Vörösmarty munkáinak első gyűjteménye, mely ifjúkori kísérleteit s külön kiadásban megjelent drámáit kivéve mindent magában foglal, amit 1832 végéig írt, költői pályájának csak első felét teszi ugyan, de mégis majd mindent magába foglal, ami költészetének lényege s hatásában korszakos. Pályája második felében emelkedni látjuk őt, sőt újabb oldalról is ragyogni, de szellemének az a hatása, mely költészetünk átalakulását annyira előmozdította, már akkor teljes erejében nyilatkozott.
Nemcsak az államférfiak, hanem a költők megítélésében is mindig igazságtalanság a történelmi szempont mellőzése. Vörösmartyra nézve kétszeresen igazságtalanság volna. Termékenysége a költészet mind a három fő nemére kiterjedt, az eposzra, drámára, lírára egyaránt. Nincs költő, ki mind e három fő nemben egyenlő erejű lett volna. Vörösmartyban az epikus előtt elhalványul a dramatikus, s az epikuson gyakran erőt vesz a lírikus. Ugyanegy nemben írt fő művei sem egyenlő értékűek. A mélyebb analízis tetemes fogyatkozásokat fedezhet föl bennök, bár kénytelen bevallani, hogy a hiányokat gyakran szépségek takarják. Azonban, ha szemügyre vesszük, mi volt előtte a magyar költészet, mivé lőn általa és utána, érezni fogjuk, hogy Vörösmarty sokkal nagyobb, mint aminőnek tisztán csak az esztétikai szempont mutatja.
Valóban zsenialitása nemcsak legkitűnőbb műveiben rejlik. Összes hatásában nyilatkozik legfőbb dicsősége, melyet aligha közelíthet meg többé magyar költő. Ő szabadította föl költészetünket részint a klasszikai, részint a német költészet járma alól, s a nemzeti szellemnek erőteljesb és költőibb kifejezést adván egyszersmind szentesítette a képzelet szabadságát. Nemzeti szellemet és önérzetet lehelt költészetünkbe; hatása alatt mind nemzetibbé vált az, s merni tanulva eredetibb és gazdagabb lőn. Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de mindenik az erősödő nemzeti szellemben gyökerezik, s a fejlődésnek mintegy stádiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai mellett is éppen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823–48-ig a legszorosb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem fejlődésére, Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét, s nyelvújításával felköltötte a reform vágyait. Politikai téren ugyanaz a harc ismétlődött, mely az irodalomban alig végződött be. A politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a költészetével. Mindkettő megújhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak: az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak és viszont. Az idegen befolyás elleni küzdelem s az alkotmány reformja együtt indult és fejlődött Vörösmarty romanticizmusával, mely szintén idegen befolyás ellen küzdött s a klasszicizmus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a nemzeti szellem, s a demokrácia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban a tényezői, de lényegileg egymást idézték elő, s forrongó fejlődésökben mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, ami irányukkal rokon volt. Alig harmincévi küzdelem, s a nemzeti szellem teljes győzelmét ülte irodalomban, politikai és társadalmi életben egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely tulajdonképp vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan, de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változása, se a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, amíg csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart.
Először is nyelve mutatja azt a nagy változást, melyet előidézett. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv megalapítójának, s ez igaz is, ha általános szempontból ítélünk, de tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy Kazinczy nélkül bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de még bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya amily jótékonyan hatott egy ideig, éppen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszul művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva, ellapult prózánkat, köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni süllyedtségéből. A nyelv esztétikai oldalát mívelte, annyira, hogy nyelvújítása is innen indult ki, s a nyelvtani szempontot minden habozás nélkül feláldozta az esztétikainak. Tudta, hogy a költői nyelv nem a köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői nemnek, fajnak megvan a maga stílje, s a baj nagy része a szók és kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata- és alakzatától függ, melyek éppen úgy befolynak a költői gondolat kiemelésére, mint a ritmus hangzatosságára. Ide járult még, hogy költészetünkben a klasszikai s európai modern versformák kezdettek míveltetni. E versformák, kivált a trocheus és jambus nemigen tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti ritmusunk korijambusi lejtésével nem állottak ellentétben, a művésziebb rímelést pedig nagyon nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink s megnyúlósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül- és belformájának emelésére szentelte, eszmévé, elvvé, rendszerré emelve mindazt, ami eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó kísérletképp történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték, részint a rím kedvéért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat általánosított hasonló okból, vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a kevésbé költőit vagy éppen idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat kölcsönzött, s a szókötés költői fordulatait és alakzatait törekedett megalapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben idegenné vált; csín, választékos fordulatosság szállott belé, de az eredetiség és magyarság sokat szenvedett, s annál inkább; mennél bátrabban haladt Kazinczy a maga választott útján, s mennél több tanítványa akadt; kik irányát a legnagyobb túlságokig fejlesztették.
