Az Auróra-kör lassanként nemcsak a nyelvtudományi osztályban, hanem az egész Akadémiában diadalra jutott, midőn Döbrentei lemondása után 1835-ben Toldy titkárrá választását kivívta. Az ellenfél, melyet legyőzött, nem volt valami egységes párt, hanem különböző elemek vegyülete. Inkább személyes érdekek forogtak fenn, mint elvek. Nem kedvelte az Auróra-kört néhány ósdi, kik nyelv és ízlés dolgában elmaradtak a világtól, egy-két régibb költő, kiket bántott e fiatal férfiak népszerűsége, néhány kormánypárti, kik a politikai ellenzéket gyűlölték bennök, egypár tudós, kiknek rosszul esett, hogy egy tudományos akadémiában költők és esztétikusok játsszák a főszerepet, s végre minden oly író, kit megbántottak a Kritikai Lapok. Ez elemeket Döbrentei alakította párttá, melyhez alkalom szerint odavont néhány közönyös tagot is. Leginkább küzdött e két párt a nagygyűléseken, hol új tagok választattak, s jutalmak ítéltettek el. Mindjárt az első drámai pályázás összeütközésre adott alkalmat. Vörösmarty Vérnász-a majdnem megbukott szemben Horvát Cyrill Tyrus-ával, mert a Döbrentei pártja szerint az Akadémiához inkább illik oly drámát jutalmazni, mely a francia klasszicizmus nyomain halad, mint olyat, melyen a francia romantika érzik. Az 1833-iki nagy jutalmat szintén a Döbrentei pártja miatt kellett megosztani Vörösmartynak Kisfaludy Sándorral, sőt Döbrenteinek még 1836-ban is oly befolyása volt, hogy a Bajza verseit el tudta ejtetni a nagy jutalomtól. Ez utolsó diadala volt; azután az Auróra-kör uralkodik az Akadémiában, az újabb tagok legnagyobb része hozzájok csatlakozik, ők intézik a választásokat, tűzik ki a pályakérdéseket, döntik el a jutalmakat.

Amint szokás minden uralkodó pártot, sok mindennel vádolták az elégületlen írók az Auróra-kört is, akiket most már athenaeistáknak neveztek el. Bajos ítélni biztos adatok hiányában. Lehet, hogy irodalmi ellenfeleiknek az Akadémiába beválasztását nemigen segítették elő, mi egyébiránt természetes; lehet, hogy Döbrenteiről és pártjáról olyat is elhittek, ami nem volt való; lehet, hogy a küzdés hevében s a diadal mámorában követtek el igazságtalanságokat is, de annyi bizonyos, hogy jótékony hatásuk volt az Akadémiára. A tehetség, jellem és szabadelvűség képviselői voltak; megőrizni igyekeztek az Akadémiát mind a papi, mind a kormánypárt befolyásától, bátorítottak s magokhoz csatoltak minden komolyabb törekvést, s előkészítették az Akadémia reformját. Ez utóbabiban Toldynak van kiváló érdeme.

Az Akadémia alapszabályai a tudományok meghonosítását és terjesztését állíták előtérbe a további fejlesztés helyett; az osztályokat az összes akadémiába olvasztották fel, minélfogva a szakkérdések fölött nem az illető osztály döntött; ide járult még, hogy a levelező tagok kizárattak, az értekezések nem olvastattak föl, csak beadattak, s az élőszóval előadás és tudományos eszmecsere helyét ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy régibb és újabb társaitól támogatva nem egy reformnak törte meg útját (1836–1848). Ügyrendi módosítások alakjában az osztályülések szerveztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz utasíttattak, a levelező tagok részvéte az ülésekben elnézetett, a tudományos felolvasások és eszmecsere divatba jöttek, a tudományos nyomozó irány fölébredt, erősödött, s az akadémiai eszme valósítása előtérbe lépett.

