s gyönyörködve, ha elvétve így kiáltoztak:

 

Az út jól hatott reá, a tájak szépsége táplálta képzelmét, barátai és tisztelői jóindulata emelően hatott kedélyére. Lekötött-alárendelt helyzetben élvén eddig, most forgott először a világban mint szabad ember. Azonban rövid ideig tartottak e gond nélküli szabad napok. Otthon aggodalmak várták. Már júliusban hazaérkezett, s mind inkább belátta, hogy vagy ügyvédséget kell kezdenie, vagy más hivatal után kell látnia. Eddig leginkább Salamon drámájából élt, melyre több előfizető gyűlt, mint Zalán-ra. De ez csekélység volt az ő helyzetéhez képest, kinek öreg anyját is segíteni kellett. Az Aurórá-ban megjelent munkáiért eleinte nem kapott semmit, később Eger-ért Kisfaludy száz forinttal kínálta meg, s ezt mint valami különösséget írja meg Zádornak. „Mit tegyek – folytatja –, el nem fogadnom nem lehet, mert nagyon reám fér.” Emellett nemigen tudott dolgozni olyast, amihez kedve nem volt. Nem tartozott az élelmes írók közé, kik a könyvárusok megrendelésére tüstént megmozdítják a tollakat. Károlyi kiadó és nyomdatulajdonos, ki ipa, Trattner üzletét átvette, egy húsz nyomott ívnyi imádságos könyv fordításával kínálta meg. „Minek utána – írja Zádornak – majd megbántam, majd óhajtottam a dolgot, utoljára úgy tettem, hogy majd sokat kérek, s meg nem fogja adni, mert le akarnám rázni magamról. Nem lehetett. Nyolcvan forintot kértem, azaz 80 forintot, s megígérték.” Aztán kéri Zádort, fordítsa le ő, legyen övé a tiszteletdíj, a benne előforduló verseket lefordítja maga minden díj nélkül, csak szabaduljon kötelezettsége alól. Így most sem lehet megélni az irodalomból, hát még akkor. Vörösmarty elhatározta, hogy Fehérvárra telepedik le, ügyvédkedni fog, s édesanyját magához veszi. Ez elhatározásában még inkább megerősíté anyja állapota, kinek ez év novemberében látogatására ment, s kit a legnyomasztóbb körülmények közt talált. „Ide érkeztemkor – írja Zádornak 1827. nov. 19-ről – anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset vagy éppen nem segíthetnek, azonkívül pusztán mindent, mindent veszendőben. De ebből elég ennyi is.” Hogy Vörösmarty Székesfehérvárra akart telepedni, több levél bizonyítja. Csató Grazból 1827. aug. 5-én így ír hozzá: „Azt írták nekem, hogy barátom több vármegyén keresztül tett útjából ismét Pestre tért vissza, s hogy de nem tudják mikor, ugyancsak barátom uram Fehérvárra szándékszik megtelepedni.⁺ Zádor ez idő tájt sajnálva írja Kazinczynak Pestről, hogy „Vörösmarty minden kérések ellenére Székesfehérvárra szándékszik az ügyvédi pálya végett„. Székesfehérvárott inkább várhatta ügyvédi szerencséjét, mint Pesten, s amellett ott inkább remélte ápolhatni szegény öreg anyját is. Azonban egy véletlen eset másképp határozott. Károlyi, a Tudományos Gyűjtemény kiadója látván, hogy Thaisz alatt e folyóirat mind inkább süllyed, új szerkesztő után nézett, s többek tanácsára Vörösmartyra esett választása. Vörösmarty Pestre jővén, elfogadta a szerkesztést. A szerkesztői tiszteletdíj ugyan csekély volt, nyolcszáz váltóforint, de mégis több, mint amennyit az első években az ügyvédségből remélhetett. Ide járult még barátjai biztatása is, kik közreműködésöket megígérték, s a kiadó ajánlata, ki más munkáról is biztosította, s nemsokára megkínálta az Ezeregyéjszaka fordításával tiszteletdíj mellett. Vörösmarty már 1828 januárjában hozzáfogott a Tudományos Gyűjtemény szerkesztéséhez, melyet egész 1832 végeig folytatott, mikor aztán Horvát István lőn utóda.