S ez nem lehetett másképp. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen nyelvek kifejtett költői szépségét ültette át a magyarba. Úgy óhajtott szólni magyarul, mint a régi és újabb klasszikusok, s ez helyes volt, de abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinizmus és germanizmus által is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordulatai, alakzatai nagyban szerepelnek, s ahol a magyar nyelvből indul is ki, olykor nagyobb a merészsége, mint a sikere. Archaizmusait és szolecizmusait ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbé merész szólásmódjait sem mindig. Keresettséget vagy erőltetést érzünk, vagy legalább a szenvelgés némi árnyalatát. Emellett a válogatás és finomítás fáradalmai meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést mindig látjuk, de az a baj, hogy néha igenis látjuk. Kazinczy ízlést és formai érzéket költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbé megtaláljuk majd mindenik magyar költőben, kire nagyobb hatása volt. A magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással, s nem tudnak egészen kibékülni. Akik nyelv tekintetében magyarosb költők, mint Kisfaludy Sándor, sok tekintetben nem eléggé művésziebbek, mint Szemere, Kölcsey, Kisfaludy Károly, érzik rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés, vagy legalábbis küzdés a nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani, s ezt észrevesszük még Berzsenyin is, kinek nyelve eredetibb mindeniknél, s kire Kazinczynak csak fél befolyása volt.
E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Magáévá tette Kazinczy célját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme eredményeiből, ami életrevaló volt, de egyszersmind hozzátett valamit – a magyar nyelv és saját költő géniuszát. Nyelvújító volt ő is, Kazinczy tanítványa, de legkonzervatívabb a tanítványok között. Éppen úgy gyűjtötte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Éppen oly előszeretettel fordult a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi, köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanulta a merészséget, de nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem lőn homályos vagy erőltetett, mi nemcsak Kazinczyn, hanem Berzsenyin is megtörtént néha. Ő is használta a szókötés költői fordulatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist* alapított meg, de a régi vagy népnyelv alapján, s ha önmagából merített, akkor is ugyanazt látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amaz virágává fejlesztette, s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége finom nyelvérzékkel párosult, ízlése alkotóerővel. Mindaz, mi nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behízelgi magát az olvasó lelkébe, sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott, s a szokott, mint szokatlan. Mindazt, amivel a gondolat és érzés finom árnyalatait, a rajz plasztikaiságát, a festőiség színvegyületeit kifejezhetni, nem kereste, nem küzdött érte, mint nagyrészt elődei, hanem megtalálta, sőt oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, kihagyás, bővítés, fordulat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság, szenvedély, naivság azelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorul meg soha, oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavult, közdivatú, új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy esztétikai fogékonyságunk önkénytelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei hibáit is fedezni bírja, leginkább hangulatba ringatja lelkünket, s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S nyelvének szépségeit mennyire emeli a hangzatossága. A nyelv zenéjét senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja meg, hanem hangját, dallamát is, s ezt nemcsak a ritmus tényezői eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen analizálni. Vörösmarty zsenialitása itt nyilatkozik a legrendkívülibb módon. Arról lehet vitázni, hogy mennyire múlja felül őt egypár magyar költő az epikai és lírai költészet ez vagy amaz fajában, de azt gáncsolóinak is kell ismernie, hogy néhány oly lapja van, melyeknél hangzatosabbat se előtte, se utána nem írt a magyarban senki.
Egyszóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet, s a tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjászülte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a költészetben a nyelvújítási harcot, s megadta a jövő irányát. Meghódította mindazokat, kik féltették a magyar nyelv eredetiségét, valamint azokat is, kik azt az ízléstelenségből mindenáron ki akarták emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felül a költői nyelvünkben, s Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább, vagy más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva, újabb szépségeket emelve ki. Fájdalom, prózánk nem találta meg Vörösmartyját, nincs Petőfije, annál kevésbé Aranyja. Itt többé-kevésbé folyvást tart a művészi és magyaros közti küzdelem. Kitűnő jelenségeket látunk ugyan, de a két elem még nem olvadt össze oly fokon, hogy a szó valódi értelmében klasszikai prózáról lehetne szó, mely versenyezhetne költői nyelvünkkel. Vörösmarty prózáját sem lehet egy sorba tenni költői nyelvével. Nem emelkedik felül kora színvonalán, sőt művészi szempontból sokkal hátrább áll a Kazinczyénál és Kölcseyénél. Nem rossz próza, de bája csekély, s magyarossága is inkább csak tagadólagos, amennyiben kerüli az idegenszerűséget. Elbeszélő prózája egypár humoros beszélyében nyilatkozik több bájjal, értekezései és kritikái e tekintetben csekélyebb becsűek. Nem nagy baj oly íróban, ki munkái háromnegyed részét versben írta. Elég, hogy költői nyelvünk dicsősége örökre nevéhez van forrva.
Vörösmarty nyelvének e fejlődését nagyban elősegítette költészete. Többé-kevésbé itt is hasonló átalakulást indított meg vagy hajtott végre. A művészi és nemzeti elemet itt is magasb fokon egyesíti elődeinél. Segítségére van a kor irodalmi és politikai fejleménye és főleg saját tehetsége, mely eredetibb és gazdagabb, mint elődei- vagy kortársaié, s nem fér meg az akkor divatozott költői iskolákban.
