Ilyen volt az Auróra-kör, mely annyira befolyt Vörösmarty fejlődésére. Azonban e kör nemcsak szépirodalmi, hanem kritikai közlönyre is vágyakozott. Nem elégedett meg, hogy önmagát mívelte kritikájával, hatni akart azzal az irodalomra is. Elégedetlen volt közönséggel és irodalommal egyaránt: a közönséggel azért, mert nem volt elég ízlése, s a nagy tömeg némi ellenzést tanúsított az új iskola iránt; az irodalommal azért, mert nem ellenőrzi kritika, az írók gondatlanok, s a nyelvújítási nagy harc után egész nyugalomba kezd visszaesni minden. Szerették volna esztétikai nézetöket kifejteni, ostromolni az ósdiak tartalékseregét, megtámadni a bitorolt tekintélyeket, s pártot alkotva és támasztva, küzdelmet idézni elő. Kisfaludy régóta beszélte, mily szükség van kritikai közlönyre. Toldy 1826-ban egy egész tervvel állott elő. De a kör tagjai közül senki sem merte elvállalni a szerkesztést, ezért Bajzát szólították fel, ki akkor Pozsonyban tartózkodott. Bajza visszautasította az ajánlatot, leginkább azért, mert mint minden pálya nélküli embernek, szüksége volt az emberek kedvezésére, s még akkor nem szánván magát teljesen az irodalomra, félt, hogy el fogja temetni szerencséjét, s úgy jár, mint Kölcsey, ki kritikái miatt majdnem közmegvetésben részesült, s csak a politikai pályán rehabilitálhatta magát. Egy kritikai lap megindítása valódi merénynek tetszett, s a terv dugába dűlt. Azonban nem hagytak föl vele, s addig is Schiller és Goethe példájára, egy csoport xéniát írtak, kivált Kisfaludy és Vörösmarty, melyek egy része később a Kritikai Lapok-ban Pályalombok címe alatt meg is jelent.
Vörösmarty kiadott xéniái közül csak kettőt vett föl költeményei gyűjteményébe: A hazafiak és Buksihoz (Döbrentei) címűeket, a többit mellőzte, valamint a kiadatlanokat is, melyek csak 1885-ben jelentek meg összes műveinek harmadik teljes kiadásában.+ Az irodalmi polémiák és xéniák ritkán őrzik meg teljes érdekességöket a későbbi nemzedékekre nézve, sőt a bennök nyilvánuló szenvedélyes hang és kegyetlen gúny némi visszatetszést is kelt föl. Nem élhetjük bele magunkat annyira a korba, hogy szenvedélyeiben osztozhatnánk, s nem ismerhetvén eléggé a körülményeket, némely célzatok és részletek homályosaknak, majdnem érthetetleneknek tűnnek föl. Néha még hírét sem hallottuk azon írónak, aki a polémia vagy xénia tárgya, nemhogy munkáit vagy pályája részleteit ismernők. Így Vörösmarty némely xéniájában is feltűnő a szenvedélyes hang és kegyetlen gúny, melyet itt-ott személyes ellenszenv is sugall. Úgy látszik, maga is megsokallta, s talán azért nem adta ki ilyfajta xéniái jó részét. De másfelől saját és társai műveit sem kímélvén, látszik, hogy komolyan vette föladatát. Mintegy négy csoportra oszthatók xéniái. Az első csoportot a nemzetiség hő szeretete sugallja. Megtámadja mindazokat, akik hűtelenek a magyar nemzetiséghez: Pyrkert, aki magyar létére híres német költő; Rumyt és Csaplovicsot, akik folyvást német könyveket adnak ki és német lapokba írnak, s olykor még gúnyolódni is mernek a magyar törekvésekkel; Szepesi Ignác pécsi püspököt, aki 1830-ban a főrendi házban ellenezte a magyar nyelvű izenetváltást a rendekkel. A második csoport az Auróra-kör ellenségeit gúnyolja: Czinkét, a magyar nyelv és irodalom tanárát a pesti egyetemen, aki Révait váltotta fel a tanszéken és Révai ellen tanított; Udvardyt, aki ellensége volt a nyelvi purizmusnak; Balogh Pált, aki a Conversations Lexikon-i pörben az Auróra-kör ellen fordult; Döbrenteit, aki elvi és személyes ellensége volt az Auróra-körnek; Szemere Pált, aki többször meghasonlott az Auróra-körrel, s különcségével mintegy kihívta a gúnyt; Fáyt, aki mindig ingadozott az irodalmi pártok között, s éppen nem volt nagy barátja a kritikának. A harmadik csoport néhány tehetségtelen írót dorongol le, akiknek munkái rég feledségbe süllyedtek; Kovacsóczyt, Bors Sámuelt, Vásárhelyi Jánost, Harsányi Pált, Náray Józsefet, Pap Ignácot; Holéczy Mihályt, Kalmár Józsefet, Gödör Józsefet, Kis Sámuelt stb. De legkegyetlenebben bánik ponori Thewrewk Józseffel, egy sok mindenbe fogó s csekély tehetségű íróval, akinél senki sem gyűlölte jobban az Auróra-kört, s aki röpirataiban nemcsak maga támadta meg Bajzát és Vörösmartyt, hanem mindent fölvett vagy lenyomatott, amit ellenök írtak. A negyedik csoport magával az Auróra-körrel kötekedik: megcsipkedi
Fábián Gábort, aki La Fontaine egy rossz regényét fordította le; Helmeczyt, a legtúlságosabb neológust, aki nagy szócsonkító; Bajzát, aki versek helyett értekezést ír a versekről. Toldyt és Fenyéryt, akik Handbuch-jok kiadásával nagyra voltak, s végre saját eposzait és drámáit, melyeknek árnyoldalait jól ismerte.