E tíz év, 1823–1833 a nevelői és szerkesztői gondok között is legtermékenyebb korszaka volt költői munkásságának. Alig végezte be Zalán futásá-t, már kész volt Cserhalom-mal (1825); két tündérregéje Tündérvölgy és A délsziget csaknem egyszerre születtek (1826); Eger-be 1827 augusztusában kezdett, midőn útjából visszatért, s már kész volt vele novemberben; Széplak-ot (1828), Magyarvár (1828) és A rom (1830) töredékek és a Két szomszédvár (1830) követték. A drámában is élénk munkásságot fejtett ki. Alig végezte be Zsigmond-ot, már kész volt A bujdosók-kal s a Hábador című drámai költeményt írta (1826). Salamon s a Bujdosók javításába fogott, s mindkettőt kiadta (1827–1830): s nem sokkal azután ismét két drámát írt: Csongor és Tündé-t (1830), Kincskeresők-et (1832). Ezenkívül számos lírai költeménnyel, epigrammával, balladával gazdagította az Aurórá-t és Koszorú-t, a Tudományos Gyűjtemény mellékletét. A szerelem és hazafiság ifjú tüze lelkesítette, a dicsőség szomja nem hagyta nyugodni, s Pest irodalmi körei nemcsak buzdították, hanem tárgyat is kölcsönöztek költészetének.

Harminc év óta az irodalmi viszonyok sokat változtak. Kazinczy és társai úgyszólván egymásnak írtak, egymás buzdítása pótolta a közönség koszorúját, levelezésök a hírlapokat. Most már volt közönség, bár csekély, de folyvást növekedő, s mi több, a nemzet hallgatni kezdett íróira. Kölcsey megvallotta magáról, hogy nem előre föltett szándékból lett író, hanem mert barátokat keresett, s az ifjúság romlott seregében nem találhatta föl egyebütt, csak az írók közt. E korszak íróinak némelyike nem is hitt a jövőben, csak hazafi kötelességét teljesítette. Virrasztott a haldokló fölött, de nem remélte gyógyulását. „Én azok közül való vagyok – mond Kölcsey 1814-ben Döbrenteihez írt egyik levelében –, kiknek reményök nyelvünk virágzására nézve nem nagy. Hijába nézek előre, semmi szélesebb, szebb pálya nem nyílik föl, s literatúránk stádiuma privát stádium marad mindvégig”, s minden, amivel Döbrenteit vigasztalni tudta, csak ennyi: „Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, amit Apollón a trójai hősöknek mondott: Nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet vegyetek?”⁺ E szavak egészen kifejezik a Kazinczy korabeli írók helyzetét. Vörösmarty fölléptekor e tekintetben is változás történt. Az irodalom többé nem volt magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem csaknem bizonyosnak látszott, s a diadal előérzete fokozta a küzdelem erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már nemzetről, dicsőségről álmodozhatott, s hihetett a jövőben. A jövő kárpótolta a múltat és jelent. A tavasz ébresztő Fuvalma érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi föllépte, az Akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyeknek Vörösmarty nemcsak vendége volt már, hanem ünnepelt tagja is.

