Azonban midőn költőnk körülményeihez képest ily jelentékeny összeggel segítette anyját, már harmincéves férfiú volt, s az Akadémia rendes tagja. Azon évben, midőn atyja meghalt, nem tehetett érte többet, minthogy nem vált terhére, s néhány forintocskát takarított meg számára. Magának is kevés volt, csakhogy élhetett és tanulhatott. Szerencsére már 1817 novemberében a Perczel Sándor házához jutott mint három kisebb fiának nevelője.
Az atyja halálán búsongó s anyja és testvérei sorsán aggódó ifjú idegennek és szerencsétlennek érezte magát az úri háznál. Atyja sírjához ez idő tájt írt ódája nemcsak a kegyelet sóhajtása, hanem a búskomolyságé is. Nem dobogott feléje résztvevő kebel, hideg arcokkal találkozott. Perczel Sándor katonaviselt ember, vagyonos és büszke nemesúr volt, s kissé nyers modorú; fiai Sándor, Móric és Miklós tehetséges, de vásott úrfiacskák, kiket az atyja utasítása szerint is kemény regulába kellett tartani. A fiatal és tapasztalatlan nevelő sokat bajlódott. Nem sok kedve volt nevelősködni, s nagy fáradságba került a tanítás. Midőn 1848-ban b. Eötvös mint vallás- és közoktatásügyi miniszter a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékével kínálta meg, visszautasította, azt mondván, hogy nem született tanárnak, ifjú korában eleget kínlódott, vén napjaiban hagyjanak neki békét. A tizenhét éves ifjú nem beszélhetett így. A szükség és becsület kívánták, hogy megfeleljen a szülék bizalmának. Megszokta és kibékült pályájával. Megszerette a család s ő is a családot, melynek lassanként mintegy tagjává lőn. Az öreg Perczel katonás modora mellett jószívű ember volt, és mit Vörösmarty nagyra becsült, részvétet tanúsított a magyar irodalom iránt, s mi akkor is, most is kevés magyar nemesnek szokása, magyar tudományos folyóiratot is járatott, a Tudományos Gyűjtemény-t. Perczelné csakhamar különös szívességet mutatott Vörösmarty iránt, amelyet ez ragaszkodással viszonzott. A Kis gyermek halálára írt költeménye (1824) Perczelné vigasztalására készült, aki egyik korán meghalt gyermekét siratta. A fiúk, ha sok gondot okoztak is a fiatal nevelőnek, becsülték és ragaszkodtak hozzá, s e viszony még akkor is fennmaradt, midőn már kikerültek keze alól. Híven látogatták vagy fölkeresték levelökkel kedves tanítójokat. Vörösmarty iratai közt nem egy levelet találhatni hajdani tanítványaitól. Sándor, ki katona lett, 1831-ben így ír neki Milánóból: „Kérem barátom uramat egynéhány sorral tudósítani régi tanítványát, kiben még azon magyar vér folyik, melyet barátom uram bele öntött.” Móric, ki 1848–49-ben a magyar forradalomban mint tábornok nevezetes szerepet játszott, viharos élete majd mindenik korszakából tudósítja kedves drága barátját. Hálát és tiszteletet lehelnek levelei; elismeri, hogy Vörösmarty adott először irányt hazafiúi tüzének, s várva várja kedves barátja szívet és lelket tápláló levelét. Vörösmarty hasonló szeretettel viszonozta hajdani tanítványai hajlamát. Miklósnak 1849-ben úgyszólva életét menté meg, midőn ez Aradon mint katonatiszt Damjanichcsal, minden katonai fegyelmet sértve, szenvedélyesen összetűzött. Damjanich már kiadta az elfogató parancsot, s katonai törvényszék elébe akarta állítani. Vörösmarty meghallván az eseményt, kérte Damjanich barátait, hogy vessék közbe magokat, s mentsék meg e derék, de meggondolatlan ifjú embert. Ezek azt tanácsolták, hogy tegye ezt ő maga; Damjanich tiszteli őt mint költőt, s kérése sikeresebb lehet, mint bárkié. Vörösmarty csakugyan elment Damjanichhoz, ki nagy tisztelettel fogadta, tüstént teljesítette kérését, s örült, hogy szolgálhat neki. Móricért is mindent megtett, mit tehetett. Csillapítá, mérséklé őt, ki mindég a szélső baloldalon foglalt helyet, s bár politikai véleménykülönbség volt köztök, senki sem mentette, védte hívebben ez annyiszor megtámadott szónokot, mint a hajdani nevelő és barát.