Vörösmarty átvévén a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, némi tér nyílt a kör kritikai munkásságának, de nem ínye szerint. A kiadó nem engedhette, hogy folyóirata túlnyomóan kritikai legyen, de másfelől Vörösmartynak sem volt kedve hozzá. Csendes természete nem kedvelte az erős polémiai küzdelmet, szívesen segítette későbben a Kritikai Lapok-at, de nem kívánt élére állani. Általában őrizkedett maga ellen kihívni a szenvedélyeket, mert bár a bírálatot nyugodtan tűrte, de aziránt érzékeny volt, ha gúnyolták s nevetségessé igyekeztek tenni. Az ő szerkesztése alatt javult a Tudományos Gyűjtemény, mert sok új dolgozótársat nyert meg, jobban megválogatta a munkákat, mint Thaisz, de esztétikai tekintetben csak félig változtathatta át az Auróra-kör közlönyévé. Csak annyit tett, hogy a folyóirat irodalmi részének némi határozottabb színt kölcsönzött. Toldy és Zádor híven segítették, maga is írt bele bírálatokat, de rövideket és nem nevezetes művekről. A külirodalmi rovatba nagyobb kedvvel dolgozott, s a német irodalom nyomán a keleti és francia költészetet valódi előszeretettel ismertette. A költészeten kívül leginkább a nyelvészet foglalkoztatta. Mihelyt átvette a Tudományos Gyűjtemény-t, értekezést írt bele a magyar nyelv eredetéről; ez volt második nyelvészeti értekezése; az elsőt még 1826-ban írta ugyane folyóiratba, Révai mellett lépve föl a Verseghy életrajzírója, Sághy ellen. Különösen a göcseji és palóc tájszólás érdekelte, mely a régi nyelvből legtöbbet tartott fenn: amazzal 1827-ben ismerkedett meg a dunántúli megyékbe rándulásakor, emezzel 1829-ben. „Vörösmarty – írja Bajza Toldynak 1830. szept. 6-ról – a múlt héten ment utazni Bugáttal Heves, Borsod és Gömör megyékbe. A palócok igen interessálják. Három hétig fog künn maradni, addig a Tud. Gyűjt. redactióját én viszem.” Zádor szintén osztozott vele a szerkesztőségi gondokban, sőt egy darab ideig barátságból szerkesztősegédje volt. Nemcsak az Aurórá-nál, hanem itt is sok bajok volt Drescherrel, a cenzorral. Ha lehetett, kifogtak rajta, s amit Drescher Pesten betiltott, Kassára küldötték, hol a cenzúra engedékenyebb volt. Az Aurórá-ból kitörült Mikes búja így jött ki más cím alatt a kassai Minervá-ban. Vörösmartyt néha elhagyta türelme szemben cenzorával. Rumy egy magyarellenes cikket írván a Spiegel-be a tótokról, Vörösmarty felelt reá, de a cenzor kitörülte. „Cseh, orosz, lengyel, tót nyelvharcra az ő nyelvökön kell felelni. Nem tudjátok, mit beszéltek. Miserere Domine! Non admittitur*.” Máskor Vörösmarty egy régi nyelvemléket küldött hozzá, melyet Zádor Kresznericstől kapott közlés végett a Tudományos Gyűjtemény-ben: „Ezt nem tartom oly régiségnek – írta reá Drescher –, hogy méltó legyen közleni, talán más célból akarja a közlő kiadatni. Non admittitur.” „Ha ez velem történik – írja Bajza Toldynak –, vagy a consiliumnak feladtam volna, hogy reá rezzentsek, mert elégtételt úgysem nyer az ember, vagy pedig saját házánál úgy kiszidtam volna, hogy egy maroknyi becsület sem maradt volna rajta.”