E körökben töltötte munkától szabad óráit, s úgyszólva egész társasága írókból állott. Írókkal járt kávéházba, vendéglőbe, velök a német színházba is, ha Shakespeare-művet adtak; de ez ritkán történt, mert nemigen volt pénze. Kulcsárnál, kihez sokszor járt ebédre, leginkább a régi írókkal találkozott. Az öregúr különös szívességgel viseltetett iránta, s mind azon törte fejét, hogy kegyeltjének gond nélküli állást szerezzen. Nem szerezhetett, de azért oly pártfogót játszott irányában, mintha csakugyan valamire segítette volna. Vörösmarty tisztelte Kulcsárt, de néha bántotta modora, s egész fölindulással mondá egyszer Szalaynak, Kulcsárra célozva: „Hálát kívánnak az emberek, azt értem, de kutyahálát, azt nem értem, s nem is fogom soha.” Szemerénél is többször megfordult, s nála ismerkedett meg Kölcseyvel, de ismeretségök nem erősödött barátsággá. Kölcsey Szatmárban lakott, s ritkán jött Pestre, Szemere pedig okkal és ok nélkül többször meghasonlott az Auróra-körrel, melyhez Vörösmarty mindvégig hű maradt. Szemere 1826–29 az Élet és Literaturá-t szerkesztette. A folyóirat kitűnő volt, de szerkesztésénél alig lehetett valami különcebb. Se rovatai nem voltak, se tartalomjegyzéke. A legtöbb cikknek címe is hiányzott. Nyitva állott mindenféle véleménynek, s néha igen furcsa vélemények ellensúlyozás nélkül maradtak. A folyóirat azzal nyílt meg, amit más lapok jót és rosszat mondottak felőle, aztán következett egy széptani vagy nyelvészeti értekezés, majd költemény és dráma, s nyomban reá a bírálat. A szerkesztői jegyzés jogát hol egyik, hol másik író gyakorolta saját neve alatt, de sohasem maga a szerkesztő. Írók magánleveleit is kiadta e folyóirat, s ennek alapján egy egész nyílt levélpolémiát hozott divatba. Szemere mindig valami különösen törte fejét, így ötlött eszébe az is, hogy Pfeffelnek egyik regéje tárgyát különböző írók által különböző műfajban dolgoztassa föl folyóirata számára. Kazinczyn kezdve egész a szerkesztő feleségéig (Képlaki Vilma) mintegy hét író versenyzett. Szemere Vörösmartyt is belevonta a versenybe, s így készült Széplak című költői beszélye, mely jóval fölülmúlta társait. E verseny közelebbi viszonyba hozta őket, s midőn Vörösmarty átvette a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, Szemere örömmel segítette őt kézirattal, s átadta neki Kazinczy önéletrajzának egy részét, melynek közlésébe aztán Kazinczy is beleegyezett. Vörösmarty Szemerével leginkább nyelvészeti dolgokról szeretett beszélni, örömest fogadta el jó új szavait, mert Szemere a legszerencsésebb szóalkotó volt, Vörösmarty pedig egész életében alig alkotott egypár új szót, de annál jobban értette, hogyan kell régi és új szóknak költői színt és jelentőséget kölcsönözni. Vitkovics vacsoráin is megjelent olykor, s hogy mennyire tisztelte a derék házigazdát, mutatja az az elégiája, melyet halálakor a Tudományos Gyűjtemény-ben közzétett. Azonban mind Vitkovics, mind Kulcsár lakomáin leginkább érdekelte őt Horvát István, kinek egyénisége éppen oly nagy hatást tett reá, mint történelmi kutatásai.

Horvát István érdemeit a mai kor hajlandó észre nem venni, mert csak őstörténelmi nyomozásaira gondol, melyeket a történelmi kritika oly nagy tévedéseknek ítél, minőkre alig mutat példát az irodalomtörténet. Jól emlékszünk azon állításaira, hogy a magyar nemzet története Ábrahám előtt néhány századdal kezdődik, hogy Karthágó és Jeruzsálem magyar városok, a trójai és pun háborúkat magyarok vívták, de azt feledjük, hogy korábbi munkáiban ő tűzte ki legelébb a nemzetiesb irányt s az eredeti kútfőből dolgozást történetirodalmunkban, s a társadalom és irodalom terén legelszántabb előharcosa volt a nemzetiségnek. Kazinczy hozzá képest, legalább érzésben, lanyha magyar volt, s jól mondá valaki Horvát halálakor, most temetjük az utolsó ázsiai magyart. Horvát oly büszke volt magyarságára, mintha Árpád egyenes unokája lett volna, s a múlt nagyságából annyi hitet merített a jövőre, melynek fele is elég lesz vala. Hazaszeretetét gyűlölete tette szenvedélyesen erélyessé. Gyűlölte az idegeneket, kik kisebbítik a magyar történelmet, s ellenségei a nemzetiség fejlődésének. Modora, polémiája heves, majdnem dölyfös volt. Ahol más óhajtott, remélt, kért, ő hitt, követelt és tett. Élesztette a nemzetiségi tüzet, s az írók félénk hazafiságába bátorságot lehelt. Amint Toldy mondja, az ő történeti előzményekre és jogokra hivatkozva követelő és kizárólagos nézete mindinkább elgyökerezett, s határozottabb és nyomósabb munkálkodásra gerjesztett. Se házi körében, se társaságban nem volt vonzó egyéniség, nem tűrt ellenmondást, parancsolni szeretett, de ha a magyar történelem-, nyelv- és nemzetiségről beszélt, oly ékesszóló, magával ragadó lőn, mint senki társai közt. Egyetlen tanár sem tett a pesti egyetemen oly nagy hatást, mint ő. Igaz, mind tanítványai, mind az írói körök bizonyos hamis módszert s egy csoport tévedést örököltek tőle, de örököltek egyszersmind nemzeti önérzetet, lángoló hazafiságot, szóval mindazt, ami akkor annyira hiányzott a magyar életben.