A magyar költészet új életre ébredését az úgynevezett francia iskola kezdte meg, de az tulajdonképp nem egyéb, mint a régi folytatása, a francia bölcselmi költők hatása alatt. Még a hagyományos nemzeti ritmus zengett, a francia iskola sem lépett ki köréből, s újítása alig ment többre, mint hogy az alexandrint, melyet majdnem kizáróan használt, négy rímről kettőre szállította le. Azok, kik Balassa és Gyöngyösi nyomain jártak, s a nemzeti elemet jól-rosszul inkább csak fönntartották, mint fejlesztették, s azok, kik a francia költészetből kölcsönözték lelkesülésöket, igen jól megfértek egymás mellett, annyira, hogy néha össze is olvadtak. A klasszikai iskola, mely a franciát nyomban követte, szakít mindkettővel. A nemzeti versformák helyét a klasszikaiak foglalják el, s eszmében és stílben leginkább a latin költők utánzása divatos, még akkor is, midőn a költő reális viszonyokat tárgyal és hazafiérzéseket zeng. Ez iskola Berzsenyiben leli legköltőibb kifejezését, kinek néhány költeménye oly rendkívüli ódai erőt tanúsít, melyhez hasonlót később sem mutat föl a magyar költészet. Berzsenyi e holt formákba annyi életet öntött, Horatius hatása alatt oly eredeti, sőt nemzeti tudott maradni, hogy valóban bámulatos. De a klasszikai iskola már áthajlik a némethez, mégpedig két irányban, melyek mindenikének Kazinczy legkiválóbb képviselője. Már Daykában látszik e vegyület, maga Berzsenyi a Salis és Mathisson befolyása alatt kezd írni, sőt Kazinczy is pályája elején a német dalformát és szonettet ülteti át költészetünkbe, de csakhamar átcsap ama német–görög klasszikai irányba, melyet Schiller és Goethe alapítottak meg fejlődésök egyik stádiumában. Kazinczy ez irányt tűzi ki a magyar költészet eszményének, s az irodalomban annál nagyobb fogékonyságra talál, mert az írók nagyrészt a német irodalom és esztétika befolyása alatt állanak.
Azonban néhány év alatt már magában az iskolában mutatkoznak a fölbomlás jelenségei. Berzsenyi néhány oly költeményt ír, melyeken sem klasszikai, sem német íz. Kölcsey inkább csak elvben, kiválóan eszményi irányánál fogva tartozott a német–görög iskolához. Borongó kedélye, önkínzó fájdalma nem fért össze a klasszikai nyugalommal és derültséggel. A görögöket és Goethét kedvelte leginkább, s egyik sem hagyott nyomot rajta; kiválóan az érzelmi lírának lőn képviselője, bizonyos klasszikai külsőségek kíséretében, melyeket lassanként elvetett. Nem találván föl eszményeit se a magán-, se a közéletben, sóvárgásba, fájdalomba veszett kedélye, meghasonlása néha erősb, sőt humoros hangokat is hallat, bár általában véve a szelíd érzelmek és borongó ellágyulás költője: Leginkább a Kazinczy formáiban írta költeményeit, de midőn Bürger nyomán a balladát először megkísértette a magyar költészetben, egészen kilépett a klasszicizmus köréből, s az újabb fejlődés útját egyengette. Kisfaludy Sándor és Csokonai nem tartoztak se a klasszikai, se a német iskolához. Önállóbbak voltak mindeniknél, hatott reájok ugyan az olasz, német és angol költészet is, sőt Csokonai részben a klasszicizmus befolyását sem kerülhette el, de eredetiségöket táplálta és kiemelte bizonyos nemzeti szellem, nemcsak érzésben és eszmében, mert ez többé-kevésbé majd mindenik iskolával közös volt, hanem a módban is. A lenézett nemzeti ritmust újra megzendítették, kivált Kisfaludy Sándor, ki mind a klasszikai, mind az európai modern versformákat megvetette. Azonban tehetségökkel nem volt arányban ízlésök, s a művészi és nemzeti elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna meg.
Az irányok e vegyületét és küzdelmét mutatja a magyar költészet e század két első tizedében, s jellemző, hogy e költők mindenike nem annyira az egész nemzetnek ír, mint inkább a nemzet valamelyik osztályához fordul. A klasszikai iskola, élén Berzsenyivel, a nemzet latin míveltségű osztályához szólott, Kazinczyt és társait leginkább a német míveltségűek ünnepelték. Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt, Csokonai félig-meddig a népé is. E különböző irányok érintették ugyan egymás körét, sőt egymásba is játszottak, de nem tudtak összeolvadni egy nemzetibb irányba. Ez majdnem lehetetlen is volt. A szunnyadó nemzeti élet nem nyújtott elég táplálékot, a költők idegen eszményi világba menekültek, de másfelől szükséges volt az elhanyatlott magyar költészetnek átmenni e különböző iskolákon, hogy megnyerve az ízlést, műérzéket, annál biztosabban fejlődhessék saját erején. Majd minden műköltészet utánzáson kezdődik, s kivált a klasszicizmus az európai népek művészetében úgy jelen meg, mint termékenyítő elem. A keresztyén művészet a reneszánsz után vesz magasabb lendületet. Igaz, a klasszicizmus bizonyos fokon túl egy darabig mindenütt elnyomta a keresztyén és nemzeti elemet, sőt egész betegségi korszakokat is jelöl, de egészben véve hatása jótékonyságát mindenütt kimutathatni. Az angol nemzeti dráma érintésétől virul föl, s majd minden nemzet műköltészete járta iskoláját, bár szenvedte jármát is, melyet aztán szét kellett törnie, hogy kifejthesse nemzeti jellemét.