Bajza kritikaibb, polemikusabb irányra is izgatta Vörösmartyt, melybe maga mindinkább belésodródott. Az epigramma elméletét írva a Tudományos Gyűjtemény-be, s megbírálván a magyar epigrammaírókat, oly gyűlölséget keltett maga ellen, hogy elég erősnek érezte szívét még több elhordozására is; most már egészen az irodalmi pályára adván magát, nem volt többé szüksége világi előmenetelre, az emberek kedvezésére. Sürgetni kezdte a Kritikai Lapok megindítását, melyet siettetett az a körülmény is, hogy az Akadémia alakulófélben volt, s Döbrentei mint Széchenyinek a magyar irodalomba bevezetője s az úri körökben kedvelt ember, nagy befolyást kezdett gyakorolni az ügyekre, mi az Auróra-körnek nem tetszett, részint irodalmi, részint személyes indokból. Gyöngíteni e befolyást, nyomást gyakorolni az Akadémiára, vezetni a közvéleményt lett volna egyik feladata a Kritikai Lapok-nak. Azonban a Döbrentei elleni harc előbb kitört, mintsem a Kritikai Lapok megindulhattak volna. Döbrentei egy magyar Conversations Lexikon kiadására bírta reá Wigand könyvárust, melynek előfizetési fölszólítása mellett mutatványíve is megjelenvén, az Auróra-körnek alkalmat szolgáltatott, hogy mind a vállalat tervének s mutatványszámának hibáit kimutassa, mind pedig a védelmökre kelő Döbrenteit megtámadja. Vörösmarty megengedte Zádornak és Bugáznak, hogy a Tudományos Gyűjtemény-ben bírálat alá vegyék a Conversations Lexikon tervét és mutatványívét. A harcot Bajza folytatta tovább, mind Döbrentei, mind gr. Dessewffy ellen, hol Kassán, hol Székesfehérvárott, ahol a cenzúra engedékenyebb volt. A harc mind zajosabbá vált, s mindkét részről mintegy hét író küzdött. Vörösmarty csak annyiban vett részt benne, hogy kezdetének megnyitotta a Tudományos Gyűjtemény-t, s Kisfaludyval együtt segítette Bugátot Balogh elleni polémiájában. Bugát ugyan mint orvos jól értette a vita tárgyát, az agyvelő kérdését, mihez az Auróra-kör keveset értett, de nem tudott eléggé ügyesen polemizálni, miben költő barátjai segítségére szorult. E polémiáknak leginkább Vörösmarty adta meg az árát, ki legkevesebb részt vett benn, amennyiben később Döbrentei bosszúból oda dolgozott, hogy Vörösmartynak mind Vérnászá-t, mind munkái első gyűjteményét elejtse az akadémiai jutalomtól.
Bajzát polémiáinak sikere a Kritikai Lapok megindítására ösztönözte, melynek kiadására Kisfaludy száz forintnyi kölcsönt szerzett Forgó és Rudics barátjaitól. Az egész kör támogatását ígérte, s Vörösmarty már egypár cikket is írt a vállalat számára. Azonban Kisfaludyt most nem érdekelte annyira e vállalat, mint régebben. Politikai becsvágy ébredt benne, mint hírlapíró kívánt szerepelni, s engedélyt kért egy irodalmi melléklappal összekötött politikai lapra, a Jelenkor– és Társalkodó-ra. Maga a kör is kezdett hajlani a politika felé. Vörösmartynak a megindulandó Jelenkor szerkesztésében jelentékeny szerep volt szánva, mire ő hajlott is, mert a Tudományos Gyűjtemény kiadójával nemegyszer volt súrlódása, s már kétszer le akart mondani szerkesztéséről, „Az oppozíció és reform zászlóját tűzzük ki – mondá Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak –, minden ifjú írónak velünk kell tartani.” Sokat tett erre nézve Széchenyi Hitel-e, mely az Auróra-kört lelkesülésre ragadta, s maga Széchenyi is Pestre telepedve, Kisfaludyt gyakran látogatta, s a megindulandó lapok közlönyének szemelte ki. Pillanatra ugyan meg-meghasonlottak egymással, mert Széchenyi hasztalanul igyekezett őt és társait kibékíteni Döbrenteivel, kit aztán meg is választott akadémiai titkárnak, holott az Auróra-körnek Toldy volt a jelöltje. Azonban a jó viszony hamar helyreállott köztök. Széchenyi egyénisége, hazafiúsága ellenállhatatlan varázst gyakorolt reájuk, s ők voltak az országban az elsők, kik határozottan politikai eszméihez csatlakoztak.