Vörösmartyra nem csekély hatást tőn Horvát, már akkor is, midőn még nem ismerte. Az 1822-iki Aurórá-ban egy Árpád Pannonhegyen című költőies történelmi rajza jelent meg rézmetszet kíséretében. Vörösmarty Zalán futásá-ba átvett egyet-mást e rajzból, sőt a párszi dualizmust^*, Zoroaster Ormuzdját és Arimanját is, melyet itt Horvát, Cornides nyomán, a magyarok ősvallásával kapcsolatba hozott, szintén innen kölcsönözte, Ormuzdot Székely Hadúr-jával helyettesítvén. Horvát történelmi munkáit is szorgalommal olvasta. „Horvát rendkívüli ember, munkái is azok – írja Zádornak 1825. dec. 1-én. – Nem vagy hát finnus, és a nagyszájú Schlözerek, Schwarthnerek hallgathatnak.” Nemcsak Horvát tudománya, hanem egyénisége is hatott reá. Kedvelte benne azt a nemzeti szilaj önérzetet, magyaros módot, mely Horvát egész lényén elömlött, egész addig, hogy gyermekeit is ősmagyar nevekre kereszteltette. Horvátnak kedvenc könyve volt Zalán futása, s belőle vett jeligét Rajzolatok című munkájához. A költő iránti rokonszenvet átvitte az emberre is, és mindig kitűnő szívességgel fogadta házánál Vörösmartyt. Későn szokott fölkelni, s ágyában reggelizett. Ilyenkor jött Vörösmarty legtöbbször hozzá. Szokása szerint elfeledte leültetni, de annál nagyobb lelkesüléssel beszélt neki a régi magyar nyelv emlékeiről s az őstörténelemről. Vörösmartyban Horvát munkái és beszédei epikai terveket ébresztettek. E történelmi álmodozásokból átvett és alakított minden olyast, mi képzelmére hatott, s egy nagy eposz tervét érlelte elméjében, melynek tárgya az ősi haza lett volna. Már 1827-ben ezt írja Zádornak: „Szeretnék egy nagyobb eposzba fogni, s már nagyon forrnak gondolatjaim.” 1828-ban megjelent belőle egy töredék Magyarvár cím alatt a Koszorú-ban. Ezt az 1830-ki Aurórá-ban A rom követte, mely szintén a leendő eposz egyik részét tette volna, de az egész örökre abban maradt. Lehet, hogy a monda, az anyag hiánya miatt hagyta félbe, de a közszellem változása 1830 körül alkalmasint szintén befolyt a leendő eposz sorsára. Megindultak a reformmozgalmak, s a múlt halványodni kezdett a képzelt jövő előtt. Az irodalomban is többször szóba jött, hogy az eposz nem korszerű. A megalakult Akadémia is drámára tűzött jutalmat. Bármi okból maradt félbe e mű, irodalmunkra nézve veszteséges. Talán tárgya nem hatott volna annyira a közönségre, mint Zalán-ban a honalapítás nagy tette, de ha szabad töredékekből ítélni, úgy látszik, a költő inkább törekedett egy kerek mesére, mint másik nagy művében. Emellett itt egyszerűbb, epikaibb, amennyiben jobban tudja mérsékelni alanyiságát. Ez eposz félbeszakadtával lassanként félbeszakadt Horváttal is minden viszonya. Sok minden választá el őket, az Auróra-kör, a Kritikai Lapok, az Akadémia, melynek tagsági oklevelét Horvát kétszer is visszautasította. Horvát ez idő óta különben is mindinkább magába zárkózott, s csak azoknak nyílt meg, kik rögeszméiben nem zavarták. Vörösmarty nem látogatta többé egykori pártfogóját és barátját, csak 1846-ban lépte át újra küszöbét, midőn Horvát a koporsóban feküdt, s az Akadémia, Toldy indítványára, félbeszakítva ülését temetésére sietett egy olyan írónak, ki nem tartozott ugyan tagjai közé, de akinek egykor hatása alatt állott minden régibb tagja.

