Pesten újra átvette a Perczel fiúk nevelését, s egyszersmind fölesküdt a kir. táblára jegyzőnek. Ugyanekkor nagybátyjánál, Vörösmarty Ferencnél, egy évig gyakornokoskodott. Nevelői fizetése koszt és szállás mellett háromszáz váltóforint volt, melyből amit megtakaríthatott, folyvást anyjának küldötte. Nappalait a tanítás, az ügyvédi cenzúrára készülés és gyakornokoskodás foglalták el, s inkább csak éjjeleit áldozhatta a múzsáknak. Zalán futásá-n dolgozott oly kitartóan, hogy már 1824. márciusában, amint Kazinczynak írta, igen kevés híja volt az egésznek. Közbe-közbe elővette egy még Görbőn kezdett drámáját, Zsigmond király címűt, melyet 1823 telén Pesten be is végzett. E mellett néhány kisebb költeményt is írt, szorgalmasan olvasott, kivált szünnapokon, midőn tanítványával Börzsönybe rándult. 1824. dec. 20-án letette az ügyvédi vizsgálatot, de nem ügyvédkedett, hanem nevelő maradt. Úgy látszik, hogy mikor ügyvéddé lőn, már fölhagyott azzal a szándékkal, hogy valóban ügyvéd legyen. Legföljebb menedéknek tartotta fönn. Hamar megismerkedett az irodalmi körökkel, lassanként a nemzeti törekvésbe olvadt be minden egyéni törekvése, s néhány év múlva egyedüli életcélja lőn a hazafi és író koszorújáért küzdeni. A szerelméről lemondó ifjú keblét csak a hazafiság nagy érzése volt képes betölteni.
Pest éppen akkor kezdett válni irodalmunk központjává. Már a múlt század végén láttunk egypár férfiút erre törekedni, de siker nélkül. Kármán 1793-ban kimondotta, hogy míg Pest meg nem ragadja a kormányt, addig a tájszólások nem fognak beolvadni egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedül egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Írói estélyeket indítványozott b. Podmaniczky Anna, gr. Beleznay Miklós tábornok özvegye szalonjában a pesti magyar írók és tudósok központosítása végett, és szintén Beleznayné pártfogásával indította meg Urániá-ját, melyet ugyane célból alapított. Meg is nyílt ez újkori első magyar szalon, de a Martinovics-katasztrófa szétriasztotta, s Kármán halálával megszűnt az Uránia is, mely minden tekintetben annyi szép reményt ígért. Révai terve egy Pesten fölállítandó nyelvmívelő társaság ügyében az országgyűlés részvétlensége miatt nem létesülhetett. Az írók szétszórva laktak az országban. Minden kisváros, hol egypár kitűnő író lakott, vagy valamely nevezetesb irodalmi vállalat indult meg, fensőséget gyakorolt Pest fölött, hol a magyarok is németül beszéltek, német művészet kezdett virágozni, s oly lelkes magyar író is, mint Schedius, német folyóiratot adott ki. Bécset még leginkább lehetett a magyar irodalom központjának nevezni. A múlt század közepén itt szólaltatta meg ismét irodalmunkat a magyar testőrség, itt jelent meg a legolvasottabb hírlap, itt nyomattak a legszebb kiadású magyar könyvek, s évtizedeken át sohasem hiányzott itt egy-egy oly írói kör, mely folyvást levelezésben állott az ország legkitűnőbb íróival.
Pest fensőségének első lépcsője tulajdonképp Révai volt. Midőn e zseniális férfiú 1802-ben mint a kir. egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára elkezdé hirdetni a magyar nyelvészet reformját, vagy jobban mondva, megalapítását, s összetűzve Verseghyvel, szokatlan mozgalmat idézett elő: a magyar írók nagyobb figyelemmel fordultak Pest felé, mint valaha. Révai nem sokkal azután meghalt, de naponként szaporodó tanítványai lelkesülten hirdették tanait. Köztök leginkább Horvát István tűnt ki, aki már a Verseghy-polémiában is védelmezte mesterét, s kit mintegy fejének ismert az az irodalmi kis kör, melyet Szemere és Vitkovics alkottak, s Kazinczy pesti triászának nevezett el. E kör három eszmének volt képviselője; védte és terjesztette Révai nyelvészeti rendszerét, Kazinczy nyelvújítását és szintén a Kazinczy megindította költői új iskolát. Horvát ehhez még egy nagy érzést csatolt, a nemzeti önérzetet, mely őt történelmünk nemzetiesb fölfogására vezette, lassanként egész a rajongásig.