Eközben 1830. nov. 21-én Kisfaludy meghalt, éppen akkor, midőn lapját meg akarta indítani. A hű társak könnyezve állták körül szeretett barátjuk és vezérök ravatalát, de egyszersmind fogadást tettek, hogy ezután is együtt tartanak, s az elhunyt vállalatait nem engedik elenyészni. Először is munkái kiadásával bízták meg Toldyt, aztán síremlékére pénzt gyűjtöttek, s végre 1836-ban alapították a Kisfaludy Társaságot, mely az Auróra-kör folytatása vagy legalábbis szellemi emléke lőn. Az Auróra szerkesztését Bajza vette át, a Jelenkor-ra nézve pedig abban állapodtak meg, hogy Vörösmarty szerkessze, de minthogy a lap technikai része oly ügyességet kíván, mely benne hiányzik, társul adták melléje Helmeczyt, s rá bízták, hogy újíttassa meg e lap engedélyét a maga nevére, minthogy két névre nem lehet engedélyt kérni, s neki több ismeretsége van a helytartótanácsnál. Helmeczy megnyervén az engedélyt, úgy kezdte viselni magát, mintha kívüle senkinek nem volna hozzászólása a laphoz. Vörösmarty már az előfizetési fölhívások szétküldésekor visszavonult a laptól, melyből mintegy kijátszatott. Nem volt haragtartó, se bosszúálló természetű, de ezt nem tudta feledni, és sohasem bocsátott meg Helmeczynek. A lovagiatlan eljáráson kívül az is bántotta, hogy e lap jövedelme kiemelte volna kedvezőtlen anyagi helyzetéből. Mindez igaz, de mégis az irodalomra nézve szerencse volt az ügy ily fordulata. Ha ő szerkeszti a Jelenkor-t, meglehetősen eltemeti magát mint költő, mert mi sem szokta inkább megrontani a költőket, mint a szerkesztés, kivált politikai lapé. Helmeczynek a Jelenkor szépen jövedelmezett; egész 1840-ig egyetlen nagyobb lap volt, s mint félig-meddig Széchenyi közlönye, népszerűségnek örvendett. Vörösmarty elesett e jövedelemtől, de az irodalom, a nemzet visszanyerte benne a költőt.
Mindamellett Vörösmarty anyagi helyzete ez idő tájt sokat javult. Az Akadémia 1830. nov. 17-én tartott alakító gyűlésén második rendes taggá választotta, s néhány nappal utóbb, az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe, elsővé, ötszáz p. forint fizetéssel. 1832-ben munkái első gyűjteményét adta el Károlyi kiadónak ezerszáz forinton; 1833-ban Vérnász-át az Akadémia száz arannyal jutalmazta; 1834-ben az akadémiai nagy jutalom (kétszáz arany) megosztatott közte és Kisfaludy Sándor közt; ugyanekkor a Marczibányi-intézettől Zalán-jáért négyszáz v. forint pályadíjat nyert. Mindez oly állapotba helyezte, hogy segíthetett valamit mind magán, mind édesanyján. Ez ideig olykor a mindennapi szükséggel küzdött. A Mázsa utcában egy kis szobában lakott, melyet nem volt módjában mindig befűteni. Néha nem is dolgozott otthon, hanem Zádor Mészáros utcai szállásán, legalább Eger nagy részét ott írta. Toldy 1827-ben egy hideg őszi napon meglátogatván őt, egy vörös gallérú fehér katonaköpenybe burkolózva találta, amint pipafüst fellegben Eger utolsó énekén dolgozott. Ugyanez évben, mely legküzdelmesebb éve volt, egy délután Sallay, az ő hű embere, jött hozzá, hogy kéziratot kérjen tőle tisztázás végett. „Nincs – volt a válasz –, s nem is lesz mostanság.” Sallay kérte, hogy írjon minél többet, ő mindig kész a tisztázásra, még akkor is, ha Isten consiliariusságig* vinné föl dolgát. Vörösmarty sóhajtva mondá, hogy mikor az ember holnapja miatt is aggódni kénytelen, nemigen van kedve verselgetni. Egy Fábiánhoz 1827. febr. 15-én írt levelében ezt olvassuk: „Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zrínyitől kölcsönvett Pegazusomat elcsalod alólam, s vele a regék szabad tündérvilágában fogsz repdesni; de csakhamar elűzte e félelmemet azon magasztalás, amelyet reám halmozsz, úgy annyira, hogy ha gyenge inú volnék, lebuknám alatta. Jól teszed, hogy dicsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban, hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Oh az én múzsácskám nemigen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában, a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásítoz, mint