Ez irányt előkészítette s táplálta az Athenaeum és Figyelmező is, melyeket az 1836-ban megszüntetett Auróra és Kritikai Lapok helyébe alapított a három társ. E két, egymást kiegészítő lap a szépirodalom és kritika mellett majd minden tudománynak tért nyitott, oly előadási módra törekedve; hogy a nagyobb közönség is élvezhesse. Az Athenaeum és Figyelmező nagy hatásúak voltak, s maga a kör sem volt soha oly erős, mint ez években. Sok új barátja akadt, s némely ellensége kibékült. Szemere Pál, ki Bajza Aurórá-ja mellé ellen-Aurórá-t állított; a Kritikai Lapok-kal szemben Új-Muzarion-t indított meg, most az Athenaeum-hoz csatlakozott, oda Kölcsey is, ki ugyan részt vett a Kritikai Lapok-ban is, de Szemere és Kazinczy megtámadása miatt csakhamar visszavonult, s általában hibáztatta Bajza kíméletlen modorát. A fiatal Eötvös és Szalay, kik Szemere és Kölcsey párthívei voltak, szintén az Athenaeum dolgozótársai lőnek. A szépirodalom és tudomány majd minden újabb tehetsége az Athenaeum körül csoportosult, sőt némelyik itt lépett föl először. A kör ereje növekedett azzal is, hogy 1836-ban a Kisfaludy Társaságot alapította és vezette; a színházi játékrendre már mint akadémiai bizottság befolyt, a Fáy és Bajza igazgatása alatt pedig éppen ő adott irányt. Ennyi összeköttetés, befolyás s annyi jeles tehetség támogatása mellett az Athenaeum egész hatalommá emelkedett. Nem volt nehéz visszavernie a klerikális Szion, a kormánypárti Hirnök s a léha Honművész és Rajzolatok támadásait. Első lap volt a magyar irodalomban, mely a szigorúbb követeléseket is kielégítette. Szépirodalmi része az Aurórá-t folytatta, a kritikai a Kritikai Lapok-at, bár enyhébb szellemben; egészen új volt e kör törekvéseiben a tudományos rész, mely a közönségnek tudomány iránti hajlamát ébresztgette, a tudományos írókat pedig arra szoktatta, mi a szépirodalomban már diadalt ült: gondosabb nyelvre és formaérzékre.

Vörösmarty költeményeket és beszélyeket írt az Athenaeum-ba, bírálatokat a Figyelmező-be. Beszélyeivel befejezte beszélyírói pályáját, amelyet 1829-ben a Koszorú-ban kezdett, s 1834-től fogva az Aurórá-ban folytatott. Összesen hat beszélyt írt, leginkább szerkesztői szorultságból, mindamellett költészetének ez oldala is figyelemre méltó. Itt sem járt közönséges úton. A holdvilágos éjben és Csiga Márton-ban a nálunk még szokatlan fantasztikus humoros beszélyt kísérlette meg; Orlay-ja a francia romantika hatásának első szüleménye beszélyirodalmunkban; kevésbé sikerült A füredi szívhalászat, amely a jelen életből van véve, de cselekvénye és jellemrajza inkább külső, mint belső. Leggyöngébb köztök a Szél úrfi, mely a népmesei elemet igen is célzatos allegóriává süllyeszti, s legjelesebb a Kecskebőr, e kitűnő génre-kép, melyben Vörösmarty népies humora egész eredetiségében nyilatkozik. A kritikai téren mint színbíráló szerepelt kiválóbban, s a két első évben majd mind ő írta az Athenaeum színbírálatait. Írt ugyan a Figyelmező-be néhány könyvbírálatot is, de itt is szívesebben bírálta a nyomtatásban megjelent drámákat, mint Szigligeti Dienes-ét, Tóth Lőrinc Olympiá-ját és Teleki László A kegyenc-ét.

A dráma és színpad iránt már első ifjúságától fogva nagy előszeretettel viseltetett. Mélyen érezte fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti szempontból. Tanúja volt Pesten Kisfaludy Károly első diadalainak s meglepte, hogy a drámaíró mily közvetlenül hat a tömegre. Néha meglátogatta az akkor még virágzó pesti német színházat, s elszomorodva tapasztalta, hogy közönségének virága a magyarság legmíveltebb része. Visszahódítani e közönséget, megvetni egy központi színház alapját, s ez úton is terjeszteni a nemzetiséget, a költészet és nyelv újabb vívmányait, a kor egyik fontosabb kérdésének tartatott. Egy félszázadig küzdött ezért is az irodalom, mint az Akadémiáért.