Bármily jól találta magát Vörösmarty ez írói körökben, mégis Kisfaludy Károlynál volt leginkább otthon. Kisfaludyhoz sokan jártak ifjú és idős írók, de az úgynevezett Auróra-kört csak Vörösmarty, Bajza, Toldy, Zádor és Helmeczy alkották. Volt e körnek két németje is, mint Bajza megjegyzé tréfásan, Paziazzi Mihály és Tretter György (később Járy), amaz egy oláhországi ifjú nemes, ki Magyarországba telepedett, egypár bécsi és pesti német lap dolgozótársa, emez egy pesti születésű szintén fiatal német író. Mindketten nagyon tisztelték Kisfaludyt, s örömest foglalkoztak a magyar szebb költemények német fordításával. Ez ifjú írók sokszor gyűltek össze Kisfaludy szállásán. A szíves házigazda, a pipadal költője, először is pipával kínálta meg őket, azután szünet nélkül folyt a beszéd, leginkább irodalmi dolgokról. Kisfaludy volt a legidősb köztök, kivéve a vele egyívású Helmeczyt. Az ifjabbak közül senki sem tegezte Kisfaludyt, sőt egymást sem mindenik. Vörösmarty Toldyval és Bajzával csak 1830 körül kezdett tegeződni. Kisfaludy mint híresb író, tapasztaltabb ember, nagy tekintélyben állott előttök. Egész életében egyetlen kritikát sem írt ugyan, bár folyvást készült hozzá, de barátai körében szeretett elmélkedni Goethéről és Shakespeare-ről, a romantikáról, s hallatta ítéletét mindenről, ami a magyar irodalomban megjelent.

E kis kör, egymásra hatva, fokozta saját hatását az irodalomra. Az Auróra dolgozni kényszeríté őket, a közönség tapsai ösztönözték, barátságuk egymást mívelte. Kisfaludy sarkallta barátait, hogy az Aurórá-ba kisebb műveik legjavát adják. De midőn a szerkesztési idő közeledett, senki sem volt készen, maga a szerkesztő legkevésbé, ki örömestebb festett, olvasott vagy nagyobb műveibe mélyedt, mintsem zsebkönyve számára kisebb műveket dolgozzék. Ekkor aztán összeszedte magát az egész kör, s megírta, ami eddig csak eszmében élt lelkében, vagy töredékben hevert íróasztalán. Ily kényszerűségben írta Vörösmarty Eger-t gróf Teleki József történelmi rajza után, amely mellé még odaadta neki Kisfaludy Fessler munkáit. Így írt néhány költeményt az Auróra képeihez, melyek rajzát Kisfaludy készítette. Lírai költemény, eposz, dráma mindig csak kikerült valahogy, de beszélyek dolgában néha annyira megszorultak, hogy Paziazzinak vagy Tretternek kellett írni német beszélyt, melyet aztán lefordítva mint magyar eredetit adtak ki. Tárgyakat szolgáltattak egymásnak, sőt ugyanegy tárgyról írt költeménnyel is versenyeztek egymással. Így írta Vörösmarty Cserhalmá-t Kisfaludy figyelmeztetésére, így versenyeztek egymással A bánkódó férj-ben^*, így írtak ketten Ilosvai Toldijáról két különböző fajú költeményt. Felolvasták egymásnak műveiket, és megbírálták. Vörösmarty Salamon király-át Kisfaludy bírálata nyomán dolgozta újra, amikor amint Toldy írja, Kisfaludy egy egész értekezést tartott nekik a történelmi drámáról.⁺ Azonban Kisfaludy műveiről vele szemben tartózkodva mertek szólani, mert amint Bajza írja egyik levelében Toldynak, az ócsárlás hamar kedvét szegte. A bíráló megjegyzésekből vita keletkezett, melyben nagy szerepet játszott a nyelv, verselés, a különböző, kivált a modern műfajok elmélete, a nemzeti és romantikai elem.