Nyolc évig nevelősködött a Perczel-háznál, első ízben 1817 novemberétől 1822 novemberéig, másodízben 1823 novemberétől 1826 augusztusáig. Az első három évben Pesten lakott növendékeivel, s egyszersmind elvégezte az egyetemen a filozófiai tanfolyamot. 1820 végén leköltözvén Perczel börzsönyi jószágára, ő is vele ment, s magánszorgalommal két év s egypár hónap alatt tanulta meg a három évre szabott jogi tanulmányokat, melyekből félévenként vizsgálatot állott ki a jogi kar előtt. Iratai közt talált bizonyítványai szerint mind a négy vizsgálaton kitűnő osztályzatot vívott ki, kivévén az elsőt, melyen csak az észjogból nyert kitűnőt, s a többiből első osztályt.
E két évet fiatalsága legvesződségesebb éveinek nevezte mindig, mert sok mindent kellett tanítnia és tanulnia, mindamellett szakított időt arra is, hogy költői hajlamának áldozhasson. Tulajdonképpen ekkor kezdődik meg költői tehetségének fejlődése, mely mind nagyobb arányokat vesz. Míg 1820-ig Pesten lakott, úgy látszik, egyetlen íróval sem ismerkedett meg személyesen. Talán csak az öreg Virág Benedeket látogatta, ki örömmel fogadott s áldással bocsátott el magától minden írogatni kezdő lelkes ifjút. Legalább ezt látszik mutatni az a bizalmas hang, mely Virághoz 1822-ben írt költői levelén elömlik. Tanulótársai közt sem volt senki, ki írogatott volna, vagy akitől némi szellemi hatást vehet vala. Csak egy Maróthy nevű orvosnövendék volt reá hatással, ki keleti nyelveket tanult, s keletre készült, a magyarok őshazája fölkeresésére. 1824-ben el is indult, azonban Törökországnál nem ment tovább, Konstantinápolyban mint orvos telepedett le. Vörösmarty maga is foglalkozott ezzel az eszmével, és sokáig sajnálta, hogy nem vándorolhatott ki barátjával. Volt a korban valami, ami a sivár jelenből a múlt felé vonzotta az elméket: a fölébredt hazafi-fájdalom és büszkeség érzése, a búskomolyság és ábránd különös vegyülete, melyet a költészet táplált, a tudomány szentesített. Horvát István a magyar őskérdés vizsgálatába merült, s csodás fölfedezéseit lelkesülve várta az egész nemzet. Kőrösi Csoma Sándor már elindult keresni az őshazát, s mint látszik, számos fiatalember keblét dobogtatta hasonló vágy. Csaknem egyszerre négy költő ajkán zendült meg az ősi dicsőséget magasztaló eposz, s jellemző, hogy e költők legkitűnőbbike, mielőtt nagy művéhez fogott volna, keletre akart bujdosni, mint Kőrösi Csoma, s miután megírta Zalán futásá-t, Horvát István őstörténelmi vizsgálódásai nyomán, elméjében egy új eposz tervét forgatta, melynek az ősi haza lett volna színhelye. Máskülönben buzdítás, versenytárs nélkül, magára hagyva állott az ifjú költő a nagyvárosban, s csak naponként szaporodó olvasmányai ébresztették munkásságra. Kisfaludy Sándor, Dayka és Berzsenyi munkái akadtak kezébe, s tanúja lőn Kisfaludy Károly drámai diadalainak a pesti színpadon, melyek nagy hatást tettek rá. Többé nem Virág volt legkedvesebb költője, hanem Berzsenyi; s nem óhajtott semmit sóvárabban, mint hogy drámákkal ajándékozhassa meg nemzetét. Ódákat írt, s néhány kisebb színműbe kezdett, melyeket nem végzett be. Ekkor kezdette meg Salamon király drámáját is. Úgy látszik, erről azt hitte, hogy főműve lesz. Elhatározta, hogy bevégzi, s ha sikerül, ezzel lép a közönség elébe.