a nyárban legyet fogó kutya. Ki szeressen egy ily kölletlen teremtést? De mégis szeretnem kell őtet; mert mikor a mészáros leüti a marhát, azt mondja mentségül: mért nem lett püspökké! S mit mond a sors, amikor engem ínségekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán csak amellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz, Gábor, micsoda parasztember lett volna belőlem! Ha ahelyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna; ahelyett, hogy fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden főtörés nélkül mesélgettem, vagy csáli bajszot ordítoztam volna, talán most is a Duna mellett csibéket árulnék, s jó sorra vervén részeg fővel szurtos feleségemet, még a szentet is leütném lábáról, ha előmbe jőne. De ez magam előtt is igen sanyarú kép; jobb így, mint van, csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves, felhőntúli világomban örömest repdesnék, megkordul a gyomor, s ily nyomós kérdést tesz boldogtalan előlátással: mit eszünk esztendőre, Marti? Akkor nincs az a tag, ami merőn állna bennem, noha különben elég férfiú vagyok. Azonban elég ezen a húron, most más nótára kezdjünk. Meglehet, hogy holnap egészen mást írtam volna, de tudod, mit mondott Pilátus, én sem változtatok.”+
Voltak oly napjai is, midőn díszmagyar ruháját kellett eladnia, melyet jurátussá fölesküvésekor csináltatott. Büszkébb volt, mintsem barátjainak is elpanaszolja anyagi bajait, kik ideig-óráig alkalmasint segíthettek volna rajta. Inkább csak Zádornak nyílt meg néha végszükség esetében, ki örömest megtett érte mindent, ami keveset tehetett. Verseiben sem panaszolta nélkülözését, mint annyi újabb magyar lírikus. A magyar költő elégiája e szomorú napok szüleménye ugyan, de nem hozza föl benne állapotja prózai részleteit, távol van minden szenvelgéstől, s azt, amit ő érzett leginkább, általánosítni igyekszik, s nemzeti fájdalomba olvasztja. 1830-tól fogva kényelmesebben élt, bár nemigen tudott gazdálkodni. Súlyos körülményei néha adósságba keverték, mely sok gondot okozott neki, bár mindig pontosan megfizette. Nem pazarolta a pénzt, de nem tudott takarékoskodni. Ha valamit vett vagy csináltatott, nem szeretett alkudozni, és gyakran megcsalták. Ha szolgáját valamit vásárolni küldötte, a visszahozott pénzt olvasatlanul dugta zsebébe. „Meg kellene olvasni a pénzt” – mondá neki gyakran Sallay. – „Barátom – viszonzá Vörösmarty –, egypár garassal több vagy kevesebb, se én nem leszek szegényebb, se ő gazdagabb, legfeljebb egy meszellyel többet ihatik.” Sallay a gazdasági dolgokban egész mentora akart lenni Vörösmartynak, s kifogyhatatlan volt a jó tanácsban, ha szeretett barátja nagyobb összeget kapott munkáiból. „Ezzel jó helyre állíthatja magát, s meg is takaríthat valamit jövőre” – mondogatá neki. „Igaz – felelte Vörösmarty mosolyogva –, ha a gazdálkodás mesterségét úgy érteném, mint barátom.”
1828–30-ig a Lipót utcában a Thuróczy-féle házban lakott, egy elég rideg szobában, mely búskomoran hatott kedélyére. Innen a Kalap utcába költözött, a Jankovich-házba, Fáy András tőszomszédságába, honnan egész házasságáig ki sem mozdult. Csak a legszükségesebb bútorokra szorítkozott, s azok is viseltesek voltak. Az üres konyha egy részét saját költségén kiadott drámáinak el nem kelt példányai foglalták el, a másikat szolgájának holmija. Mindkét szobájában meglehetős rendetlenség uralkodott; a bútorokon, pallón könyvek és iratok hevertek szanaszét, s maga a könyvszekrény is csak egyszer volt rendben, mikor a jó Sallay rendbe szedte és jegyzéket készített rólok. Ez 1836 körül történt, midőn egy gróf bútorainak árverésén ugyancsak Sallay, az ő megbízásából, néhány díszesebb bútort vásárolt számára, a többek közt egy üveges könyvszekrényt s egy igazi íróasztalt, melyeket Vörösmarty gyermekies örömmel mutogatott barátjainak. De az igazi íróasztalon is csak úgy szétszórva hevert a könyv és irat, mint a nem igazin.