E kör volt a pesti s a Pesten átutazó írók központja; leginkább Vitkovics házánál gyűltek össze, kivált 1812 óta, amidőn Vitkovics megénekelt Theodórájához költözött. A szerb eredetű és görög vallású ügyvéd egyszerű háza mintegy temploma lőn a magyar nemzetiség s az új magyar költészet kultuszának. Vitkovics a belvárosi Kereszt utcában lakott, nem messze a szerb templomtól, egy még a hatvanas években is fennállott, francia tetőzetű házban. Az egri jó bor mellett nemegyszer lepte meg a társaságot az éj. A széptani és nyelvészeti vitákat rendesen történelmi és politikai tárgyú beszélgetések váltották fel. Az új magyar könyvek megbíráltattak, s némely polémia és irodalmi vállalat terve itt fogant meg. A komolyságot tréfa, élc és néha dal mérsékelték. Vitkovics igen szépen tudott dalolni, rendesen népdalokat énekelt, és saját dalait, sőt egypárszor a szerb guzlicát is bemutatta vendégeinek. Nemcsak a házigazda, hanem a Virág Benedek és Kazinczy névnapjai is megünnepeltettek. Midőn 1813-ban Berzsenyi, 1815-ben Kazinczy meglátogatták Pestet, még zajosb ünnepet ült e kör. Az agg Virág itt találta magát legjobban, s Theodora mindig a ház küszöbéig kísérte ki, és kézcsókkal vált meg tőle. Itt szavalta el Fáy András némely ifjúkori dévaj költeményeit, s nem bánta, ha azokat barátjai hevenyében leírták is, mert úgysem kiadhatók, s dicsőítette a cenzúrát mint védpajzsát jó hírének. Itt olvasta föl 1810-ben Kölcsey az első magyar románcot, itt 1815-ben a Mondolat ellen Szemerével együtt írt szatíráját; e kör elébe terjesztette Helmeczy a nyelvújítás apológiáját, amelyhez aztán Horvát István, akkor a régi nyelv egyetlen ismerője, örömest szolgáltatott egypár rögtönzött adalékot. Innen merített lelkesülést 1809-ben az Erdélybe utazó Döbrentei s nyert szellemi támogatást ott megindított Erdélyi Muzeum-a. 1818 óta Kisfaludy Károly is vendége volt Vitkovics házának, s a nyelvészeti viták mellett a dramaturgiaiakat is divatba hozta. Midőn Vörösmarty 1823-ban Pestre jött, még nagy hírben állottak Vitkovics estélyei. De e kör még nem tehette Pestet irodalmi központtá. 1811-től majdnem 1822-ig a kis Széphalom uralkodott a magyar irodalmon. Kazinczy ismerte majd minden vidék íróit, s éppen úgy érezte hatását Bécs, mint Pest vagy Kolozsvár. A nyelvújítás mindennél mélyebbre ható eszme volt, s Kazinczynak nemcsak munkái éleszték e mozgalmat, hanem levelei is, melyek majdnem pótolni tudtak egy egész központi folyóiratot.
A Kazinczy triásza mellett Pesten még egy más írói kör is alakult, melynek Kulcsár István volt a feje, az 1806-ban megindult Hazai és külföldi tudósítások szerkesztője. Kulcsár nem vallott határozott irányt se politikában, se irodalomban. Egyetlen eszméje és elve volt a nemzetiség. Magyar volt testestül-lelkestül, és régi szabású táblabíró. Szerette nemzete történelmét, irodalmát, zenéjét, színészetét, s izgatott mindenik mellett szóval és tettel. Író és szerkesztő volt, az irodalom és művészet mecénása, ügyvéde és napszámosa a körülmények és erszénye szerint. Buzdította a fiatal írókat, dicsőítette az idősbeket, kiadót keresett munkáiknak, s ha más nem találkozott, maga adta ki. Lapja jövedelmét úgy tekintette, mint közpénzt, amelyet közcélra kell fordítani. A nyelvet és irodalmat illető kérdésekre jutalmakat tűzött; az ortológ Beregszászival egy magyar szóképzéstant íratott, Horvát Istvánt ő vette reá, hogy elkészítse őstörténelmi Rajzolatai-t, amelyeket aztán kiadott saját költségén, s olvasóinak ajándékul küldött. Nyílt házat tartott, hova szívesen látott minden magyar írót és művészt; nem tett különbséget a neológ és ortológ között, bár maga az utóbbiakhoz tartozott. A vallás dolgában nem volt éppen ily türelmes. A pártfogása alá vett, vagy éppen nála segédkező protestáns ifjakat örömest áttérítette a katolikus hitre, ha lehetett, mint Ungvárnémeti Tóth Lászlót. Politikai lapszerkesztő létére nemigen beszélt politikáról, hanem annál örömestebb hallgatta, ha vendégei irodalmi dolgokról vitatkoztak, vagy ha Bihari egy szép nótát húzott. Az írók után a színészeket és cigány zenészeket becsülte legtöbbre mint a nemzeti nyelv- és érzésnek erős támaszait. Sokáig buzgólkodott, hogy Pestnek állandó magyar színháza legyen; leginkább az ő fáradozásai következtében vétetett meg e célra a Hatvani utcában saját háza mellett egy üres telek, de az építésre nem gyűlt elég pénz, a telek sokáig pusztán állott, s végre eladatott gróf Czirákynak. Biharinak, a híres cigány zenésznek nagy pártfogója volt; temetésére magával vitte vendégeit, s a sírnál lelkes beszédet tartott. Kazinczy triásza rendes vendége volt nagyobb ebédjeinek, s Horvát István itt is oly nagy szerepet játszott, mint Vitkovics házánál. Mily diadalt ült e két lelkes kör, midőn 1810-ben a Marczibányi-intézet megalapíttatott, mely a Marczibányi István hagyományából évenkint pályadíjat tűzött a nyelvmívelést illető értekezésekre, s a legjobb magyar munkákat megjutalmazta. Az intézet a nádor pártfogása alatt állott, aki igazgatását egy Pest megyei bizottságra ruházta, a Nemzeti Múzeum befolyása mellett. 1817-ben történt az első jutalmazás Pest megye termében, a nádori biztos jelenlétében; Virág és Pethe munkái koszorúztattak meg, s gróf Teleki József pályairatai. 1820-ban maga a nádor osztotta ki a jutalmakat, melyek elsőjét Kisfaludy Sándor Regéi nyerték. A jutalmazott írók, ha Pesten voltak, kardosan, magyar díszruhában jelentek meg, s beszédeket tartottak. Majdnem oly pompával, zajjal ment véghez az ünnepély, mintha főispáni beiktatás lett volna. Valóban, ez ünnepély emelni kezdte az írót Werbőczy népe szeme előtt. Az irodalom mintegy fölvétetett a rendi alkotmány sáncai közé, vagy legalább azok az írók, kik a Marczibányi-jutalmat nyerték. Itt is Horvát játszotta a főszerepet, ő volt a pályakérdések kitűzője, bírálója s kihirdetője a hírlapok útján. Mint az ország historikusa, a nemzeti becsület védője, egész országos tekintélyt vívott ki magának.