Ily hangulattal és törekvéssel utazott le 1820-ban tanítványaival Tolna megyébe, egy Bonyháddal határos pusztára, Börzsönyre. E falusi magányban töltött két év nagy befolyással volt fejlődésére. Éppen azt találta meg itt, mit Pesten hiába keresett; könyveket és írótársakat. Perczel Sándornak itt szép könyvtára volt, s Bonyhádon két pap lakott, Egyed Antal, a plébános és Testér László, a káplán, kik mindketten irodalmi tanulmányokkal foglalkoztak. Kissé távolabb élt egy másik barátja, Klivényi Jakab, kivel már régebben ismerős volt, s ki szintén verselgetett. E három pap lett Vörösmartynak társasága, közönsége, barátja, bírálója, versenytársa, kikre mindig hálával emlékezett. Körükben találta magát legjobban, könyvtárukból tanulta ismerni az újabb és régibb magyar irodalmat, általok ismerkedett meg a külföldi költőkkel, tőlük vett ösztönt költői pályája folytatására, s mert nevezetes költőt jósoltak belőle, önbizalomra ébredt félénk géniusza.
Mind a három pap különböző jellemű és tehetségű volt, de mindenik buzgó hazafi s testestül-lelkestül híve a nemzeti irodalomnak. Megható jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katolikus alsóbb papság nemzeti irodalmunk újjászületése korszakában, sokkal nevezetesebbet, mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és káplánok főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való torzsalkodást, az éledő nemzetiség, a zsendülni kezdő irodalom nevében egyesültek a világi protestánsokkal. Érezték, hogy van egy pont, hol főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk, s az egyházi irodalmon kívül is élhetni Isten dicsőségére, a nemzetiség, művészet és tudomány igaz érdekeit szolgálva. Faluditól Czuczorig hány nevezetes író állott elő e lelkes falanxból; emellett mindenütt ott találjuk őket, hol az irodalom ügye forog kérdésben. Berzsenyi versei kiadására néhány katolikus papnövendék gyűjt segélyt, Kazinczyt örömriadással fogadja Pannonhalma, Kisfaludy Károly Aurórá-jának legbuzgóbb terjesztői leginkább fiatal katolikus papokból telnek ki.
E derék férfiak közé tartoztak Vörösmarty barátjai is. Köztük a legfiatalabbik, Klivényi Pécsen lakott, de 1822 óta folyvást levelezésben állottak egymással. Az ifjú pap mindent elpanaszolt barátjának, s bánta, hogy pappá lőn. Vörösmarty vigasztalta, s egyszersmind megküldte neki nagyobb munkáit. Klivényi köszönte a vigaszt, köszönte a munkát, mely vigasztalóbb amannál. Ő is küldött viszonzásul egypár verset, kivált római epigrammokat. Panaszolt püspökére, ki nem szereti a költőpapot, kivált ha drámát ír. Lassanként kibékült sorsával, felhagyott a panasszal, fel a költészettel is, de annál inkább lelkesítette ifjú barátját, kinek halhatatlanságot jósolt.
Egyed leginkább a régi klasszikai irodalommal foglalkozott. Ovidiust fordította, elégiákat írt, s egy nagy eposzhoz akart fogni. Szigorú erkölcsű, de vidám férfiú volt, ki örömest barátkozott a fiatal emberekkel. Vörösmarty gyakran átrándult hozzá, s alkalmasint tőle kapta meg Zrínyit Kazinczy kiadásában, Homért Vályi Nagy fordításában, Tassót a Tanárkiében; ez utóbbi annyira megnyerte szeretetét, hogy kedvéért megtanult olaszul, s nemsokára az eredetiben olvasta. 1822-ben Paksra költözvén Egyed, leginkább levelezés által tartották fenn a régi viszonyt. Versben leveleztek. Vörösmarty első levelében mélyen sajnálja barátja távoztát, az utolsóban kéri, hogy legyen tovább is buzdítója, ébresztője. Tulajdonképp egymást buzdították. Vörösmarty nemcsak hogy az ő szívességéből olvasta a három nagy epikus költőt, Homért, Tassót és Zrínyit, hanem tőle vette az első ösztönt az epikai költészetre is. Egyed az „Ősi hadak rendjét” akarta írni, eposzt majd Árpádról, majd Nádasdyról, a hétéves háború egyik hőséről. Vörösmarty folyvást tudakolta, mennyire haladt már a munka. Fájdalom, volt reá a válasz, még meg sincs kezdve, mert helyzete nem adott hozzá könyveket. Valósággal ihlete hiányzott. Vörösmarty nem emlegette, hogy ő is akar írni, de már kész volt epikai első kísérletével, A hűség diadalmá-val, bár ekkor még nem sejté, hogy egy év múlva ő fogja megénekelni Árpád csatáit, mire Egyedet annyira buzdította.