A magyar költészetben a klasszikai és német iskola egyaránt a kor kifejezése volt, s a nemzetiség fölébredt eszméjének első nyilvánulása. Az írók érezték a nemzet süllyedését, veszendőben látszott minden, csak a nyelv maradt meg egyetlen nemzeti kincsként. Míveléséhez láttak, s minthogy a latin és német míveltség nyomta a nemzetiséget, ezt igyekeztek legalább nyelvben magyarra változtatni. Ily körülmények között mi vala természetesebb, mint hogy a költők a latin és német költészetet szólaltatták meg magyarul, melynek nemzetökkel együtt magok is hatása alatt állottak. De ez uralkodó irány mellett a nemzeti elem lüktetését is lehetett érezni, mely Kisfaludy Károly fölléptével erősödést nyert. Neki nem volt klasszikai míveltsége, és sokat hányódott az életben. Néhány színművel lépett föl, melyeknek esztétikai értéke csekély ugyan, de annál nagyobb irodalomtörténelmi fontossága. Tiltakozás volt ez a klasszicizmus és absztrakt eszményiség ellen. Egyfelől a történelmi, másfelől a reális élet rajzai követelték jogukat a magyar költészetben. E pillanat óta megingott a klasszicizmus, de a német költészet uralma még tartott, sőt magán Kisfaludyn is érzik a német költők befolyása, bár olyanoké, kik szakítottak a klasszicizmussal. Az ifjú naturalistát drámai rögtönzései híres emberré tették, ekkor tanulmányra adta magát, művészibb igyekezett lenni, s az Aurórá-t alapította meg mint a nemzetiesb művészi irány közlönyét.
Vörösmarty járta ez iskolákat, a klasszikait, a németet, s az Aurórá-hoz csatlakozva az új iránynak csakhamar legkiválóbb képviselőjévé emelkedett. Első kísérletei, melyekből alig adott ki valamit, a klasszikai iskola befolyása, különösen Virág és Berzsenyi hatása alatt születtek, de már különbözik tőlök, nem szedi a mitológiából képeit, kerüli a klasszikai reminiszcenciákat és célzatokat. A klasszikai iskola versformái, kivált a hexameter, megigézték; pályája első felében nem tud szabadulni varázsuk alól, de a klasszikai szellemtől eleitől fogva idegenkedett. Epikai költeményeit legnagyobbrészt hexameterben írta. Senki sem írt szebb hexametert, nemcsak magyarul, hanem más európai nyelven sem. Oly szép az, hogy kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. Vörösmarty a klasszikai iskolát saját versformája páncélában verte meg. A legromantikusabb költő szólal meg klasszikai versformában: Zalán futása, kisebb eposzai és költői beszélyei egészen lerombolták a klasszicizmust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott. A klasszikai külső valamennyire enyhítette e forradalmi lépést, mégis Kazinczy, a klasszikai iskola feje, nem üdvözölte az ifjú költőt oly melegen, mint szokása volt, Berzsenyi pedig, ez iskola legnagyobb költője, iszonyodva fordult el a Két szomszédvár-tól. Azonban a nemzeti szellem fuvallatának nem állhatott ellent se a közönség, se az irodalom, s lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és esztétikai evangéliumot hirdet.
Vörösmarty eposzai nagy átalakulást indítottak meg, melyeket drámai és lírai költeményei szintén elősegítettek. Mind a klasszikai, mind a német iskola csak a lírai téren mozgott, s itt is szűk körben. Vörösmarty egy nagy epopeiával lépett föl, melyet nyomban követtek epikai kisebb művei. Új tárgy és gondolat, költői új nem és törekvés jellemzi első föllépését is. A nemzet valamelyik osztálya helyett az egész nemzethez szólott. Költészete nemcsak nyelvben, hanem más tekintetben is összeolvasztotta az eddigi törekvések vívmányait, s a nemzeti elemet művészibbé s a művészit nemzetibbé igyekezett átvarázsolni. Eddigi költőink vagy az idegen költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői. Vörösmartyra nemigen érzett se a klasszikai, se az európai újabb költészet utánzása, pedig többé-kevésbé az eredeti nyelven vagy fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A hatást, melyet tőlük vőn, eredetibben dolgozta föl, mint elődei és kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban erősebben kezdett nyilatkozni. A mondához és történelemhez fordult, mint a nemzeti költészet egyik fő forrásához. Előtte már három kitűnő költő tett kísérletet e téren. Kisfaludy Sándor szintén a múltba menekült a jelen elől, de Regéi-ben csak a háttér történelmi; nem annyira a nemzeti, mint a nemesi családélet rajzait vesszük, melyek egész lírában olvadnak föl, s mint elbeszélő költemények csekély becsűek. Katona Bánk bán-ja maig is legkitűnőbb magyar történelmi tragédia, de megelőzte a kort, s csak Vörösmarty diadalai után tehette meg hatását. Kisfaludy Károly történelmi drámái már megjelenésökkor hatottak, de inkább csak külsőségeiben fogják föl a történelmet, s nagyrészt alig egyebek, mint magyar ruhába öltöztetett német melodrámák és vitézi játékok, s általában Kisfaludy Károly nem a múltból, hanem a jelenből vett beszélyei és vígjátékai által tett nagyobb szolgálatot a fejlődő nemzeti költészetnek. Vörösmartynál úgy a mondai, mint a történelmi elem korszakos hatással jelen meg mind az irodalomra, mind a közéletre nézve. Nála a múlt a nagy dolgoknak nemcsak emléke, hanem sejtelme is egyszersmind, s kivált epikai költeményei egyaránt jelölik a magyar közélet és költészet fordulópontját. A fölébredt hazafisággal, a fejlődő nemzetiséggel majdnem egyszerre változik át a költészet levegője egészen hazaivá, s emelkedik a klasszicizmus romjain a romanticizmus, s az absztrakt eszményiségén a jellemzetességre való törekvés. Mint a közéletben, úgy vegyülnek itt is a régi és új eszmék, formák egymással küzdve, minden átalakulóban. Klasszikai formák romantikus és nemzeti tartalommal, hexameterek, melyek semmit sem tudnak Olimp istenéről, s Hadúrról zengenek; klasszikai műgond jellemzetes vagy fantasztikus alakokkal; nyugot-erópai lovagiság keleti ragyogásban; a múlt dicsősége a jelen fájdalmát éreztetve s a jövőre lelkesítve.
Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és lírai költeményeiben is. Salamon és A bujdosók történelmünk egyik legháborgóbb korszakából emelkednek ki, Csongor és Tündé-ben egy népmese mer betolakodni a nagyon is józan s minden naivság nélküli magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lírai epigrammái nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden nevezetesb eseményére írt emléksorok. Más nemű lírai költeményeiben is a besüllyedt múlt emlékét támasztja föl. Azonban mint lírikus kevésbé használja a klasszikai versformákat, a német iskola által meghonosított nyugot-európaiakhoz fordul, kivált balladáiban és szerelmi költeményeiben. Mindamellett itt is sokat különbözik a német iskolától. Kerüli a német érzelmességet, férfias erélyben vagy fantasztikus álmadozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség örvényétől, hogy néha szívesebben merül az ábránd alaktalan ködképeibe, vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett, már hajlik a szenvedélyesség, a pátosz felé, de nemegyszer naivan meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdül meg lantján és szívén, mint kortársainál, s örömest fordul a népköltészethez is.
Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A klasszika és német iskola lenézte, megvetette ezt, s ha hébe-korba hozzá fordult, csak kuriózumképp tárgyalta, legföljebb gúnyra használta föl az ósdiak és ízléstelenek ellen írt szatíráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég fantáziája. Kisfaludy Károlynál többé-kevésbé a német érzelmesség öltözik magyar népdalformába, vagy ha nem, naivsága ritkán önkéntes. Emellett mindkettő inkább csak népdalokat írt. Vörösmarty is írt népdalokat, de népi elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit, románcait nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genre-képeit s néhány lírai költeményét, mint Párja nincs, A váró ifjú, melyek többek egyszerű népdaloknál, s a magyar és művészi líra felé törnek utat. Később nem ír népdalt, de használja formáit, s kivált szerelmi és humoros lírája nemegyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem, s csakhamar a monda édestestvérét, a népmesét is felöleli. Nemcsak Csongor és Tünde alapszik népmesén, hanem a Tündérvölgy is, melyben a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesíteni bírt; mióta a klasszikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, amitől elszakadott, de művészi vívmányok kíséretében, nemzetivé válva, lerázza a klasszikai és német költészet jármát, de megnyílik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva, szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát, s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily úton lettek naggyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint a közéletben.
Íme az átalakulás, melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint előkészített. E küzdelem költészetének fő dicsősége, de a fényt árnyoldalok kísérik. A nagy mozgalmat inkább megindítja, mint uralkodik rajta, s a fölidézett új eszmék és elemeknek nem mindenike fejlődik ki teljesen, vagy találja meg benső formáját. Költői ere kifogyhatatlan, nemes ízlése megőrzi a kicsapongástól, lelkesülése nem lankad, de alakító ereje nincs arányban szelleme gazdagságával. Mindig és mindenütt költő, árad belőle a költészet, mint izzó ércfolyam, de olykor nem találja meg formáját, vagy széttöri, s inkább, a részekben bámuljuk a művészt, mint az egészben. Epikai költeményeiben a nyelv tökélyétől nagyrészt hátramarad a tartalom.