Amily keveset tartott Vörösmarty szobájában a rendre, éppen oly gondos volt ruházatjára. Rendesen sötét színű ruhát viselt, mely tiszta és tisztességes volt, még szűkös napjaiban is. Haját, szakállát, bajuszát a legjobb rendben tartotta. Semminemű különc vagy feltűnő móddal nem kívánta magára vonni az emberek figyelmét, sőt semmitől nem őrizkedett inkább, mint a nevetségessé válástól. Ezért nagyobb társaságban vagy idegenek között vigyázott minden szavára, mozdulatára, s kissé elfogultnak, merevnek tűnt föl. Középtermetű férfiú volt, s harmincéves korában még elég karcsú, de vállban izmos. Arcán az ifjúkori himlő nyomokat hagyott, de nem nagyon föltűnőket. Vonásain rendesen komoly és mélázó kifejezés ült, csak ha vidult vagy fölmelegedett, játszott ajkai körül egy kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arcáról, melynek szépségét a magas homlok s a nagy barna szem alkotta. Erős fény lángolt e szemben, mely mintegy szikrázni látszott, de legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába süllyedt lélek visszfényeként. Egyenesen és lassan volt szokása járni, inkább földre szegzett szemmel, de azért fejét le nem görbesztve. Ha egyedül sétált, vagy valamelyik meghitt barátjával, gyakran suttogott magában, mintha énekelne. Félig kész vagy készülendő költeménye zsongott lelkében. Otthon lejegyezte, amit így gondolt, de addig, míg kiadta, sokat javított rajta, mert minden kézirata tele törléssel. Pályája első felében leginkább éjjel szokott dolgozni, erre céloz Zalán futása bevezetésében is, később reggel, a délelőtti órákban, kivált midőn az estéket színház után a vendéglőkben vagy a Kör-ben töltötte. Viasz- és később sztearingyertyánál dolgozott; ezt a fényűzést nem tagadta meg magától még akkor sem, midőn szűkös állapotban élt. Az nem zavarta, hogy egész 1836-ig igazában íróasztala sem volt, ha rossz tollal rossz papírra kellett írnia, de a faggyúgyertyát vagy olajmécset ki nem állhatta. Hol egész, hol negyed- vagy nyolcadrét ívre írt, sőt papírdarabokra is. Eposzai- és drámáinak tervét a főbb pontokban prózában néha lejegyezte, de kisebb költeményeiét soha. Egy-egy óda- vagy dalnak legföljebb először eszébe ötlött versszakát írta le olykor, mely az egész alapeszméjét vagy hangulatját magában foglalta, s mely aztán hetekig, hónapokig hevert íróasztalán, míg kidolgozta. Szép Ilonká-ból a harmadik szakasz végversszakának e két sora volt először készen:
|
E sorok sokáig zsongottak Vörösmarty lelkében, amint maga beszélte többeknek, míg lassanként az egész költemény kialakult. Nem könnyen dolgozott, mindegyre javított művén a dolgozás alatt és után egyaránt. Nem szerette, ha gyorsan kellett dolgoznia; a megerőltetés nagyon izgatóan hatott idegeire, s ily esetben megjelent művein is javított valamit, midőn másodszor kiadta. Olykor a kritika nyilatkozatait is figyelembe vette. A csermelyhez című költeménye végét a Toldy megrovása következtében dolgozta újra. Egyébiránt javításai nem annyira a műalkatot illették, mint a kifejezést és ritmust, s nem is voltak egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, mely mint a nyiladozó virág, csak lassanként fejlett ki egész színpompájában.
Ifjabb korában gyakran kirándult tanítványaival és Sallayval a Zugligetbe, s ott, ahonnan szép kilátás esett a vidékre, örömest és sokáig andalgott. Néha elragadtatva kiáltott föl, mint Sallay beszéli: „Beh gyönyörű vagy, természet, bár mi, emberek volnánk benned jók!” Máskor: „Barátom, ha a mennyország csak ilyen is, mint e virággal hímzett mezők, erdőkoszorúzta bércek; s az az érzés, melyet látásuk fölkelt, a halál nem lehet félelmetes.” Midőn Sallay vagy tanítványai egy-egy virágot akartak szakítani „Ne bántsátok – mondá –, itt van igazi helyök, a természet anyakeblén.” Később is sokszor meglátogatta a Zugligetet és Svábhegyet barátjaival, de már kevésbé érdekelte a természet; a vidám társalgás, az irodalmi vita s az adomák, melyeket jókedvében örömest beszélt, nem engedték, hogy magába süllyedhessen. Nyári holdvilágos este szintén nemegyszer sétált Kisfaludyval vagy másokkal a Duna hajóhídján, mely 1828 körül kedvenc sétahelye volt a pestieknek. Nagybátyjához és testvéréhez vagy másokhoz kirándult néha falura vadászni. Midőn Fehérvárra ment munkái nyomatása vagy anyja látogatása végett, vadászva bolyongta be a szomszéd falvakat, gyermekévei színhelyét.