Azonban mindezt csak előzménynek nevezhetni. A Tudományos Gyűjtemény és Auróra megalapításával kezd Pest irodalmunk központjává emelkedni. Amaz 1817-ben indult meg. Fejér György indítványára, Horvát sürgetésére, ez 1822-ben Kisfaludy Károly szerkesztése mellett; mindkettő a Kulcsár és Vitkovics estélyein született és tartatott keresztvíz alá. A Tudományos Gyűjtemény volt irodalmunkban az első nagyobbszerű tudományos vállalat. Az egész ország tudományos ereje összpontosult itt, s a nyelvészeti, történelmi és irodalmi viták állandó tért nyertek. Nem volt pártközlöny, sőt némi határozottabb színezetre sem törekedett. Egyképp írt bele ortológ, neológ, y-os és jottista s a szerkesztő Fejér György mellé adott bizottság csak arra ügyelt, hogy a cikk magában véve érdemes dolgozat legyen, legföljebb javított vagy rontott rajta valamit, a szerző tudta nélkül is, ami ma is szokása szerkesztőinknek. Itt vívta ki Kazinczy nyelvújítási harcát Beregszászival és másokkal, itt jelentek meg Kölcsey első bírálatai, itt folytatta Horvát történeti nyomozásait. Ide küldé mindenki cikkeit, aki valamely tudománnyal foglalkozott, akár mint szaktudós, akár mint műkedvelő. Emellett e folyóiratnak nemcsak az irodalom terén volt központosító ereje, hanem a társas téren is. A Tudományos Gyűjtemény kiadója, Petrózai Trattner János az üzleti érdeken kívül más szempontból is szerette a magyar irodalmat. Reá is ragadt valami író barátjai lelkesüléséből. Örömest látta házánál az írókat, kivált folyóirata dolgozótársait, s a legtöbbször az ő estélyein vitatták meg nemcsak a szerkesztőségi ügyeket, hanem a magyar irodalom és tudomány nevezetesb kérdéseit is. Vitkovics, Kulcsár és Trattner házai voltak először Pesten a magyar irodalom szalonjai. A főuraknak minden egyébre, még a pesti német színházra is több gondjok volt, mint nemzetök irodalmi törekvéseire. Leginkább gróf Teleki László viseltetett érdekkel az irodalom iránt, s olykor meghívta házához a nevezetesb írókat. Maga is író volt, s a Marczibányi-intézet elnöke, fia pedig, József ekkortájt lépett az írói pályára, s Thaisz alatt élénk részt vett a Tudományos Gyűjtemény szerkesztésében is.
A tudományos irodalom e központosítása hasonlóra ösztönözte a szépirodalmat is. Kisfaludy Károly, aki 1817-ben Pesten telepedett le, már 1819-ben szándékozott megindítani egy zsebkönyvet mint a szépirodalom állandó közlönyét. Azonban se kiadó, se pénz nem volt. Bátyja, Sándor segített rajta, ki 1820-ban megnyervén a Marczibányi-intézet első jutalmát, az egész négyszáz forintot a zsebkönyvkiadására ajánlotta föl. Horvát izgatására még mások is tettek ajánlatokat, s a vállalat egypár évre biztosíttatott. Így indult meg az Auróra 1822-ben Kisfaludy Károlytól szerkesztve ugyan, de a részvényesek kollegiális felügyelete alatt. Ugyanekkor Bécsben is megindult egy hasonló zsebkönyv, Hébe címmel, Igaztól szerkesztve, de a Kisfaludyé csakhamar kivívta fölötte az elsőséget, s rendkívüli befolyást kezdett gyakorolni szépirodalmunkra. Eleinte az Aurórá-nak is oly kevéssé volt határozott színezete, mint a Tudományos Gyűjtemény-nek. Majd minden költői irány képviselője írt belé, sőt még nem költők is, mint Kulcsár, Horvát és gróf Teleki József. Kisfaludy kényelmetlennek érezte a részvényesek felügyeletét, nem akart hódolni széptani nézeteiknek, s csakhamar megvált tőlök. A Hébe Kazinczy befolyása alatt állott, az Aurórá-val Kisfaludy egész önállóan rendelkezett. A két zsebkönyv önkénytelen némi ellenzéke volt egymásnak. Kisfaludy a nyelvújítók pártjához tartozott, Helmeczy avatta be, a párt egyik legtúlzóbb embere, mértékben írta rímes verseit, kiválóan kedvelte a német költészetet, s ennyiben a Kazinczy felekezetéhez tartozott, de költészetének szelleme egypár lényeges pontban különbözött a Kazinczyétól. Kisfaludyt nem lelkesítette sem a valódi görög eszmény, sem az a német–görög, mely a Goethe és Schiller költészetének egyik feltűnő oldala. Kisfaludy inkább a német romantikusok felé hajlott, másfelől élményeinél, míveltségénél, sőt a műfajoknál fogva is, melyeket művelt, szeretett oly tárgyakhoz is nyúlni, melyek meglehetős ellentétben állottak Kazinczy merev idealizmusával. Mindez közelebb vezette Kisfaludyt a nemzeti elemhez, mint bárkit