Zalán futásá-nak majd mindenik része kitűnőbb, mint az egész. Vörösmarty ifjú lelkesülését megragadta a honalapítás nagy eszméje, Árpád dicső emléke szemben a süllyedő jelennel, de az anyag eszmei nagyszerűségét nem táplálta a mondák és hagyományok költői gazdagsága, mi nélkül alig állhat elő valódi epopeia. Az Árpád mondaköre éppen oly szegény, mint gazdag aránylag az Attiláé; emezt összeköthetni a germán, sőt román mondákkal is, amazt csak egypár történelmi sovány adat támogatja. A mondák és történelem Attilája egyéni vonásokban emelkedik ki. Az Árpád alakja ködbe vész, s egy nagy hős absztrakt eszméjévé válik. Ide járult még a mítosz hiánya. Cornides és Horvát István párszizmusa és Székely Sándor Hadúrja volt minden, amit talált; se mitológiai behatóbb vizsgálódások, se népköltési hagyományok gyűjteményei nem támogatták. Fantáziájából volt kénytelen megteremteni mindazt, minek századok művének kell vala lenni. Nagy lépést tőn a nemzeti epopeia felé, s nemcsak rajta múlt, hogy nem koronázta, teljes siker fáradozásait. Visszavezette a magyar eposzt a mondához, de az nem nyújtott elég anyagot, allegória helyett a mítoszhoz fordult, de anyag helyett még csak neveket is alig talált. Egy mondával vegyülő történelmi nagy tény állott előtte, melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de ami fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza. Már az anyag magával hozta a mű egypár fő hiányát. Vörösmarty költői szelleme mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, fantasztikust és valót, hősiest és idillit, egyénit és eszményit; a hangok és színek egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tűnnek föl, s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások; de mindez nem egy erős szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, rakódik. Az események nem emelkednek kerek cselekvénnyé, mi megbénítja a jellemek fejlődését, a főhős nem kelt elég költői érdeket, mi gátolja a fő cselekvény szilárd megalakulását. Nem az a baj, mint állítják, hogy epizódokkal terhelt, hanem hogy fő cselekvénye nincs megalkotva. Az sem alapos vád, hogy mitológiai leleményeiben nincs elég rendszer; ami van, elég volna, ha maga a cselekvény tevékenyebb és plasztikaibb alakban emelné ki Hadúrt és Ármányt. Egyszóval, Zalán futása zseniális, de elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopeia elemei, sőt részletei is, de mint egész nem válhatott azzá.
Emellett Vörösmarty inkább hol ódai, hol elégiai hangulatból indult ki, mint tisztán epikaiból; ez legszebb sorait sugalmazza ugyan, kivált bevezetései, Zalán-ban, Eger-ben, Széplak-ban, rendkívül szépek, de az ódai szárnyalás, áradó hév az elbeszélés folyamában meg-megzavarja az epikai nyugalmat. Nyelvének bája, a ragyogó színezet, a hexameterek hangzatossága éppen úgy elvarázsolják az olvasót, mint magokkal ragadták a költőt. Lírai erének e gazdag áradozása el-elborítja az epikai elemek cselekvénnyé alakulását. Rajza jellemzetes, a legtöbbször nem maga beszél személyei ajkával, sőt jellemek szerint beszélteti őket, de gyakran a helyzet lírájába vesz a fejlődés, a jellemek nem mindig domborodhatnak ki, s erős cselekvény nem alakulhat. A kerek mesét, az erős szerkezetet nemcsak Zalán-ban, hanem Cserhalom-ban, Eger-ben sem találjuk meg. Mi szép Etelka rajza, a kun ifjak szerelmi ömlengése, mi jellemző Árbocz haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat, melyből elhatározások, tettek születnének. Az egészből a csatakép emelkedik ki, a szenvedélyek harca háttérbe vonul, s csak lírai hangulatokban nyilatkozik. Eger-ben a szikszói gyűlés elragadó jelenet, drámai elevenségű, segíti a főcselekvényt, sőt kezdete annak, de a kezdet elevenségével nincs arányban a fő cselekvénynek inkább történeti rendje, mint költői bonyodalma. Omár és Ida találkozása a legszebb lapok egyike, melyeket a magyar költészet fölmutathat, de csak epizód, valamint a Leila és Zoltaié, s a főhős Dobó éppen, mint Árpád és Szent László, nem kelt annyi érdeket, kevésbé költői alak, mint az epizódok egyik vagy másik hőse. De mindezt Vörösmarty takarni, sőt olykor feledtetni bírja. Legkevésbé erős alkatú költeménye is tele szépséggel, s oly benyomást tesz ránk, mint az őserdőkben az óriás folyondárokkal elborított fa, melyet kiszáraszt a gazdag teher, s mégis dús lombokat hajtani, virágozni látszik. Ily benyomást tesz kivált két fantasztikus költeménye: Tündérvölgy és A délsziget, melyekben a fantázia cél és határ nélkül csapong, de mindenütt szórja költői gazdagságát.
Azonban az ifjú epikus fejlődésében némi fordulópont áll be, mérsékli ódai tüzét, s erősb műalkatra törekszik. Széplak szép részletekben távolról sem oly gazdag, mint Eger, de kerekebb. A rom-ot, e szép álomképet, szintén ilynemű érdem tünteti ki. Toldy azt jegyzi meg e költeményről, hogy benne e tan: mérsékeld vágyaidat, gyönyörűen van ugyan jelezve, de Romisten helytelenül tétetik az emberi sors intézőjévé. E megjegyzésnek nincs elég alapja. Nem annyira vágyaink mérsékletét tanítja e költemény, mint inkább az emberi vágyak hívságát rajzolja. A vágyai tárgyát megnyert szív hamar betelik, s új vágyban ég, míglen belehal. E mű, úgy látszik, egy nagy eposz, Magyarvár önálló töredéke; a Romisten, hogy mily szerepet játszik ott, nem tudjuk, de itt, e részletben nem intézi az emberek sorsát, csak három álmát teljesíti egy jámbor vitéznek, mit a népmondák és mesék szerint akármely tündér, sőt varázsló is megtehet. Másfelől Romisten szemben az emberi vágyak romlandóságával nem éppen benső szükségesség nélkül vétetett föl. Magyarvár, mint kezdet töredéke, szintén sokat ígér műalkat tekintetében is.
