Közjogi tanulmányai, a megyei gyakorlat, közel hozták a politikai élethez is. Nem absztrakt fogalom, költői frázis volt előtte a haza, hanem valóság, élő fájdalom, mely egészen lelkébe olvadt. Mint író már egypár év előtt azon irodalmi mozgalomhoz csatlakozott, mely a süllyedésnek indult napokban egyedül küzdött egy szebb jövőért; most azon politikai párt tagja lőn, mely védte az alkotmányt, s egyszersmind előkészíté a megújhodás fejleményeit. A Tolna megyei alispán patvariájában homályban élt és fejlődött a fölébredt hazafiság, nemzeti megújhodás nagy költője, ki egy új korszakot jelöl, eszméit hirdeti lantján, s romjai alá temetkezik. Néhány lírai költeménnyel kezdődik költészetének e fordulópontja, melyek egyszersmind mutatják, hogy mily hatással voltak reá mindjárt kezdetben az 1823-iki politikai események. Fehérvár című ódája egy kétségbeesett jaj, mely a nemzeti öngyilkosságot, a haza pusztulását siratja. Egy másik ugyanekkor írt cím nélküli költeménye még mélyebb fölindulást fejez ki. Megtámadja az európai szentszövetséget, melyet a magyar alkotmány ellenségeinek hisz.

 

Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében így szól:

 

De Vörösmarty nem elégedett meg e lírai költeményekkel, melyek ekkor különben sem láthattak volna világot. Fejében egy nagy eposz terve forrott, mely a múltban játszik, s a jelenhez szól, mely a múlt dicsőségét énekli, de a jelen süllyedésre emlékezteti nemzetét. Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák lapjairól szedi tárgyát, személyeit s látszóan semmi köze a jelennel? De vajon ki nem fogja érteni a költő célzatát, kiben még a hazafiság utolsó szikrája ki nem aludt? Vörösmarty hozzáfogott Zalán futásá-hoz, s írt a megyei küzdelmek zajában, e válságos napok kétségbeesése és reménye közt, hazafi lelkesülése, fájdalma egész erejéből.

Íme hogyan hatottak az országos események Zalán futása keletkezésére. Vörösmarty éppen, mint nagy elődje, Zrínyi, nemzetéhez kívánt szólani, s költői sugalmát az eszmék és események küzdelméből merítette. Zrínyi ugyanazt mondja a Szigeti veszedelem-ben, mint egyik politikai értekezésében, Az török áfium ellen való orvosság címűben. Vörösmarty nem mást fejez ki, mint azt a nemzeti hangulatot, melyet a politikai események felköltöttek, s melyet megerősödött, tisztább lelkesüléssé kíván emelni. Zrínyi a pártokra szakadt, szétdarabolt, részben török járom alatt nyögő s aljasodásnak indult hazát siratta. Azt hitte, hogy csak az oszmánok kiűzése mentheti meg egységét, adhatja vissza régi erejét, s indíthatja meg újra alkotmányos és nemzeti fejlődhetését. S erre elég erősnek hitte a magyart, ha vallásos és politikai pártjai összeforrnak a közösen óhajtott célra, ha összeszedi minden erkölcsi és anyagi erejét, és szíve egy önfeláldozó nagy elhatározás érzésében még feldoboghat. Amit az államférfiú értekezésében részletesen fejteget, ugyanazt hirdeti a költő eposza alapeszméjében, sőt egész cselekvényében. A Szigeti veszedelem-ben az Isten már elvégezte a magyar nemzet pusztulását bűnei büntetéseül, s a török járom tulajdonképp nem egyéb, mint a büntetés végrehajtásának megkezdése. De találkozik egy hős, a költő egyik őse, ki a vallásos és hazafi erények megtestesülése, s kinek önfeláldozása megengeszteli a bosszuló Istent. Ily erényre, elhatározásra, önfeláldozásra lelkesíti Zrínyi kortársait; a szigetvári hősnek óhajtja nemzetét, csak így reméli kiengesztelhetni a bűnök és viszonyok átkát, csak így hiszen Magyarország megmenthetésében. Vörösmarty szintén hanyatló nemzetét siratja, mely a béke ölén süllyedésnek indult, mely feledi múltját, nem hiszen jövőjében, megfosztja és megfosztani engedi magát legdrágább kincseitől, s ha a veszélyre fel-felriad is néha, újra tétlenségbe merül. A múlt nagyság képeit tűnteti föl, hogy önérzetet költsön, ébressze a süllyedőket, bátorítsa a küzdőket. A jövő nevében dicsőíti a múltat, siratja a jelent. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokának némán is kiáltva: hát ti el fogjátok-e veszteni e dicsőn szerzett hont? már elvesztettétek, de újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi erénnyel és kitartással! lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva, szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok éppen oly elhatározók, ha nem is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Ez eszmék és érzések közt fogant Zalán futása, ezeket fejezi ki az eposz, nem ugyan alapeszmében és cselekvényben, mint a Zrínyié, hanem magában tárgyában s a költő lelkesülésében, mely gyakran egy-egy elégiai felsóhajtásban tör ki. Vajon e tekintetben a kor és saját hangulatán kívül kölcsönzött-e valamit Zrínyiből? Némiképp nagy elődjét utánozta-e, midőn ő is, mint ez, költeményével mintegy részt vesz a nemzet nagy küzdelmében? Bajos elhatározni, de annyi bizonyos, hogy a régibb költők közül csak Zrínyi lelkesítette. „Zrínyi – úgymond Zalán futása előfizetési felhívásában –, kinél e nemben feleink között nagyobbat nem ismerek, kit minden magyarnak ösmernie kellene, a halhatatlan Zrínyi valamint hadi tetteiért, úgy írásaiért is figyelmet, hálát érdemel hazájától, s talán nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék, ki amellett, hogy főrendű vitéz volt, fő lenne azok között is, kik a vitézeket éneklik.” Fábiánhoz írt egyik levelében úgy emlékszik meg Zrínyiről, mint akinek Pegazusát elkölcsönözte. Sokkal bizonyosabb az, maga Vörösmarty beszélte gyakran, hogy Zalán-jára buzdítón, sőt példaadón hatott egy 1823 elején a Hébe című zsebkönyvben megjelent epikai kísérlet: a Székelyek Erdélyben. Ki emlékszik már erre, pedig e költemény nevezetes mozzanat volt, s nemcsak Vörösmartyt lobbantá lángra, hanem Czuczort is, s alkalmasint Horvát Endrére is volt némi befolyással.