azok közül, kik eddig az új iskolához számították magokat. Kisfaludy nem elvből, sem versenyből foglalta el ez álláspontot, oda ragadta szelleme s még inkább szépirodalmunknak az a fejlődése, melyet éppen Aurórá-ja eszközölt, kivált Vörösmarty feltűntével, kiben e kor írói közt legerőteljesben nyilatkozott a nemzeti szellem. Kazinczy írt az Aurórá-ba, bár nem annyit, mint a Hébé-be, szent körnek nevezte az Auróra-kört, Kisfaludy viszont őt mesterének vallotta, de nem szövődött köztök valami benső viszony, s maga a két zsebkönyv is irányuk egypár lényeges különbségét mutatta. Az Auróra kizáróan csak a hazai történelemből vett rajzokat közlött, a Hébe is közlött ilyesmit, de inkább szerette az eszményies jeleneteket. Az Auróra kizárt minden élő személyhez írt alkalmi költeményt, minőket nemcsak Virág és Berzsenyi szoktak írni, a római klasszikusok példájára, hanem Kazinczy is. Kisfaludy nyíltan megírta minden dolgozótársának, magának Kazinczynak is, hogy a vers ne személyes, hanem köztárgyat foglaljon magában. Az Auróra oly költeményt fogadott szívesebben, mely nem a mitológiából szedte képeit, s előszeretettel fordult az ősi dicsőség felé. A Hébé-ben leginkább a régibb költők írtak. Az Auróra lassanként az ifjú nemzedék közlönyévé vált, mely nemzetibb húrokat kezdett pengetni magánál Kisfaludynál is. Ez ifjú írók mindig kifejezték részint őszinte, részint köteles tiszteletöket Kazinczy iránt, de Kisfaludyt ismerték fejöknek. Kazinczy örvendett, hogy az egész új nemzedék a nyelvújítás zászlójához szegődik, hogy a régi ízlés hívei apadnak, de az új ízlésben valami olyat is látott, ami már nem az övé. Csakhamar nagyon is nemzetinek találta költészetünket, mely tulajdonképp csak kezdett nemzetivé válni. „Nem szeretem azt a nekidühödt nemzetiséget – írja Zádornak 1825 decemberében –, szeretném, ha a rein menschlich* is szólana emellett. Addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre belecsömörlünk.”
Kisfaludy és társai hatását az öreg Virág Benedek is érezte, ki Budán lakott, s kihez híven elvándoroltak az ifjú írók, hogy bemutassák tiszteletöket, és áldását kérjék. Ő nem azon aggódott, amin Kazinczy, őt az bosszantotta, hogy igen elszerelmesedett, ellágyult költészetünk. Az öreg nyaranta, alkony felé rendesen a budai hídfőnél sétált vagy üldögélt. Tisztelői tudták szokását, s itt látogatták meg. Egy nap Szalay, a még gyermekifjú, itt tisztelgett az öregúrnak. Nem sokkal azután jött Kisfaludy Károly is, és beszédbe elegyedett velök. Midőn Kisfaludy eltávozott, Virág hosszan nézett utána, s így szólott Szalayhoz: „Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy, egész hérosz, s mégis oly lágy szerelmes verseket ír.” A Kisfaludy színművei- és beszélyeiben nyilatkozó realizmus is bántotta a régibb írókat. Midőn a Kérők című vígjátéka előadatott, az ügyvédközönség Perföldyben Nagy István kir. alapítványügyi jogigazgató arcképére ismert, s Vitkovics, nagy tisztelője a vélt megbántottnak, megtámadta Kisfaludyt, vendégeitől is támogatva, akik ez arisztophanészi szabadságot a magyar színházra és irodalomra nézve veszélyesnek látták. „No csak bántsatok, sorban színpadra hozlak benneteket” – mondá indulatosan Kisfaludy. Stibor vajdá-ban szintén rossz néven vették tőle az író és nem író táblabírák a jobbágyság éles rajzát, és izgatást éreztek ki belőle e nemesség előjogai ellen. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is néha éppen az a sajátság teszi kedveltté az embert az ifjak előtt, amiért az öregek morognak. Kisfaludy Károly az ifjú írók egész bálványa lőn, s nemcsak Aurórá-jával központosítá az ifjú erőket, hanem személyiségével is. Úri, gavallér ember volt, a nők kegyence, ki oly társaságokba is járt, hova társai be nem jutottak. Sokat élt külföldön, nyelveket beszélt, festett. Viharos ifjúsága, kalandjai, tapasztalatai, modern míveltsége, irodalmunkban eddig hallatlan termékenysége, népszerűsége, melyet éppen úgy meg tudott nyerni, mint tartani, tekintélyt vívtak neki az öregek előtt, s elbájolták az ifjúságot. A kezdő költő már nemcsak Kazinczynak mutatta be zsengéjét, hanem Kisfaludynak is, sőt némelyik csak egyedül Kisfaludynak. Egy egész ifjú irodalom képződött körüle, mely tőle vett buzdítást, irányt.