De mindent felülmúl, mit Vörösmarty az epikai nemben írt, a Két szomszédvár, alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra egyaránt. Csodálatos, e művet legkevésbé méltányolta a kritika egész az újabb időig, midőn Erdélyi és Kemény magasztalásokkal üdvözlék.+ Régebben Cserhalmo-t tartották Vörösmarty legkitűnőbb művének, sőt Toldy később is e nézeten volt, s a magyar irodalom történelméről írt utolsó munkájában+ hibáztatta a Két szomszédvár-t, részint szertelenségéért, részint pedig zordon s egy nyájas sugár által sem enyhített örömtelen tartalmáért. Ha Tihamér elkeseredett jelleme s a bosszú dühében lángoló szenvedélye szertelenség: akkor Homér Achillese is már a szertelennel érintkezik, a Niebelungenlied Kriemhildje pedig éppen szörny; ha a zord tartalom, sötét színezet sokat levon a költői művek becséből: akkor a görög tragédiák egy része, Shakespeare Macbetje, Richardja csekélyebb méltánylatra számíthatnak, a Niebelungenlied második része pedig az örömtelenségnek éppen netovábbja. Ha valamihez, leginkább a Niebelungenlied második részéhez hasonlíthatni a Két szomszédvár-t. A gyűlölet, a bosszú költészete ez is, s a gyűlöletben égő szív, midőn bosszúját kielégítette, önmagát teszi semmivé itt is, csakhogy Kriemhild bosszúja befejezése egy nagy eposznak, a Tihaméré pedig kezdete és egész tartalma egy költői beszélynek. Vörösmarty nem ismerte a Niebelungenlied-et, nem innen vette alapeszméjét, és sem indoklásban, sem leleményben, sem előadásmódban nincs rokonság a két mű között, de rokonok a romanticizmus lényegében. Vörösmarty romantikus iránya itt nyilatkozik a legmerészebben és legművésziebben egyszersmind. A szenvedélyek egész erejökben, sőt vadságukban tombolnak, de küzdelmökben mély bensőség, az örök emberi nyilvánul, s a katasztrófán az erkölcsi eszme fönsége uralkodik. A lírai elem háttérbe szorul az epikai elől, csak kíséri, beleolvad, és ritkán csap a szónokiasba; a cselekvény teljesen kifejezi az alapeszmét, s minden részlet, minden személy az egész szervezetéből nő ki. Alakjain feltűnik a rajz biztonsága, a rokon szenvedélyek egyéni sugarakban törnek meg, s a párbajok egyhangúságát leleményesség mérsékli. A mű nem lírai ömlengésen kezdődik, néhány vonásban egy vihar utáni alkony tájképe tárul ki előttünk. A Sámson családra is vihar csapott le, s az alkony szelíd nyugalma, az elpusztult vár csendje még inkább kiemelik a bosszút esküvő fiú félelmes alakját. Tihamér mindjárt első megjelenésekor nemcsak mély részvétet ébreszt, hanem némi megdöbbenést is kelt; ez utóbbi az elbeszélés folyamában amint emelkedik, úgy enyhül ellenszenvünk a Káldorok iránt, kiket Tihamér bosszúja belsőleg is megront, fiút atya, testvért testvér ellen lázasztva. Végre Enikő teljes részvétre hangolja szívünket, mely éppen úgy Tihamér ellen fordul, mint a szerencsétlen leány kísértő alakja. Mily megrendítő a két ellenséges család végivadékának találkozása. Tihamérban a gyűlölet önváddá lágyul, a kielégített bosszú szilaj képe kétségbeesésbe vesz. Enikő erkölcsi tisztasága, elhervasztott ifjúsága megtörik a bosszú munkájában elvadult szívet, s a haldokló végsóhaja Tihamérnak éppen oly nemezisévé válik, mint aminő ő volt a Káldoroknak. Vörösmarty egyetlen művében sincs ily tragikai erős összeütközés, ily fönséges költői igazságszolgáltatás, s a tárgy szokatlansága, a szenvedélyek merész rajza mellett is ily tiszta benső forma. Eddig többé-kevésbé küzdött az általa fölidézett kaotikus elemekkel, s most, midőn az ifjú fantázia háborgó napjai múltak, s biztosabb erőt érzett, egyszerre csak elfordult és örökre az epikai nemtől. Az írói körök közvéleménye hatott-e reá, mely felületes egyoldalúsággal az eposzt korszerűtlennek nyilatkoztatta, vagy a politikai hangulat, mely csak a jövőn csüngött, s mely Vörösmarty líráját is új lelkesülésre éleszté, vagy pedig a fejlődő magyar színészet, mely a drámához csábította? Bizonyára egyik sem külön, hanem mindenik összevéve. Vörösmarty, az epikus elhallgatott, hogy a drámai téren küzdjön hasztalan, s a lírain szedjen új babérokat.