Amint Egyed eposzi tervekkel foglalkozott, melyeket ifjú barátja írt meg: úgy készült Teslér a drámai pályára, gazdagítva könyvtárát az újabb kor legnevezetesebb drámaíróinak munkáival, melynek Vörösmarty vette leginkább hasznát. Ifjabb levén Egyednél, szorosabb baráti viszony fűződhetett közte s Vörösmarty között; emellett Teslér leginkább az újabb kor irodalmát tanulta, melyből az ifjú költő majd semmit sem ismert. A két ifjú a fiatal szív lángolásával ragaszkodott egymáshoz. Teslér nemcsak idősb, hanem míveltebb is volt, mint ifjú barátja. Nemcsak görögül tudott, hanem németül, franciául és olaszul is, szépen hegedült, s már levelezésben állott Kazinczyval, kinek leveleit még a külalakukban is utánozni igyekezett. Minden pénzét könyvre és hangjegyre költé; többet olvasott, mint írt. Készen állott ugyan már egy drámája, de csak egypár kisebb költeményt bocsátott közre álnév alatt. Előbb Bonyhádon káplánkodott, majd Pincehelyen, később székcsői plébános lett, s végül bükkösdi. De bárhová ment, mindenünnen küldötte könyveit Vörösmartynak, s híven fölkereste levelével. Tőle olvasta Vörösmarty Shakespeare-t, Schillert, Goethét, Kazinczyt s az Erdélyi Múzeum-ot. Meglátogatták egymást, s ha távol voltak, egyik levél a másikat érte. „Édes örömmel voltam mindig társaságodban – írja neki Teslér 1820 végén –, mert beszédünk csak a haza, csak a literatúra volt. Ha örömmel láthatnám kelni mindezeket, ha dicsőn lefizethetnők mi is adónkat.” Ösztönzék és bírálták egymást, mégpedig ritka őszinteséggel. Néha összetűztek, de hamar megbékéltek. Teslér Vörösmarty Salamon-jának első kidolgozását nem találta elég magyar jelleműnek, emellett ismételte azt a tanácsot, melyet neki Kazinczy adott: „Tartsd meg a cothurnusi lépdelést.” Még más hibákat is fedezett föl benne, melyek részint nem hibák, részint pedig nem a legfőbbek. Vörösmarty rossz néven vette a bírálatot s polemizálni kezdtek egymással levélben. Ifjú költő nemigen tűri a gáncsot, ha még oly csöndes, szerény természetű is, minő Vörösmarty volt. Teslér mentegetődzött, s egypár bókkal igyekezett szelídíteni kritikáját. „Vedd föl azt – írja 1823 márciusában –, hogy mi közönségesen a magunk szüleményeit nem tudjuk azzal a bírói szemmel nézni, mellyel kellene, vagy ha tudjuk is azt, úgy bánunk vele mégis, mintha ama lágy atya, ki fiainak mindeneket megenged. Az én első drámám, tudom azt jól, hogy egy pipa dohánynál többet nem ér, mégis szeretem; az pedig nagyobb ördögség, hogy amint azt először csináltuk, ha kész, már segíteni nem tudunk rajta, még csak sokat változtatni sem. Így vagyok én Pákozdy-mmal; tudom, hogy rossz, s hogy hol a hiba, s azt változtatni mégsem tudom… Én azt hiszem és tudom, hogy te hazánknak nagyobb embere fogsz lenni, mint Racine és Corneille, ennek pedig első darabja gyönge volt s azé meg rossz.” Így bírálta és szerette egymást a két barát. Teslér érezte, hogy nem költőnek született, fájdalmas rezignációval felhagyott a költészettel, de mindig oly részvéttel kísérte barátja munkásságát, mintha saját jövőjéről volna szó. A Vörösmarty dicsőségében kereste a magáét, s midőn Zalán futása megjelent, a betelt vágy lelkesült örömével írta neki: „A haza nevében köszönöm neked, az egeknek pedig hála Zalán-odért, s érte ezerszer csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk, s te adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd pedig röviden: Cserhalmo-d a kritikát jobban kiállja, de szíveink jobban Zalán-hoz nyúlnak. Köszönöm, köszönöm, barátom, s hidd el, azt volna kedvem eldallani Szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum tuum in pace*+.”