Azonban a pesti ifjú írók 1823 körül magok között is alkottak egy kis kört, hol kényelmesebben érezték magokat, mint Kisfaludynál, kivel még nem voltak egyrangúak s ki még akkor inkább pártfogójok volt, mint társok. E kör feje annyiban Kovacsóczy volt, amennyiben 1824-ben egy Aspasia című folyóiratot indított meg, mely tért nyitott oly költeményeknek is, melyeket az Auróra nem vett föl. Akadt pártfogója is, egy idősb és tekintélyes író, Szemere, ki szertelen nyugtalanságánál vagy hiúságánál fogva egész pályája végéig folyvást az újabb-újabb írói nemzedékhez csatlakozott. Kovacsóczy egy nyaláb kéziratot nyert Szemerétől, melyet ez egy általa szerkesztendő, de abbahagyott folyóirat számára gyűjtött. Így jelent meg az Aspasiá-ban néhány költemény a régibb íróktól, s egypár széptani értekezés Szemerétől, álnév alatt. A többi író mind az új nemzedékhez tartozott. Bajza (Julius álnévvel), Fábián, Toldy (Schedel), Zádor (előbb Stettner, írói néven Fenyéry), Thewrewk, Bárány voltak a rendes dolgozótársak. A vállalat nem sokáig tartott, s hamar semmivé lőn. Kovacsóczy könnyelmű ember volt, s bőven szeretett költeni, ha nem volt is miből. „Kovacsóczy az előfizetési summákat nagyrészt elpazarolta” – írja Zádor Kazinczynak 1825 októberében. A kör felbomlott, jobbjai elfordultak Kovacsóczytól, s kizáróan Kisfaludyhoz csatlakoztak.
Vörösmarty Pestre jőve először is e körrel kötött szorosb viszonyt. Meglátogatta ugyan egypárszor Kisfaludyt is, ki az 1824-iki Aurórá-ba fölvette két költeményét, de akkor ismeretségöknek még csak küszöbén állottak. Hamarább megbarátkozott az Aspasia dolgozótársaival, kik, mint ő, feltörekvő s hír nélküli írók voltak. Két költeményt adott az Aspasiá-ba s egy epizódot Zalán futása első énekéből. Fábián és Toldy el voltak ragadtatva a mutatványtól, s csakhamar barátjai lettek az ifjú költőnek. Bajza még nem lakott állandóan Pesten, s csak 1827-ben ismerkedett meg Vörösmartyval. Fábián éppen Hafizt fordította, Tegner és Osszián tanulmányával foglalkozott, s úgy látszik, a keleti és éjszaki költészet felé fordította ifjú barátja figyelmét. Toldy még csak verseket írt, s egypár hírlapi cikket és Schiller Haramiái-t fordította, tele germanizmussal s a neologizmus minden túlságával, de már feltűnő jártassága volt mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban, s örömest szolgált az új társnak utasítással és könyvvel. Vörösmarty többször olvasott föl barátjainak töredékeket készülő eposzából, kik némely észrevételeket tettek reá, különösen Fábián arra ösztönözte, hogy mindjárt a cselekvényen kezdődő eposz elébe írjon egy kis bevezetést, mely mintegy előkészítse az olvasó hangulatát. Vörösmarty megfogadta a tanácsot, s így készült Zalán futása bevezetése az első sortól a harmincadikig.+
A jó barátok dicsérgetése s az Aspasiá-ban közlött töredék várakozást keltett az írói körökben. A töredék tetszett ugyan, de kevesen bíztak a sikerben, maga Kisfaludy Károly is úgy nyilatkozott, hogy ily hosszú lélegzetű költemény nagyon megpróbálja az embert, s féltette az ifjú költőt. Fábián nem kétkedett, hogy az eposz nagy hatást fog tenni, s azt írta Zádornak, hogy egy rendkívüli költőnk állott elő. Zádor Vasból csak azért utazott le, hogy megismerkedhessék az új társsal. Ő is e körhöz tartozott, s egypár költeménnyel lépett föl az Aspasiá-ban és Aurórá-ban. Csakhamar szenvedélyes tisztelője, barátja lőn Vörösmartynak. Az ifjú költő pesti barátjai közt senkivel sem állott szorosb baráti viszonyban, mint Zádorral. A többi még akkor csak irodalmi barátság volt. Amint viszonyuk erősödött, Zádor hasonló érzülettel viszonozta e ragaszkodást. Dicsekedő örömmel nevezi barátjának Kazinczyhoz írt leveleiben e ritka szívű embert és szabad szellemű költőt, ki független és nemzeti modorban kezdi pályáját. De néha tüzesen vitatkoztak szóval és levélben, inkább nyelvészeti, mint esztétikai dolgokban. „Ez így van jól – írja egyszer Zádornak –, az etimológia, szokás, s az én akaratom szerént.” Akaratját, költői ízlését éppen oly nyomós oknak tartja a nyelv dolgában, mint az etimológiát és szokást. Érzi, hogy a magyar nyelv géniusza szuverén hatalommal ruházta föl, s uralkodni van hivatva a magyar költői nyelven.