Valóban Vörösmarty pályája első korszakában kiválóan mint epikus szerepelt, s mint lírikust se a kritika, se a közönség nemigen sorozta az elsőrendűek közé. Annyi igaz, hogy 1833 után jelen meg lírai teljes erejében, azonban addig is egyben-másban fölülmúlta kortársait, s ez oldalról is előkészítette költészetünk átalakulását. Klasszikai ódái nagyrészt messze maradnak a Berzsenyiétől, de lírai epigrammái nemcsak hogy versenyeznek a Kazinczyéival, ki a klasszikai iskola legkitűnőbb epigrammaírója, hanem lírai mélységre, nyelvbeli bájra nézve felül is múlják. A Kazinczyéi formában talán görögösebbek, de inkább az esprit, mint az érzés szüleményei. Vörösmarty itt lépett ki legkevésbé a klasszicizmus köréből, de a tisztán nemzeti tartalom és szabadabb képzelet e műveire is saját bélyeget nyomott. Valódi remekre találni köztök. Nem csoda, hogy egész haláláig nem szűnt meg epigrammát írni, midőn más annyi műfajnak örökre búcsút mondott. E dallamos párversek, a naiv érzelmesség, elégiai borongás s ódai szárnyalás egy-egy mozzanatának oly találó kifejezései, a kellem, báj és fönség oly szikráit lövellik, hogy a világirodalom legkitűnőbbjeivel versenyeznek. A római epigrammában már nem ily kitűnő, de az a humoros genre-képben, mely annyira ellentéte a klasszicizmusnak. A magyar humor tulajdonképp nála nyilatkozik először a népi alapon. Nincs benne német íz, mely kortársai kísérletein érzik, sem angol, melyet csak később vett magába irodalmunk, s mely először is nem költőben nyilatkozott, hanem egy politikai íróban, Széchenyiben. Laboda kedve, Gábor diák, Becskereki kitűnő művek, kivált a két első. Mint humor, mint genre-kép, egyaránt új dolgok voltak, s éppen úgy tanúskodtak Vörösmarty sokoldalúsága, mint eredetisége mellett.
Mi tisztán dalait illeti, Kemény helyesen jegyzi meg, hogy a dalnak az a faja, melyben az érzések bensőségét nem zavarja semmi idegen elem, melyben a képzelődés úgy beolvadt a kedélyhangba, hogy attól külön nem válhatik, s egyetlen hasonlatosság vagy ciráda által sem árulja el magát, legnehezebben egyezett meg Vörösmarty géniuszával. Mindamellett már első korszakában írt e fajban egypár jeles művet. Azonban ekkor bizonyos lírai vegyületet kedvelt leginkább, valami középfajt a dal, óda és elégia között. Néhol a dal magasabb hangba csap át, vagy túlterhelt. Másutt megvan az ódai szárnyalás, de az eszme és érzés nincs eléggé összpontosítva, s kelleténél több leíró vagy elbeszélő elem vegyül belé. Oly tiszta elégiát alig írt, minő a Kis gyermek halálára című; Zrínyi már vegyültebb, A magyar költő éppen elbeszélő alakot ölt. Ilyfajta költeményeit nehéz szigorúan osztályozni, de van köztök olyan, mely élénken érezteti az eszme és forma egységét, azaz, hogy a gondolat éppen ily középformát kívánt. Ilyenek éppen most említett költeményei is.
Szilágyi és Hajmási-t kivéve, a tiszta balladai formát sem sajátíthatta el. A lírai, epikai és drámai elemek közül melyeknek a ballada csodás bájú összeolvadása, Vörösmartynál majd mindig előtérbe lép a két első valamelyike, s az utolsó elpárolog. Kiváló példa az elsőre Az éjféli ház, melyben csak lírai hangulatok váltakoznak, a másodikra Toldi, mely epikai szélességre tör. Szorosan véve Salamon sem ballada, de becses költői mű. Két ellentétes lelkiállapot mily szépen olvad össze, s békül ki itt egy képben. Átkot hallunk, mely áldássá válik, büszke királyt látunk, ki ájtatos remete lesz. Az átalakulás fejlődését igen helyesen nem részletezi a költő, de annál művésziebben rajzolja egypár vonásban a sors sújtó kezét, az idő enyhítő folyamát, a természet nyugalmas csendjét, s veti lelkünkbe mintegy olvasztó hangulatképp, mely sejtetve mindent kimagyaráz. Hedvig-ben a legendát honosítja meg, s nemcsak kortársait múlja felül, hanem utódait is. Egypár műfajban már ekkor a legkitűnőbb helyet foglalja el, de vagy a klasszikai líra befolyásával küzd, vagy az új elemeken nem tud teljesen uralkodni. Pályája második korszakában, mint lírai költőnek nemcsak látköre tágul, nemcsak eszmékben gazdagodik, hanem tiszta műformákban is. Dalai egyszerűbbekké válnak, a lírai középnemből mint modern ódaköltő emelkedik ki, a balladát elhagyja, s a szellemével rokonabb költői beszélykét míveli, szebbnél szebbeket ír, s köttök egy valódi remekművet: Szép Ilonká-t.