Általában igen szeretett vadászni, s feltűnő, hogy vadászképet mégis csak egypár költeményében találunk. Álljon itt egypár vadászkalandja, egy szerencsés s egy szerencsétlen: amazt Gaál József beszélte, ezt b. Kemény Zsigmond. Vörösmarty 1838–1840 közt egyszer kirándult vadászni egyik testvéréhez, aki mint gazdatiszt nem messze lakott Pesttől. Amint egy malom felé közeledik, kacsát lát fölrebbenni, reá lő, eltalálja, és siet fölvenni a zsákmányt. Azonban a molnárné reá támad, pöröl vele, hogy miért lőtte meg kacsáját. Vadkacsa helyett szelíd kacsát lőtt. Egypár húszast adott a molnárnénak kárpótlásul, s kérte, hogy ne szóljon senkinek. De maga, ha jókedve volt, el-elbeszélte barátjainak. Zsibón ellenkezőleg, nagy szerencse érte. 1845-ben, midőn Deákkal együtt meglátogatta Wesselényi Miklóst, egy napon Wesselényi vadászatot adott vadaskertjében. Vörösmarty egy lövésre két vaddisznót ejtett el, ami csaknem hallatlan a vadászati krónikákban.
Ez idő tájt leginkább férfitársaságokba járt. Mióta Fáy szomszédságába költözött, a szíves házigazda gyakran meghítta vacsorára. E vacsorákon egy egész akadémiai klub alakult. Vörösmarty és társai itt vitatták és alapították meg magoktartása tervét az akadémiai ügyekre nézve. Nőkkel leginkább a Bártfay estélyein találkozott, amelyeknek 1826 óta, amidőn Bártfay megnősült, az Auróra-kör tagjai rendes vendégei voltak. Kulcsár meghalt, Vitkovics társasága még halála előtt fölbomlott. Kisfaludy mint nőtlen ember nem tartott házat, s így Bártfay vidám és mívelt házi köre éppen arra való volt, hogy központja legyen a pesti és Pestre utazó íróknak. Bártfay a gróf Károlyi család, majd gróf Károlyi György titkára volt, s az Üllői úton levő Károlyi-házban lakott. Bár fiatalkorában egypár költeményt írt, s egy történelmi nagyobb elbeszélést az Aurórá-ba, tulajdonképp nem volt író, de nagy tisztelője Kazinczynak és Kisfaludy Károlynak, barátja Kölcseynek, s egész lelkesedéssel csüngött a kor irodalmi és politikai törekvésein. Mívelt lelke és jó szíve vonzotta és lebilincselte barátait, s örömest megbocsátották neki egy kissé fontoskodó természetét; nem adott neki irányt, de híven szolgálta őket s dicsőségöket a magáénak tekintette. Ifjúkori kísérletei után alig írt valamit, bár sokat olvasott, de a tanulmány reá nézve csak önmívelés és pihenés volt. Neje, Mauks Josephina, egy Szepes megyei nemesház leánya, még vonzóbb és szeretetre méltóbb egyéniség volt. Szellem, szív, irodalmi míveltség a legszebb összhangban egyesültek benne, s ami szellemes nőknél ritka, jósága, gondossága, áldozatkészsége felülmúlta kellemeit. Vörösmarty egy hozzá írt epigrammjában különösen szelídséget és szívbeli jóságát magasztalja.+ A Kazinczy és gr. Dessewffy József családjához baráti kötelékkel fűzve az irodalom és írók iránt hagyományos tisztelettel viseltetett. Örömest látta házánál a kor legkitűnőbb íróit, barátnőjekké lett, hitveseiket testvéreivé, gyermekeiket gyermekeivé fogadta. Kisfaludy Károly, Bajza, Vörösmarty nemegyszer olvasták föl a társaságnak újabb és jobb műveiket. „Bártfay neje volt – úgymond Toldy – az az őrszellem, aki az Auróra-kör érzései és tevékenysége fölött észrevétlenül és mindig nemesítőleg lebegett. Nem tudva jobbak lettünk általa, ítéleteink méltányosabbak, kifejezésünk melegebb, a költők alakjai mindinkább közelítők az erkölcsi eszmény felé. A Bártfay-estélyek fűszere, sőt nemcsak fűszere, hanem komoly tanácskozások tárgyai, költőink művei voltak úgy, mint a külföld nagy szellemeinek alkotásai, melyek olvastattak, melyek fölött eszmecsere folytattatott. Nemcsak: hanem irodalmi akcióink és polémiáink is itt határoztattak el, itt bíráltattak meg, mielőtt a közönség elé léptünk velök; de ha filippikáinkban a pezsgő vér, Bajza vitatkozási művészete a férfiak javallását többnyire kivívta: a női szépérzék és biztos ösztön igénytelenül ellenőrizte a túlságokat, s ez volt mindig a helyes, s midőn mégis a makacsság és szeszély nem engedett, megjött többnyire a nap, amely őt igazolta.”+