Vörösmarty a küzdők első sorában állott, mint drámaíró és kritikus egyaránt. Egyik legmunkásabb tagja volt az 1833-ban kinevezett akadémiai színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv tekintetében való kijavítása bízatott, s melynek 1835-ben az is kötelezettségévé tétetett, hogy minél több eredeti és fordított jó színművel lássa el a magyar színházak igazgatóságait. Több ízben tagja volt az akadémiai drámabíráló bizottságnak, valamint a Nemzeti Színházénak is egész 1850-ig. Első ifjúságától, 1821-től fogva 1844-ig nem szűnt meg drámát írni, sőt miután az epikai pályától visszavonult, nagyobb művei csak drámákból állanak. Lírai költeményt és eposzt mindössze sem írt annyit, s mint műfordító is csak a drámai téren lépett föl. Szenvedélyét az aránylag csekély siker sem tudta lehűteni, melyet drámái a színpadon arattak. Ennyi lelkesülés, ily kitartás valóban többet érdemelt volna. De nem csodálkozhatni rajta, természetes volt. Az epikus és lírikus némely fényoldala hátrányára szolgált a drámaírónak, s árnyoldalai itt jobban kitűntek. Az eposz lassúsága és szélessége bajosan összeegyeztethető a drámai cselekvény gyorsasága- és formaszigorával. A szerkezet hibáit mindenütt inkább fedezhetni, mint a drámában, s Vörösmartynak a szerkezet az eposzban sem volt a legerősb oldala. Továbbá fényes dikciója, lírai pátosza majdnem ellentétben állott a drámai nyelvvel, mely bizonyos egyenetlenséget, szaggatottságot kíván. Volt érzéke a tragikum iránt, mutatja a Két szomszédvár, de nagy a különbség az az epikai és drámai feldolgozás között, ami ott erős tragikai katasztrófa lehet, itt bágyadttá válhatik. S különös, hogy drámái egyikében sincs oly erőteljes tragikai alapeszme, mint e költői beszélyében. Salamon-ban és A bujdosók-ban nem tud eléggé kifejlődni a tragikai elem, Vérnász-ban és Marót bán-ban pedig a sors játéka főbb szerepet játszik, mint a szabad akarat tévedése, a szenvedély erőszaka. Tudott egyéníteni, de nem a dráma nagy és erős vonásaival, s éppen oly kevéssé volt képes összpontosítani a jellem, a szenvedély nyilatkozatát, mint a cselekvény szálait. Elkapta a lírai hangulat, a fellengős leíró modor, s olykor maga beszél személyei helyett. Jól mondja drámai hőseiről egyik önmaga ellen intézett epigrammájában, hogy „tenni nem érnek rá a szavak árja miatt”.

De habár drámái nem mérkőzhetnek is másnemű munkáival, nem voltak jótékony befolyás nélkül drámairodalmunk fejlődésére. Kisfaludy Károly megbuktatta a színpad durva nyelvét, de nem emelte valóban költőivé, sőt jambusaira is csak később fordított nagyobb gondot. Vörösmarty a színpad nyelvét, ha drámaivá nem is, legalább költőivé tette. Tőle tanult jambust írni minden későbbi drámaíró. Emellett, kivéve Katonát, kit sokáig nem olvastak, s így hatása sem lehetett, az ő történelmi hátterű drámáiban találunk elevenebb korrajzot, magasabb felfogást, költőibb szólamot. Tárgyaival is serkentőleg hatott pályatársaira. Ide is bevitte a romantikai elemeket, győzelemre segíté a nemzeti irányt, és szemben a színműgyártás gépiességével, fennen hirdette, hogy a színműírónak is költőnek kell lenni.