Zádor megismertette Fáyval, s elvitte hozzá a huszonegy éves Deák Ferencet, ki 1824-ben valami pörös dologban több ideig mulatott Pesten. Vörösmarty a Kishíd utcában a Vadászkürt 10. számú szobáiban lakott növendékeivel. Itt találkozott először a két férfiú, kikre oly nagy szerep várt a megifjuló Magyarország történetében. A költő olvasott Zalán-jából a leendő államférfiúnak, kit éppen úgy meghatott a csodás bájú nyelv, mint a nemzeti fennkölt érzés. Az ősi dicsőség költője s az ősi jog védője a rokonszenv dobbanását érezték szívökben, mely később oly nemes és ritka barátsággá fejlődött. Nemcsak tehetségök és hírök varázsa vonzotta egymáshoz e két férfiút, hanem jellemök és kedélyök összhangzata is több pontban. Mindkettőben ugyanazon erkölcsi és nemzeti mély érzés, ugyanazon erős, de titkolt vagy elnyomott szenvedélyesség, ugyanazon csöndes komolyság és magyaros humor. Mindkettő a néppel összeolvadó magyar nemesség kifejezése, az ősi nemzeti típus kinyomata, a korszellem hatása alatt mintegy megifjodva. Vörösmarty éppen annyira különbözött Kisfaludy Sándortól, mint Deák Nagy Páltól. Kisfaludy Sándornak a nemesség volt a nemzet, mint Nagy Pálnak. Vörösmarty az egész nemzethez szólott, s folyvást visszhangoztak lantján azon politikai eszmék, melyekért ifjuló nemzete küzdött, Deák is mint a nemzet államférfia szerepelt, s a Széchenyi felköltötte reformeszméket oltva be az ősi alkotmányba, a nemesi jogoknak nemzetivé átváltozását segítette elő. Vörösmarty hatása bevégződött e korszakkal, s csak a forradalomig terjedt. A Deáké átnyúlt a másik korszakba is, hogy megvédje a jövőnek mindazt, ami a múltban egyedül drága. Vörösmarty 1825–1845-ig állott hatása legmagasabb fokán, Deák 1861–1867-ben érte el azt. A két korszakot a forradalom árja és romok választják el egymástól, de felettök az ősi dicsőség és az ősi jog csillaga dereng, egy-egy fénysugárt vetve a homályos jövőbe. E fényben a két barát szelleme ismét találkozott.
1825 elején már készen és kijavítva állott Zalán futása, s Vörösmarty előfizetési íveket bocsátott ki. Társai bátorították s izgatták az előfizetés ügyében, kivévén Bajzát, ki Orosziból 1825. máj. 30-ról így ír Toldynak: „Vörösmartynak ohajtanám, hogy előfizetője ne legyen. Kár oly nagy munkával sietni, egy nagy eposzt nem lehet úgy venni, mint 10–12 sorból álló kisded dalt, melynek hibáját, szépségét gyakorlott fej azonnal kitalálhatja. Igen sokat monda az a soha meg nem vetendő kritikus, ki azt mondá, hogy nonum prematur in annum*, csak hogy jól meg kell őt érteni, s nem oly félszegül magyarázni, mint szokták közönségesen magyar íróink és nem íróink. Én a derék ifjút tisztelem, s nálam senki őt jobban nem tisztelheti. Aki oly darabot ada, mint a Tűnődő, méltó a tiszteletre, a nemzeti tapsra. Ez s az ő Fellegekhez rosszul címzett darabja az ez évi Aurórá-nak becsesb darabjai közé fognak számláltatni. Hogy neve ragyogjon, úgy óhajtom, mintha saját nevem volna, ennek okáért féltem, mert Zalán-járól az én jóslatom az, hogy ha most hamarjában kijövend, el fog feledtetni!” Bajza még ekkor nem ismerte Vörösmartyt személyesen és Zalán futásá-ból nem olvasott egyebet az Aspasiá-ban megjelent mutatványnál. Se a baráti rokonszenv, se a mű szépségei nem enyhíthették kritikai szigorát, mely mint levelei bizonyítják, már fiatal korában nyilatkozott benne, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is. Azonban e nyilatkozat, úgy látszik, nem az eposz természetének mélyebb vizsgálatából szármázott. Ő csak féltette pályatársát, de nem arra gondolt, hogy egy nagy tehetségű fiatal költő írhat a költészet nem egy fajában remekművet, sőt egy s más tekintetben zseniális eposzt is, de olyat nehezen, mely az elsőrendű eposzok mellett foglalhasson helyet, mert az ily eposzokat a népköltészetben századok teremtik, a műköltészetben pedig hosszú évek, sőt egy egész élet.
A várt mű 1825 augusztusában megjelent, csinos kiadásban, a címlapon rézmetszettel, amelyet Kisfaludy Károly rajzolt. Úgy látszik, a cenzúra keveset vagy éppen semmit sem törült ki belőle. A politikai viszonyok egy kissé enyhültek, a kormány visszadöbbenve a heves és kitartó ellenállástól hajlandónak mutatkozott visszavonni törvénytelen rendeleteit. Az országgyűlés majdnem bizonyos volt, a cenzorok engedtek valamit szigorukból. Legalább Zádor 1825-ben Kazinczyhoz írt egyik levelében dicséri Dreschert, a budai cenzort, hogy szép szabadelvűséget tanúsított Vörösmarty Zalán-ja s az 1825-iki Auróra iránt. Vörösmarty a maga költségén adta ki művét, és előfizetés útján. Nem sok előfizető gyűlt reá, a könyvárusoknál is lassan kelt, de hatása mind az irodalmi körökre, mind a míveltebb közönségre rendkívüli nagy volt. A politikában a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte, magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt, s költőjevé avatták. Az irodalmi körök is tapsoltak a sikernek, bár különböző okokból. Az Auróra-kör a rég várt epikust üdvözölte benne, a nemzetit és romantikust, ki elhagyja a klasszikai példányokat, de az újabbakat sem igen követi, s valami eredetit vegyít költészetünkbe. Emellett e kör örvendett, hogy saját kebeléből emelkedik ki e rendkívüli tehetség, ki egy még eddig betöltetlen helyet foglal el. A drámában Kisfaludy K. volt a koszorús, a lírában többen osztoztak a babéron: Kisfaludy S., Virág, Berzsenyi, Kisfaludy Károly; az epikus koszorújáért még egyetlen kitűnő költő sem versenyzett. Senkinek sem esett nehezen, hogy Vörösmarty elfoglalta az üres helyet, sőt Kisfaludy K. benne ismervén föl epikai költészetünk elsőrangú tehetségét, leginkább ilynemű dolgozatokra buzdította. Kulcsár és ortológ társainak az tetszett, hogy Vörösmarty, bár a neológokhoz tartozik, mégis kevésbé az, mint a többiek, s van benne valami régies is. Fáyt elbájolta a színek és képek gazdagsága, s nemegyszer mondotta tréfásan, hogy Vörösmarty költészete hasonlít a nehéz szövetű aranyhímes magyar szoknyához, mely akkor is teltnek látszik, s megáll a földön, ha hiányzik belőle a szép termetű hölgy. Szemere csodálkozott az egészen új nyelven, mely sem régi, sem a megújított, és szokása szerint egy csoport paradoxonban fakadt ki. Horvát István az ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a költészetben, ami ő a történelemben.