Így fejlődött a huszonkét éves Vörösmarty a magányban, önerején, a barátság virrasztó gondjai alatt. Szabad idejét a költészetnek, barátságnak és természetnek áldozta. A hajnal vagy alkony gyakran találta őt puskával vállán a bonyhádi erdőben. Inkább bolyongott, mint vadászott, s andalgott a gyönyörű tájon, amely, mint Egyednek írta, éppen megegyezett csendes örömű lelkével. Klivényihez írott költői levelében is emlékszik ez álmodozó bolyongásokról. Mélyen emlékébe vonultak e szép tájképek, s még hat év múlva is Széplak gyönyörű bevezetésében hozzájok sóhajtoz vissza. Változó érzések között hánykódva, egyszer a világba vágyott, a puszta magányosság bús fiának nevezte magát, máskor megnyugodva írta Egyednek: „Munkára virradok, avval nyugszom el: szünetem igen kevés. Ha fogynak dolgaim, újakat keresek, mert ezek elszórják némely aggodalmaimat. Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat szívemre: mert tudok bízni jó Istenemben, s míg ez így marad, nem tartok semmitől. Az unalom ellen csak egyrendű foglalatosságom is elég oltalom, változó érzéseim pedig, melyeket a költészet (szabad legyen mondanom) lelke még tündériebbekké tesz, azt egészen ösmeretlenné teszik előttem.”+
Azonban folyvást dolgozott, s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821 őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a Perczelekkel atyafias Somsich családhoz, szintén táplálta költői lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai trilógia eszméjét ébreszté benne, amelynek első részét, Zsigmond-ot, 1823-ban be is végezte, a másodikat, A bujdosók-at, 1825-ben írta meg, a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy Szigetvár című ódára lelkesítette.+ 1822 novemberéig már jókora füzet lírai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, Salamon-t s az Ypsilon háború-t, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, A hűség diadalmá-t 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai, s fejledezni kezd eredetisége is. Salamon-járól itt nem lehet ítélnünk, mert újradolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem adott Zsigmond-jából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot, és Shakespeare olvasása nem a tragikai koncepció, a gyors cselekvény, az éles jellemzés iránti érzékét fejté ki benne, hanem csak a nemzeti történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespeare-t inkább csak külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a dikció méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt minden magyar drámaírót. Ami Ypsilon háború című nyelvészeti bohózatát illeti, az annak, aminek írta, eléggé sikerült, mindenesetre sikerültebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű személyei betűk, a Verseghy y-na és Révai j-je versenyeznek egymással, amíg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint írjuk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és ragozás betűit, amint Révai tanította; vajon láttyá-t, hallyá-t írjunk-e, vagy látjá-t, halljá-t. Vörösmarty mint Révai buzgó híve azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban, a száraz nyelvészeti kérdést oly élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jókedvünk egy percig sem lankad. Majdnem cselekvénnyé emelkedik a vita, s a betűk egész szenvedéllyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti kíváncsiságunkat, s nem remélvén, hogy valami derekas válhassák belőle, annál kellemesebben élvezzük a sikert.
Lírai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, amelyeken előbb Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern szellemével, s géniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít a mitológiával, sőt a klasszikai eszménnyel is. Dalaiban már több eredetiség nyilatkozik. A völgyi lakos-ban és A szánakodóhoz-ban új hang csendül fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük, melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg végre A hűség diadalma című kísérletében mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az óvilághoz csak a külső forma köt, s egész arcával az új világ felé fordult. Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egypár év múlva forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a magyar költői nyelv megalapítását, s amit a Kisfaludyak csak megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek teljesebb diadalához tör utat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg? De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty géniusza még ekkor nem találta meg se tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a követkenő 1823. évben e két érzés tölti be egész lényét, és hozzáfog Zalán futásá-hoz.