A nyelvészéti vitákban Helmeczy vitte a főszerepet. Ő volt a legtermékenyebb s legmerészebb szócsináló, kitől Kisfaludy nemcsak nyelvtani ismereteit kölcsönözte, hanem alkalmasint nem egy szenvelgő, erőltetett kifejezését is. Folyvást csinálta az új szót, arra is, amire nem volt szükség, reá tólni igyekezett társaira, sőt néha tudtok nélkül be is erőszakolta műveikbe. Vörösmarty e magas termetű barátját nem is tudta másképp képzelni, mint kezében bárddal: „vajon hány szónak szegte ma bárdja nyakát”? Őrizkedett tőle. „Helmeczy már egyszer Cserhalom-ra tette fatális kezét – írja Zádornak 1825. aug. 2-ról –, de ártatlanul, megtépve helyett tépdelvét írván.” Néha összegyűltek oly új szók alkotására, melyekre nagy szükség volt, s egyszersmind kötelezték magokat, hogy a megalapítottakat közösen fogják használni. Kisfaludy volt köztök a legkevésbé képzett nyelvész. Vörösmarty, Toldy, Bajza, Zádor sokat foglalkoztak Révaival, sőt Toldy, mióta Handbuch-jába fogott, búvárlani kezdé a régi irodalmat is. Ez ülésékből kerültek a bitor, zsarnok, tömör, tömeg szavak. Ez utóbbit Vörösmarty alkotta. Egyébiránt ő volt köztök a legkonzervatívabb, sőt mint költő zajtalan visszahatást igyekezett felkölteni a neologizmus túlságai ellen. Ami a verselést illeti, tisztább rímű és mértékű versekre törekedtek, mint ahogy eddig a magyar költészetben divatozott, s egyszersmind át kívánták ültetni a nyugot-európai versformák legtöbbjét.

Vörösmarty mint mindenben, úgy itt is, egypár pontban eltért társaitól. Magyar füle inkább kedvelte, szükség esetében, a jó magyar asszonáncot, mint a mesterkélt vagy nem elég hangzatos tiszta rímet; leginkább ő kezdé irodalmunkban azt, mit a nép századok óta használ, s mit Arany egész rendszerbe foglalt. Az Auróra-kör a nyugot-európai formák mellett a magyar dalformák iránt sem volt érzéketlen. A népdal nálok jelent meg először költészetükben, mint művészi gond és tanulmány tárgya. Mint Bajzának Toldyhoz írt egyik levele mutatja, Toldy és Zádor folyvást sarkallták Kisfaludyt, hogy próbáljon népdalokat írni. Kisfaludy írt, mire Vörösmarty is kedvet kapott, sőt ő annyiban még tovább ment, hogy népies genre-képeket is kezdett írni, mint Gábor diák, Becskereki, Laboda. Bajza örvendett e jelenségnek s a művészi népdalnak egész elméletét írta meg imént említett levelében. Amit ő művészi népdalnak nevez, az tulajdonképp a specifikus magyar dal akar lenni, mint Goethe némely dalai specifikus német dalok. Bajza arról gondolkodott elméletben, mit Petőfi később gyakorlatban oly sikertelenül megoldott. Elmélete nagyjában helyes is, de az csodálatos, hogy Kölcsey Hervadj, hervadj, s Bú kél velem kezdetű dalait tartja ily művészi népdaloknak, melyek sem népdalok, sem specifikus magyar dalok. Bajza azt is sürgette, hogy mind Kisfaludy, mind Vörösmarty jambus- vagy trocheusban írják népdalaikat, de azok elégnek tartották a sormetszetet s némi numerust. A magyar nemzeti ritmus titkáról még senki sem gondolkozott mélyebbre hatón.

