomuló ellenséges hadoszlop elleni biztosítására, hátrahagyom, a III. és VII. hadtesttel pedig Miskolcról déli irányban török előre, és ezzel az oroszoknak szabad választást engedek: vagy nyitva hagyják a Tisza jobb partján a Szeged felé vezető utat számunkra, vagy lemondanak poroszló-tiszafüredi hadműveletükről, és minket megint Miskolcon és a Sajón át Tokaj felé, eredeti Tisza bal parti keresztültörési vonalunkra szorítanak vissza.

Nem tiltakozhatom az ellen a szemrehányás ellen, hogy megint nyaktörő vállalkozásba fogtam; ha az orosz főhadsereg – míg mi a Sajónál állunk – nem riad vissza a Tiszafüred elleni hadművelettől, akkor eleve kételkednem kell, hogy a vezérletem alatti hadsereg és az ország déli haderői egyesülését a Tisza bal partján megvalósíthassam, hiszen Miskolcról Tokajon, Debrecenen és Nagyváradon át a Bánságba vezető visszavonulási utunkat az oroszok Tiszafüredről – ahol jóval közelebb állnak Debrecenhez, mint mi a Sajónál – minden nehézség nélkül elállhatják. Így tehát nem volt más választásom: nekem ebben az esetben okvetlenül bele kell vágnom a Miskolcról déli irányban való előretörésre, hogy ezzel a Tiszának akár az egyik, akár a másik partján új esélyeket teremtsek déli irányú keresztültörési kísérletünk számára.

A körülmények úgy alakultak, hogy én – mindig abban a csalódásban élve, hogy az orosz főhadsereg alig 60 000 főnyi (amint ez a parancsnokságom alatti hadsereg következő hadműveleteiből külön magyarázat nélkül is megérthető) – tévesen azt hittem, hogy az orosz hadvezér vagy sohasem szándékozott túl a Tiszán működni, amíg mi itt vagyunk az innenső parton, vagy ezzel a tervvel a mi VII. hadtestünk fenyegető déli irányú előnyomulása miatt ismét felhagyott.

Ennek az előnyomulásnak a célja – amit most már szinte fölösleges külön megemlíteni – hadseregünk Sajó bal parti (szikszó-ónodi) felállásának fedezésén kívül az erőszakos felderítés is volt. Meg kellett bizonyosodnunk róla, hogy az orosz főhadseregnek legközelebbi hadműveleti célja Miskolc-e vagy Tiszafüred.

Mint láttuk, Miskolc ellenséges őrsége már július 20-án elhagyta ezt a pontot, amikor elővédünk még tíz mérföldnyi távolságban volt a várostól. A VII. hadtest járőrei viszont július 22-én már azt a hírt hozták, hogy Harsány mellett (két mérföldnyire délre Miskolctól a gyöngyösi úton) ellenséges előőrsök állnak, nyilván a volt miskolci erők előőrsei. Az a körülmény, hogy az a gyönge hadoszlop nem tartotta szükségesnek legalább tíz mérföldre kitérni előlünk, arra engedett következtetni, hogy van már minek vetnie a hátát. Azt megtudni, hogy ez a támasz az orosz főhadsereg zöme vagy csak a talán éppen Tiszafüred ellen előnyomuló zöm oldalvéde, ez volt Poeltenberg tábornok föladata, mikor megkapta a parancsot, hogy július 23-án dél felé Nyék és Harsány irányában előrenyomuljon.

Előcsapatait az utóbb megnevezett helység közelében a nap folyamán Vatta felől keményen megtámadták, s az országút mentén a Görömbölytől délnyugatra emelkedő magaslatig visszaszorították. Itt aztán az ellenség a VII. hadtest zömétől előreküldött erősítésre talált, és a harc elől kitérve menten visszavonult Vattáig. Úgy látszott, ő is csak felderítésre indult. Valószínűnek látszott azonban, hogy másnapra, július 24-re komoly támadást forral VII. hadtestünk állása ellen.

Poeltenberg tábornok azt az utasítást kapta, hogy az ellenséget várja be, a csatát föltétlenül fogadja el, csak kétségtelen túlerőnek engedjen, akkor viszont az egész VII. hadtesttel vonuljon vissza Miskolcon keresztül a III. hadtest Sajó bal parti felállítására.

Ennek az esetleges visszavonulásnak a Rimaszombat felől közeledő orosz seregtest elleni biztosítására az I. hadtest fele Sajószentpéteren maradt. Diósgyőrt is megszállva tartotta a VII. hadtest egy különítménye, mint ahogy általában hadseregünk július 23-i állásai is változatlanok maradtak másnapra, július 24-re.




Hátra Kezdőlap Előre