Szóval, majd minden nevezetesb írónak tetszett valami e műben, s legalább magánkörben hallatta róla ítéletét. Csak Kazinczy hallgatott, ki mint kritikus Kovacsóczyt is bámulni tudta, s kivált leveleiben általában nemigen sajnálta a bókot egyetlen hozzá folyamodó írótól sem. Sajátságos jelenség, de nem éppen érthetetlen. Vörösmartyra már Teslér figyelmeztette Kazinczyt, ki 1824-ben Kovacsóczyhoz írt levelében üdvözölte is a tehetséges ifjút, mint szokott minden ifjú írót, ki a neologizmushoz csatlakozott. Vörösmarty megköszönte a figyelmet egy kis levélkében, mely tele őszinte tisztelettel, de nincs benne holmi lelkesülésbe oltott hízelgés, melyhez annyira szoktatták Kazinczyt barátjai és tisztelői. Kazinczy felelt e levélre, biztatta, mert jó jel – úgymond –, mikor a kezdő nem félig érettet nyújt, s kéri, hogy írja meg neki életadatait. Vörösmarty teljesítette e kérelmet, s egyszersmind mutatványt is küldött Zsigmond című drámájából. Itt megszakadt levelezésök egész 1827-ig:+ Lehet, hogy Kazinczy száraznak találta Vörösmarty modorát, ki nem értett a levélírás mesterségéhez, se magáról, se másról nem tudott szellemesen csevegni vagy ódai lelkesüléssel ömledezni. Valóban Vörösmarty éppen oly rest levélíró volt, mint kevés szavú, s leveleiben rendesen csak a szükségesekre szorítkozott. Ritkán nyílt meg, vagy engedte át magát fölindulásának, s éppen nem kedvelte se a szívből jövő, se a mesterkélt bókokat. Kazinczy levélírónak született, annyira, hogy leveleiben nemcsak mint stiliszta a legkitűnőbb, hanem jellemének szeretetreméltósága és gyöngesége is itt nyilatkozik leghívebben. A levélírásban éppen oly kevés érintkezési pont volt köztök, mint a költészetben. Midőn Zalán futása megjelent, Széphalomról nem repült hozzá üdvözlet, midőn Kazinczy a Minervá-ban az 1825-iki Aurórá-t bírálta, melyben éppen akkor látott világot Cserhalom, csak érinti Vörösmarty e második nagyobb művét. Toldy, ki mindinkább bámulta Vörösmartyt, egész nehezteléssel írta neki, hogy ez valóságos részrehajlás. „Jól mondod – viszonzá Kazinczy 1826. nov. 6-án –, hogy részrehajlással vagyok Vörösmarty iránt: Hogy azt ismerd, jer, lásd, mint tanulja fiam skandálni a hexametert Zalán-on, mint tudja érteni a poétai szólást Zalán-on, midőn vele olvasom Zalán-t, mint tanulja ellágyult, elváltozott hangomon ismerni a nemzet nagy díszét. Cserhalom nekem annyi, mint egy egész poéma, s nem számlálom a kisebb dalok számába. Zalán és Cserhalom felől én is egyedül akarok szólani, s ha eddig hallgaták, nem hidegségre mutat.”+
Toldy kapva kapott e kicsikart nyilatkozaton, s örömmel igtatta be a Vörösmarty eposzairól írt esztétikai értekezésbe, azzal mentegetve magát Kazinczy előtt, hogy ezzel tartozott mind neki, mind Vörösmartynak; Vörösmartynak azért, mert a mellőztetés nehezebben esik bármely megtámadásnál, neki azért, hogy az olvasó olyast ne higgyen felőle, mi bizonyosan nincs szándékában. Kazinczy helybenhagyta levele fölhasználását, de nem tartotta meg ígéretét, és sohasem írt se Zalán-ról, se Cserhalom-ról. Ahelyett elpanaszolta Guzmicsnak, mily rossz néven vette tőle Toldy, hogy Zalán-t és Cserhalmo-t nem magasztalta, s egész elkeseredve kiált: „Föltettem magamban, hogy magamba zárom örömömet és bosszúságomat, s többé semmit sem recenzálok. Igaza van gr. Majláthnak, noha nem ily baj miatt mondá a szót: Unsere Schriftsteller sind doch schreckliche Pedanten*.”+ Guzmicsnak is ígéri, hogy írni fog e két műről, s egyszersmind egy későbbi levélben odavet egypár megjegyzést, amelyekben őszintébb a gáncs, mint a méltánylat. „Zalán-nak ossziáni kezdete – úgymond – engem igen kedvesen lepe meg; csodálom, irigylem azt, valamint könnyűségét. De azt is csodálom, hogy ez a lelkes ifjú a maga eposzával ily hamar elkészülhete, hogy azt ily hamar kieresztheté… Én azt szerettem volna, hogy Zalán-jában leltem volna több nyomait Homérnak, nevezetesen azokat a Homérban oly szép hasonlatokat. Lehet e nemben szép, ami nem honvéri is, de engem igen gyönyörködtet, midőn a Homér nemében homérit lelek. Zalán-ban sok sürgés-mozgás (actio) van, s ő a hadi dolgokat szépen és szép mértékben egyesítette az emberi szív érzéseivel. Zalán-nak literatúránk és korunk kevélykedhetik, de Zalán is sokat nyert volna, mint minden egyéb munka, ha Vörösmarty követte volna Horác intését… Salamon-t tegnap vevém. Íme epikus és dramatikus azon egy személyben. Melyik lesz nagyobb, melyik kisebb. Még eddig a dráma nem vala íróinknak a legszerencsésebb pálya.”+