Ez ifjú költőt, a magyar újabb eposz hírnökét, Aranyosrákosi Székely Sándornak hívták. Erdélyben, a Székelyföldön született, unitárius papjelölt volt, majd tordai lelkész, kolozsvári tanár s végre az unitáriusok püspöke. Nem sokat írt, s hamar elnémult. Munkái közt a fent említett epikai kísérlet a legnevezetesb. Tisztán esztétikai szempontból csekély becsű ugyan, de annál becsesb irodalomtörténeti tekintetben, mert a zsendülni kezdő magyar újabb eposz szellemét és irányát jelöli. Zrínyi óta a magyar epikai költészet mind inkább süllyedett, Zrínyi nemcsak az európai ízlés színvonalán állott, hanem némiképp Tassóval versenyző tehetség volt, akinek befolyása alatt állott ugyan, akitől kölcsönzött is, s mégis eredeti tudott maradni. Egy nemrég múlt történeti eseményt epopeiává emel, saját politikai irányát költői felséges eszmévé magasítja. Mily erő az alkotásban, mennyi eredetiség a kölcsönzésben, mennyi biztosság a jellemzésben! Gyöngyösiben majd semmit sem találunk e tulajdonokból; amennyire felülmúlja elődjét a költői szólam magyarosságára és ritmus bájaira nézve, éppen annyira alatta áll minden egyébben: Gyöngyösi tulajdonképp verses krónikákat, históriás énekeket írt, azonban nem törekedett csak hűségre, mint Tinódi; nemcsak krónikás, hanem költő is akar lenni, némi leleménnyel vegyíti krónikáját, s éppen nem veti meg az allegóriai és mitológiai elemeket sem. Használja a csodálatost is, de minden epikai magasb cél nélkül, megkísérti a bonyolítást, de távolról sem emelkedik egy kerek mese tervéig. Művei a krónika, eposz és verses regény különös vegyületei, erős lírai hangulatokba olvasztva. A XVIII. század eposzai még hátrább állnak. Horváth Ádám Hunniász-a és Rudolfiász-a, Kulcsár István Nándorfehérvári győzelem-e, Gáti István II. József-e, Etédi Márton Magyar gyász-a, Vályi Nagy Ferenc Hunyadi László-ja és Pártos Jeruzsálem-e epikai költészetünk tökéletes süllyedségét mutatják. Nincs bennök semmi költői, se a tartalom, se a forma tekintetében, s ami új volna, az nem egyéb, mint Voltaire Henriás-ának szerencsétlen hatása.