Bártfayné gyermektelen lévén, mindig volt a háznál egypár felnőtt vagy növendék leány rokona, kik örömest hallgatták a szép verseket. A női báj és gyöngédség varázsa, a költészet, hazafiság és barátság szelleme olvadt össze ez estélyeken, melyek valódi ünnepélyekké váltak, ha Kazinczy vagy Kölcsey feljöttek a vidékről. Rendesen Bártfayhoz szállottak, s ilyenkor nemcsak a rendes vendégek gyűltek össze, hanem majd minden nevezetesb író. Kölcsey egypár Pesten mulató szónokot is oda vonzott. Wesselényi Miklós báró szintén megjelent itt egypárszor, Vörösmarty itt ismerkedett meg vele, kinek hazafisága, lovagias, majdnem hősies jelleme mély benyomást tettek reá. Nemcsak Az árvízi hajós-ban énekelte meg őt, az 1838-ki árvíz hősét, hanem Árpád ébredésé-ben is reá céloz, mint aki a jobbágyság felszabadítása érdekében mondott beszédeért üldözést szenvedett, midőn a költővel ezt mondatja Árpádnak:
|
Egyetlen pesti szalon sem tudott fölmutatni annyi irodalmi és politikai nevezetességet, mint gr. Károlyi György titkárának szerény laka. Vörösmarty itt rendkívül jól találta magát. Nemcsak ez estélyekben vett részt, hanem majd minden héten párszor ott is ebédelt vagy vacsorált.+ Örömest társalgott a derék háziasszonnyal, kit igen tisztelt, örömest tréfált, enyelgett a lyánykákkal, kik közül a még gyermek Klobusitzky Matildot, később Sztáray grófnét, leginkább kedvelte. Költeményt is írt számára, egy kedves naiv dalt, melyet K. Matild dalá-nak címezett. E derék család körében, e kedves lyánkák között megenyhült kedélye, melyben szerelem, családi érzelmek mintegy elfojtva, eltemetve nyugodtak. Első szerelmének szomorú emléke, anyagi helyzete visszariasztották minden komolyabb viszonytól. A házasságra nem is gondolt. Egyhangúan folytak napjai, de a dolgok és emberek annál nagyobb benyomást tettek reá, mennél zajtalanabb életet élt. A nagyvilág örömei nem tehették blazírttá, képzelme ifjú erőben lángolt, s kedélye megtartotta egész fogékonyságát.
Emellett jó egészségnek örvendett, s éveken át csak egypár napig volt beteg. Ezt leginkább mértékletes életmódjának köszönhette, bár ő a homeopátiának tulajdonította, melynek később annyira híve lőn, hogy egy kis gyógyszertárt szerezve, másokat is gyógyítgatott. Nagyobb csapás sem érte, kivéve anyja halálát, mely 1834. szept. 15-én történt. A hű fiú nem búcsúzhatott el tőle, nem foghatta be szemét, mert szobrász Ferenczy barátjával az Alföldön utazott, de bánatba süllyeszté e szomorú hír, s anyja szenvedélyteljes élete megújult emlékében. Epigrammái egyik legszebbikében siratta meg. Jellemző, hogy Vörösmarty, valahányszor anyjáról ír, mindig megrezdül vallásos érzése, melyet más költeményében alig érezhetni. Anyjáról írt két költeményén kívül csak egy van olyan, melyben a fájdalom a szíve mélyén nyugvó vallásos érzelemig hat, bár dúló kézzel mintha ki akarná tépni hitét. Ezt 1849-ben írta, midőn második anyját, a hazát hitte halottnak, s üldözött vadként bolyongott Szatmár megyében. A legmélyebb érzelmek Istenhez emelik az emberi szívet, s a hit olykor még akkor is, midőn a kétségbeesés rohamában megrendülni látszik, csak mélyebb gyökeret ver.