Azonban mindez így is nevezetes mozzanat volt. A népi elem megkezdte fejlődését, s másként, mint Gvadányi és Horvát Ádám idejében, s Bajza mintegy öntudatlan sejtve a jövőt, így írt: „Az igen kedves dolog nekem, hogy elsőrendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet, annak igen sok haszna lesz poézisunkban. Goethe azt mondja valahol a Diván-hoz írt magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesebb a naiv költés valamely nemzet poézisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az utóbb következő epochák.”⁺

A modern műfajok elmélete szintén nagyban foglalkoztatta e kört. Formában, tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé törekedtek, s elvetve a klasszikai példányokat, a nyugot-európai modern költészetet akarták összeolvasztani a magyar szellemmel, s nemzetibb alapon, mint elődeik. Arról beszéltek legtöbbet, azt mívelték leginkább, ami hiányzott a magyar költészetben, s leginkább divatozott külföldön. Az eposz, költői beszély, dráma, novella, ballada, románc voltak kedvenc műfajaik. Mindezt leginkább a német költészet közegén vették át, s kivált Bajzán és Kisfaludyn érzik is a német költészet hatása, de a tárgy hazai volt, az érzés hazafias, a közállapotok s a magyar történelem mintegy fejlő nemzeti elemként, állandó forrásai voltak a költői lelkesülésnek. Vörösmarty itt is sokban különbözött társaitól. Leginkább ellent tudott állani a német költészet befolyásának; a legeredetibb s legnemzetibb volt köztök. Kisfaludy sokat beszélt a romantikáról, szintén a német irodalom nyomán. Vörösmarty tőle hallotta először e szót, de már fölléptekor legromantikusabb volt társai közt s az egész magyar költészetben. Tasso, Ariosto, Shakespeare, Ossián, Zrínyi olvasása, a közállapotok és saját géniusza adták meg neki ez irányt. A francia romantikáról 1830-ig alig volt tudomása. Nem értett franciául, s később is nem a francia, hanem az angol nyelvet tanulta meg. A német és spanyol romantikával Pesten ismerkedett meg. Zádor azt írja Kazinczynak, hogy 1824-ben Lord Byron, Scott Walter, Houwald és Müllner voltak Vörösmarty olvasmányai. 1825-ben pedig Schlegel dramaturgiája és Calderon. Barátjai ajánlatára ekkor olvasta Klopstock Messiás-át is, de amint maga beszélte, nem végezhette el, mert belefájdult a feje. A német romantika csak egypár balladanemű költeményén érzik, minők Az éjféli ház, Túri neje és a Kincskeresők című drámáján. Több nyomot hagyott rajta a keleti költészet. Nagyon szerette az Ezeregyéjszaka regéit s Kisfaludy egypár keleti költő német fordításával ajándékozta meg. A Tündérvölgy szellemére ezek éppen úgy befolyhattak, mint külformájára Zrínyi, sőt A délsziget és félbeszakadt eposzai is ilynemű befolyást gyaníttatnak, bár Vörösmarty géniusza eredetileg is kedvelte a fantasztikust és szertelent.