Így állott epikai költészetünk a XIX. század elején, pedig közönség és irodalom semmit sem óhajtott inkább, mint egy eposzt, a dicső múltat a sivár jelen kárpótlásául. Írók és közönség buzdították egymást, s Árpád honfoglalásának megéneklését kívánták hallani. Már Ráday Gedeon készült egy Árpádiász-t írni, Csokonai fölhagyott minden egyébbel, hogy – amint maga mondja – „halála napjáig azon a heroica epopeián dolgozhassék, melyet Árpádról, vagyis a magyarok kijöveteléről akart a maradék számára Homerus és Tasso nyomdokain készíteni”. Horvát István 1818-ban egész lelkesüléssel szólítja föl Horvát Endrét, hogy írjon egy epopeiát Árpádról; Horvát Endre egy költői levélben mentegetőzik, elmondja, mennyi az akadály, részint a tárgyban a monda hiánya s a történeti hézagok miatt, részint viszonyaiban, melyek nem engedik meg a költői csendes munkásságot, de azért őstörténelmi tanulmányokhoz kezd, s már foglalkozik Árpád-ja tervével. S ím e vágyódás és vajúdás közepett előáll Székely Sándor négyénekes eposzával. Az új korszak hajnala derengeni kezdett epikai költészetünkben is, s első sugara Székely Sándor kísérlete volt.

E kis mű egypár vonásban már mutatja az új irányt, mely egészen szakítani akar a múlttal. Székely nem követi se Zrínyit, se Gyöngyösit, se pedig a XVIII. század epikusait. Nem a közelmúltból veszi tárgyát, a szorosan vett történelmi korszakból sem, hanem az őstörténelemig, a hunokig megy vissza, s a mondák földjét tapodja. Hősei nem a Zrínyi keresztyén Istenét imádják, az Olimp Istenei és allegóriai alakok sem szerepelnek, mint Gyöngyösinél s a XVIII. század epikusainál: a magyarok Istene őrködik népe fölött, kit önkényesen Hadúrnak nevez, egy rossz szellem ármánykodik ellene, a szélvésztámasztó Nemere, kit a székely hagyomány maig is emleget. Részint a már megindult őstörténelmi vizsgálódások, részint pedig Klopstock példája vezették Székelyt a magyar mitológia e fölélesztésére, vagy jobban mondva fikciójára, mely oly mély nyomot hagyott maga után, hogy egész Aranyig minden epikus elfogadta Hadúrt, csak Nemere esett el, kit Vörösmarty Ármánnyal helyettesített, a perzsa Ahrimán példájára. A Zrínyi-féle fönséges-felfogásra, erős műalkatra Székelynek éppen oly kevés tehetsége volt, mint törekvése; de a mese kerekdedsége iránt már több érzéke van, mint Gyöngyösinek, Gyöngyösi lírai hangulata megvan Székelynél is, de patetikusabb, ossiános, s tele az ősdicsőség iránti lelkesüléssel. A külformát illetőleg Székely egészen szakít a régivel, a hexametert veszi föl a hagyományos magyar alexandrin helyett. Ím rövidbe vonva az új magyar eposz, melynek e sajátságai egy évtized alatt egész erejökben kifejlettek. Nagy mozgalom volt ez: eposzunkba új lélek szállott, visszatért valódi forrásához, az ősmondákhoz, megteremtette a magyar mitológiát, mely nem lévén erős ellentétben a keresztyén eszmékkel, visszatetszés nélkül táplálhatta a nemzeti érzelmeket, és végre, kivévén a külformát, minden nemzeti lőn, úgy tárgyban, mint fölfogásban. E mozgalom nélkül lehetetlen lett volna a legújabb fejlődés, mely a megnyert nemzeti tartalmat a hagyományos külformával is kibékítni törekszik, a mondákat a népköltészet alapján naivabban fogja föl, s a lírai hangulatból kibontakozva, az epikai műalkatra veti a fősúlyt.