Elvégre Vörösmartynak is írt, midőn ez neki 1827-ben Salamon-ból ajándékpéldányt küldött. „A művészt akkor dicsérjük – így szól a levél –, midőn munkája csodálatában felejtjük dicséretét, ezt mondja Emilia Galotti-ban a herceg. Halld tehát, miért nem szólék én Zalán-ról, a szép Cserhalom-ról és most miért nem Salamon-ról. De halld azt is, hogy soha nekem kedvesebb tömjény nem gyújtatott, mint amelyet a bodrogi barna leánykától vettem.”+ Általános bókok minden eszmei tartalom nélkül, s az, hogy Salamon-t egy sorba teszi az eposzokkal, kétkednünk kényszerít őszinteségében, mert Zádorhoz írt egyik levelében kedvezőtlenül nyilatkozik Salamon-ról, s különös, hogy drámában éppen egy lírai költeményt emel ki, Jolánka dalát, amelyet magára célzónak tart, mert Jolánka a széphalmi pusztát emlegeti. Egyébiránt később Toldyhoz írt leveleiben többször üdvözli és magasztalja Vörösmartyt, de mindig egy rangban a többi tehetségesb ifjú költővel, ide értve Kovacsóczyt is. Ez szerfölött bosszantotta Toldyt: „Mint hüledezünk – kiált föl –, midőn látjuk, hogy némelyek iránt mily rettentő tévedésben vagy.”+
Valóban Kazinczy Vörösmartyban s a többi ifjú költőben inkább csak azt dicsérte, ami irányával összhangzó volt, tudniillik, hogy a neologizmus zászlójához csatlakoztak, mértékben írják a rímes verseket. De az visszatetszett, hogy némelyek, különösen Vörösmarty, elhajlanak a német–görög klasszicizmustól. Emellett Vörösmartyt a szokottnál nagyobb költői tehetségnek sohasem ismerte el. Csak félig-meddig telt öröme az új nemzedékben, s leginkább abban nyugodott meg, hogy általában költészetünk fölzsendül. „Én ősz fővel – írja Guzmicsnak az Aspasiá-ról – s Döbrentei a férfikor erejében nem irigyli-e Vörösmartynak, Kovacsóczynak, Juliusnak, Emilnek némely itt állott verseiket?”+ Kis Jánosnak az Auróra-körre célozva így ír: „Az az út, melyet nekünk kelle irtani, íme törve van, s lelkes ifjúink futnak, ahol nekünk mászni kelle. Mint örvendek, hogy nyílni látom a szép tavaszt.” Később: „Mi lehet idővel ebből a Kovacsóczyból, Bajzából és Vörösmartyból.”+ Folyvást egy sorba veszi Vörösmartyt Kovacsóczyval. Valami kiválóbbat nem talált benn, s úgy látszik, nem csüggött költészetén bensőbb szeretettel. Kazinczy valóban sok mindent megtámadhatott volna Zalán-ban, a műalkatot és jellemrajzot egyaránt, de azt el kellett volna ismernie, hogy e fiatal költő új világot nyit költészetünkben, s oly nyelven szólal meg, aminőn még egyetlen magyar költő sem. De éppen e kettő tetszhetett legkevésbé Kazinczynak. Ő Toldyhoz írt egyik levelében+ (1827) önérzetbe vegyült mély meggyőződéssel mondja, hogy egy magyar író dolgozatán sem ismer annyi klasszicitást, mint a magáén, nem szépséget ért alatta, hanem klasszikai ismeretséget, s ez alatt nemcsak a reminiszcenciákat, allúziókat, hanem a színt, mégpedig ott is, hol új vagy régi klasszikai példány nem lebegett szeme előtt. Kazinczynak igaza volt, s éppen ezért nem tetszhetett neki eléggé Vörösmarty, kiben a hexameteren kívül semmi sem emlékeztetett a német-görög klasszicizmusra. Kazinczy a nyelvújítás halhatatlan hőse volt, s a művészibb próza és költőibb szólam megalapítója. Vörösmarty elfogadta a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott, s a magyar költői nyelv szépségeit más úton kereste, oly úton, mely inkább megegyezett a nyelv géniuszával. Nem irigység, hiúság választák el egymástól az agg és fiatal koszorúst, hanem ízlés és eszmék, melyek néha erősb válaszfalak magoknál a szenvedélyeknél is. Tisztelték egymást, de lehetetlen volt egymás költészetét őszintén szeretniök.