Egyébiránt ő foglalkozott társai között legkevesebbet a romantika s a modern műfajok elméletével, s később is csak a drámára fordított gondosabb tanulmányt, mintha érezte volna, hogy ez legkevésbé erős oldala. Inkább költőkből tanult, mint esztétikusokból, s alkalmasint azért mondá róla Bajza, hogy nem eléggé tanult fej. Bajza ellenkezőleg, mindennek előbb elméletét szerette formulázni, s bár nem könnyen tanult, folyvást olvasta a kitűnőbb német kritikusokat. S csodálatos, e kör kritikusaként mégsem ő lépett föl, hanem Toldy és Zádor, kik az Aurórá-nak mintegy rendes bírálói voltak, a kör széptani és nyelvészeti nézeteit terjesztették, sőt Toldy Vörösmarty epikai munkáiról egy egész könyvet írt.⁺ Bajza örömest írt mindenről, de barátjairól hallgatott, egész kedvvel ostromolta e kör ellenségeit, magáról a körről habozott ítélni, mert félt, hogy ellenkezésbe jő velők, nem az elvre, hanem a bírálandó művek becsére nézve. Midőn Toldy külföldre utazott, utána küldték az Aurórá-t bírálat végett. „Ha időd van, édes barátom – írja hozzá Bajza 1829. nov. 15-ről –, recenzáld az Aurórá-t, ez nemcsak enyém, hanem az egész kör kívánsága egyszersmind. Én nem akarok beleavatkozni, mert szabadon nem beszélhetnék, amúgy pedig nem tudok, nem akarok. Kisfaludy megkért, s az egész szövetség, de én nyíltan és nyersen kimondottam, hogy azt nem teszem. Te, édes barátom, tudod a középutat, azért tedd meg, kérlek.” Toldy még más tekintetben is nevezetes szerepet játszott. Ő tartotta fenn a kör viszonyát Kazinczyval, sőt Bajzával is, midőn ez 1825–27-ig a pozsonyi országgyűlésen tartózkodott, mint Heves megye követi írnoka. Mozgékony simulékonysága, nyugtalan természete éppen ellentétben állottak Bajza makacs merevségével, egy tárgyon csüggő lassúságával, ki csak akkor volt tevékeny s egész az ingerültségig élénk és heves, ha valamely lap élére állott vagy irodalmi vitákba ragadták a körülmények és szenvedélyei.

Midőn Toldy a Kisfaludy szobájába lépett, hol társait rendesen megtalálta, majd mindig volt zsebében egy-két levél Bajzától, ki az országgyűlés folyamáról értesítette barátait, s némely irodalmi ügyben írta meg véleményét, vagy Kazinczytól, kivel folyvást levelezésben állott, mintegy a kör kiegyenlítő képviselőjeként. Legtöbb külföldi lapot olvasva ő figyelmeztette társait egy-egy nevezetest új munkára. Általa ismerte meg e kör német fordításban a szerb népköltési gyűjteményt, melyből Bajza le is fordított egy-párt, s mely Vörösmartyt egy-két hasonló modorú költeményre lelkesítette. A régi irodalomban tett tanulmányai is hasznára voltak barátjainak. Az általa napfényre hozott Szendrei Névtelen után írta Vörösmarty Szilágyi és Hajmási-ját, mely méltán ünnepeltetett mint az új iskola legkitűnőbb balladája. Toldy nemcsak a magyar lapokba írt bírálatokat, hanem a németekbe is, különösen az Iris-be, s általában azon igyekezett, hogy megismertesse a magyar irodalmat a német közönséggel, s egész fényökben feltüntesse Kisfaludyt és Vörösmartyt. Bajza volt legrégibb és legjobb barátja, de mint költőt Kisfaludyt és Vörösmartyt bámulta leginkább. Ő sarkallta Paziazzit és Trettert, hogy magyar költeményeket fordítsanak németre Handbuch-ja számára, s midőn külföldre indult, magával vitte Cserhalom fordítását, s Berlinben az Angol ház-ban, hol felolvasást tartott a magyar nyelvről és irodalomról, föl is olvasta számos hallgatóság előtt. Vörösmartynak amily jólesett Toldy e hű ragaszkodása, éppen annyira visszadöbbentették németre fordított művei, kivált Zalán egyik töredéke, melyet Majláth fordított. Elijedt magától, kétkedni kezdett tehetségében, s csak nyelve erejében hitt. Ebben mindig oly teljes önérzete volt, melyet a kétségnek még árnya sem zavart. „Paziazzi tegnap volt nálam – írja Zádornak 1827. augusztus 23-ról –, mutatta Majláth levelét s Hajna fordításának töredékét. Nyomorult munka, elijeszt magamtól. Ha a magyar verseimben kedvet találhat, azt csak a nyelv okozza, melynek bája valamennyire hatalmamban volt. Így ítéltem magamról, midőn a fordítást olvastam.”