Vörösmarty már régebben költői felindulások között olvasta Béla király Névtelen Jegyzője krónikáját, már forrott fejében az ősi dicsőség eposza, midőn 1823 elején kezébe akadt Székely kísérlete. Ösztönt, buzdítást, termékenyítő eszméket merített e kis műből nagy művéhez. Ő is éppen az ősmondákkal foglalkozott, magyar mitológiai alakokat keresett, politikai eseményektől táplált hazafiúi lelkesedés égett szívében, s a magyar hexametert akarta megszólaltatni, méltóan nagy tárgyához. Kapva kapott a kísérleten, kivált a magyar mitológiai kezdeményen, melyet annyira alkalmasnak talált továbbképezni és kiegészíteni. Sohasem feledte el, mily nagy befolyással volt reá e mű, s midőn az ő ragyogó híre mellett rég elfeledte a hálátlan közönség és irodalom Székelyt, őszinte hálával vallotta be barátjainak, hogy mily sokat köszön Székelynek, mert nélküle később, avagy talán sohasem írta volna Zalán futásá-t, avagy mindenesetre másképp.

Azonban az irodalmi és politikai hatáson kívül volt egy harmadik is, mely nagyban befolyt Zalán futásá-ra, s ez Vörösmarty első szerelme. Majdnem tíz évig e szerelem egyik főforrása költészetének. Nemcsak mint lírai költő énekli meg kedvesét, mert 1830-ig majd minden szerelmi dalát ehhez intézi, hanem mint epikus is. A deli Hajna, a szöghajú, nyájas Etelka, szép Zenedő, szelíd Enikő, bús Ida, mind a költő eszményített kedvese: Zalán futásá-ban a délszaki tündér panasza tulajdonképp a Vörösmartyé, Cserhalom-ban a kun ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti, Eger-ben, a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen szerelmének hattyúdala. Lírai és epikai költeményeiben egyaránt többször emlegeti a déli tájt, a Völgységet; amaz általában Tolna megye, ez Bonyhád vidéke, mely a völgységi járásban fekszik. Néha meg-megszakítja az elbeszélés nyugodt folyamát és szerelmi ömledezéssel sóhajt fel. Így Zalán futása kilencedik énekében, midőn Hajnáról így ír:

 

Így Széplak bevezetésében:

 

Ez első szerelem aranyozta meg s föllegezte be Vörösmarty ifjúságát, ennek emlékéből táplálkozott költészete még férfiú napjaiban is. 1830–1842-ig aránylag kevés szerelmi költeményt ír, inkább csak ez emlék visszhangzik szíve és lantja húrjain; vegyül közé ugyan egy-egy újabb benyomás is, de nem mély, sem tartós; csak 1842-ben érzik újabb líráján az erősb szenvedély, midőn ismerni kezdi azt a leányt, kit aztán nőül vesz. Két nő folyt be elhatározóan költőnk sorsára és költészetére. Az elsőt az ifjú képzelődés, az érezni kezdő szív ábrándjával szerette, a másodikat a férfiú szenvedélyének egész mélységével és hevével. Az első szerencsétlenné tette mind őt, mind saját magát; a második egészen boldogítá e hű szívet, mely vesztesége fájdalmával magába vonult s tizenöt évig többé nem nyílt meg senkinek. Első szerelme együtt ébredt hazafi-fájdalmával, majd a hazafi-remények enyhítették a szerelem veszteségét; második szerelme a haza jobb napjaiban lángolt föl, de boldogságát nemsokára a legmélyebb hazafi-fájdalomnak kellett megzavarnia. E csöndes, hallgatag férfiú a hazafiúság és szerelem mennyi örömét és kínját élte át! Nem ok nélkül zengett lantján e két érzés oly elragadóan; emléke méltán szent a férfiak és hölgyek szívében.

Vörösmarty első szerelmi viszonyáról az adat kevés, s némi homály borong rajtok. Annyi bizonyos, hogy a szeretett leány Perezel Adél vagy magyarosan Etelka volt, Perczel Sándor legidősebb leánya.⁺ Vörösmarty mindig Etelkának nevezte, így Zádor György barátjához írt leveleiben s néhány költeményben is. Úgy látszik, hogy 1821–22-ben kezdődött e szerelem, midőn az ifjú költő már Tolna megyében lakott. Az is világosan kitetszik a Zádorhoz írt levelekből, hogy Vörösmarty titkon és reménytelenül szeretett, s minden erkölcsi erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét, visszariadjon a vallomástól, s ne kösse minden világi kilátás nélküli pályájához azt, kit annyira boldognak óhajtott. Lehet, sőt valószínű, hogy e szerelem eleinte csak költői ábránd volt, a szív első határozatlan izgalma, a költő fölhevült képzelődése, mely tárgyat keresett álmaiban. Maga mondja egyik levelében Zádorhoz: „Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény.” Egy másikban: „Hogy Szép leányom tetszik, örülök. Tudod, kit gondoltam, ennek köszönhetek én mindent.” Azonban a költői ábrándot részint a magány, részint a szeretett leány bájai lassanként szenvedéllyé érlelték. Vörösmarty mint testvérei nevelője sokszor megfordult társaságában, mind mélyebb hatást tőn reá szépsége, mind inkább tanulta ismerni, tisztelni, szeretni szelíd, tiszta lelkét. Hogy mily benyomást tett reá, mutatják eposzainak nőalakjai, kik majd mindig a szűzi szemérem, a naiv kedvesség s csendes, mély érzelmek bájaiban jelennek meg.

Vajon szerette őt a leány? Nincs reá biztos adat. Vörösmarty leveleiben hallgat róla, se ezt, se azt nem említi. Úgy látszik, kedvelte társaságát, s a Vörösmartyéhoz hasonló tekintetek korlátolták érzéseit. Titkos, néma szerelmi viszony lehetett köztök, melyet egyik fél sem szegett meg soha. Vörösmarty mélyen magába zárta titkát, s egész 1925-ig legkedvesebb barátjai előtt sem nyílott meg, egyetlen levelében sem érintette. Csak akkor kezdett szólani felőle, midőn már hajlama szenvedéllyé erősödött, s mintegy enyhületet keresett barátjai részvétében. Gondolatban százszor széttépte e viszonyt, s mégsem téphette szét, menekülni kívánt tőle, és szenvedélye visszavonta, hogy legalább még csak egyszer láthassa őt. Küzdött egész erejéből, s erőtlen volt, de az elhatározó percben mégis legyőzte magát. Tulajdonképp a szeretett leány boldogságáért mondott le szerelméről, s az általa annyira tisztelt család nyugalmát többre becsülte, mint saját szenvedélyét.

1825 augusztusában még egyszer le akart rándulni Tolna megyébe, hogy végbúcsút mondjon ifjúsága tündérországának. Zádor, ki úgy látszik, egyedül volt beavatva barátja szerelmi titkába, aggódva kérdi levelében: „Hát csakugyan lementél-e?” „Nem, barátom – feleli Vörösmarty Pestről 1825. augusztus 27-ről –, itt maradok (szept.) 8-ig munkám miatt, s azután sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség országába mennék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek teremtetted ezt, és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy virágát, s most ő nincsen ott. Nem is kérdettem, meddig marad el, vagy még visszajő-e? mert mit használ, a valóságot úgyis elég korán lesz megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer, s ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenül vége lesz mindennek. Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan zengettek körömben. Vergődő kedvem egészen odavan. A bánat és évődő fájdalom egész táborával által ment lelkemen: oly az, mint az eldúlt mező. Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei, s amely még csak haldokol közöttök, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy' lesz tovább; tán gyógyít az idő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatatlan hiányt fog hagyni egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek, lehetetlenséget nem akarok kérni, ami pedig azonkívül lehetséges, az mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztüllátsz rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy, miért nem tanultam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy fagyasszanak meg, el Kaukázushoz, hogy temessen el, itt megholt testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa.”

E levél híven festi Vörösmarty hangulatát, s egyszersmind azt is mutatja, hogy mily erőt vett rajta eltitkolt szenvedélye: Vörösmarty nem kedvelte a költői szárnyalást prózában, s leveleiben nem szokott érzésekben áradozni, s ím e levelében egész szenvedélyességgel tör ki. Óhajt és fél találkozni a szeretett leánnyal, barátja vigasza nem hat reá, s még egyszer átéli boldogtalan szerelme minden örömét s kínját. „Itt vagyok – írja Zádornak 1825. szept. 28-ról –, s itt van elválhatlan társam, a reménytelenség. Minden, ami sanyarú s lesújtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre távozott el innen, s mikor megjöttem, már itt volt. Oh barátom, micsoda szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, ami bennem forr, de nem keresem a szavakat, leírom, amint tollamra jőnek. S ha csak századrésze lesz is a valóságnak bennök, elég az arra, hogy szánakodjál rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, ami vigasztalásomra lehetne: részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha Isten angyalai az üdvösség csengettyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körűlem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet, amit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestül, s talán utolszor, veszendő ügyemet. Meglett korú vagyok, és semmi kilátásom. Ennek méltó meggondolása arra határozott, és szinte megkeményített lejövetelem előtt annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt tán megvetést is képes lettem volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbül és szinte megfásulva állottam előtte első pillanatban, s ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott, szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, aki kevesebbet vártam, olvadozni érzem elfásult szívemet, s hálát adtam Istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, te tudod, gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány kérdezné így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért is a szemérem harcol, oh akkor barátom, ne legyek-e oda? Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenemet, hogy őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani… De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Oh csak valami kivetőt találnék benne! Nem találok, s amit bennem iránta most már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is, szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy nem soká marad. Kímélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint amely hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva áll előttem, s ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bízvást vess keresztet reám… Hajh, csak tizenhat esztendős koromtól fogva nevelhettem volna mostani ésszel magamat: Maróthy most nem menne maga, s én nem tépelődném gyávaságomon.”

E levél leghosszabb Zádorhoz írt levelei közt; még jólesik beszélnie szerelméről, még nem jött el az elhatározó perc, még nem jutott szenvedélye legyőzéséhez. Későbbi leveleiben már inkább csak érinti szerelmét; megtörtént, amire rég készült, s az eltemetett szerelem fájdalma csak néha nyilallik át sorain. „Hallád, hogy itt vagyok – írja Pestről 1825. november 6-ról –, képzelheted, hogy el is kellett jőnöm. Oh barátom ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna. Nem volt. Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni, s a fájdalom bennem gúnykacajjá vált… Képzelheted, hogy lehet annak dolga, akit végtelen pusztában kezd megvenni az Isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni kezdek, s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bíbor köntösében, s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl, de el vagyok temetve, s a remény és szerelem hervadtan áll jókedvem sírjánál. Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb gondomat foglalja el azután az ábrándozás, s hideg ésszel a külső jobblétért tán többet tehetek.” Egy Zádorhoz írt másik levelében már nyugodtabb, üdvözli házasulandó barátját, és széttépett boldogságára gondol: „Adja Isten, oly boldog légy, amint azt érdemled: boldogságom úgyis abból fog állani, ha hazám és ti boldogok lehettek. Én is lehettem volna, de hajh mily véghetlen nagy lépés van a lehetéstől az azzá tételig, s mégis hány van, aki az sem lehetett volna, mert szívén kívül kereste a boldogság forrását.” Néha gúnyosan fordul maga ellen. „Lásd, én – írja szintén Zádornak – lassanként beleszokom a jókedvbe, ki tudja, belehalok-e? Azt gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem ihatom, pedig dehogynem. Csak elfásulok lassanként, s magam sem bánom, legalább faraghat a sors belőlem, amit akar, bálványt vagy bitót.” Évek múltával is sajogni kezd a behegedt seb. „A napokban – írja Zádornak Pestről 1827. aug. 28-ról – itt lesz Etelka, nem tudom, megláthatom-e? Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg sem indíthat, annyira sem vihet, hogy a múltra visszanézvén, borzadjak magamtól.”⁺

Ím lassanként kialvó szenvedélye, de amelynek emléke folyvást termékenyíti költészetét. Nemcsak Vörösmarty nem lett boldog, de az sem, kit annyira boldognak óhajtott, s kinek éppen boldogságáért győzte le szenvedélyét. Etelka később férjhez ment ugyan, de amint Vörösmarty maga mondá egykor Zádornak, nem volt boldog, és sokat szenvedett. Azonban mindez későbbi dolog. Midőn 1823-ban Vörösmarty Zalán futásá-ba kezdett, Etelka a fejlődő ifjúság bájaiban virult, s az ifjú költő ébredő szenvedélye hevével szerette. Hazafi és szerelmi lelkesülés melege alatt született a magyar új eposz, s azzal költője, úgy látszik, nemcsak hazája, hanem szerelme oltárán is áldozni kívánt, 1823 őszén már kész volt belőle néhány ének, s Vörösmarty fél művel, de egész lelkesüléssel sietett Pestre.