Pályája elején két drámát bocsátott közre: Salamon-t (1827) és A bujdosók-at (1830). Mindkettőn meglátszik Shakespeare olvasása, de fájdalom, csak a hibákban. Történelmi drámát írva, nem Shakespeare valóságos történelmi drámáit vette mintául, milyenek Coriolán és III. Richárd, hanem azokat, melyek jobbadán csak történelmi rajzok az angol nemzet viharos múltjából. Shakespeare e műveiben is gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de inkább a részekben; mint egészeket, nem lehet a szó valódi értelmében drámáknak nevezni. Némiképp hajlanak az eposz felé, úgynevezett historiák, kedvenc darabjai Shakespeare korának, midőn minden műnem és faj úgyszólva a drámába olvadt. Vörösmarty epikai hajlamánál fogva e mintákhoz vonzatva oly örvénybe sodródott, melyet csak nagy drámaíró lábolhat meg. Aztán akkor még a színpadot sem igen ismerte, és Shakespeare-t olvasva a Shakespeare színpadja lebegett előtte. A Salamon és A bujdosók jelenetezése valamivel gondosabb ugyan, mint első kísérletéé, Zsigmond-é, de itt is gyakori a változás, s egy felvonás három-négy helyt történik. Mindkettőben kész, állandó jellemek lépnek föl, kik nem előttünk alakulnak, s küzdelmök bonyodalma alig több, mint a kezdet ismétlése, elégséges fokozat és bensőbb fejlemény nélkül. Abban is megegyeznek, hogy mindenik vontatott, és epizódokkal terhelt. A kor eleven színezetében, az erőteljes nyelvben, a lírai hangulatok szépségében áll becsök, s nem a tulajdonképpi drámaiságban.

Ez ifjúkori két dráma nagyon jellemzi Vörösmarty drámaírói tehetségét. Élesen nyilatkozik benne az a sajátsága, amelyet sohasem tudott egészen legyőzni, tudniillik, hogy az események- és jellemekben nyugvó drámai anyagot nem bírja fejleszteni, alakítani. Előtte van az indok, kínálkozik az összeütközésekből folyó drámai fejlemény, sőt kezébe is veszi, de éppen ott ejti el, ahol a valódi drámaiság erősb lendületet vehetne. Salamon király alapjában nemes természet, de sértékeny, könnyen fellobbanó és hiú, vitéz és bátor, de nem szilárd elhatározásaiban, és szenvedélyes felindulása könnyen ragadja tettre, sőt bűnre is. Neje és Vid fölingerlik László és Géza rokonai ellen, akik az ország harmadrészét bírják, neje, mert egész királyné akar lenni, Vid részint azért, hogy az ország egységét megőrizze, részint pedig személyes uralomvágyból. Másrészről Salamont anyja és Ernyei igyekeznek mérsékelni, s barátságosb hangulatra bírni László és Géza iránt. E két irány küzdelmében sok anyaga van a drámai küzdelemnek és fejlődésnek. Az anyós menyével, a fiú most apjával, majd nejével áll szemben. De Vörösmarty mindebből kevés drámaiságot tud kifejteni. Neste, az öreg és Sophia, az ifjú királyné, nem is küzdenek egymással. Sophia egyszer ingerli ugyan férjét, de nem úgy, hogy Salamon szeretve higgye magát, s éppen a szerelem ragadja tettre. De különben is Sophia csak egy kis ingerlésnél marad, s más úton nem foly be a cselekvény fejlődésére. Vid, akiben a gonoszságnak és nagy észnek kellene egyesülnie, csak közönséges cselszövő, akiről alig hihetni el, hogy a királyra oly nagy befolyása legyen. Se elég esze, se elég szenvedélye nincs arra, hogy drámailag érdekessé váljék. Politikai eszméje, amelynek monarchiai és nemzeti tekintetben megvan a maga jogosultsága, elmosódik benne, s így környezetére sem hathat ki. Cselszövevénye László udvarában kisszerű és drámaiatlan. Ernyei, a másik politikai irány erényes képviselője sem drámai jellem. Tehetetlen agg, pedig az ő s az öreg királyné küzdelme Viddel és Sophiával drámai jelenetekre adhatna alkalmat. Salamon maga sem válik igazán drámai hőssé, inkább csak változik, mint fejlődik, vagy jobban mondva, ismétli magát fokozat nélkül, s egyetlen nagyobbszerű drámai és tragikai mozzanata sincs. László és Géza nyugvó alakok, s nincs terök a drámai fejlődésre. Szónok és társai árulása nem eléggé indokolt, s lazán kapcsolódik a főcselekvényhez. Bátor, Jolánka és Csatás szép epizódja mint epizód sem illeszkedik be a mű szervezetébe, hogy bármely csekély mértékben befolyjon a cselekvényre.

A bujdosók hőse, Kont még annyira sem drámai személy, mint Salamon. Az expozícióban itt is oly indokokat találunk, amelyeket a költő később elejt. Zsigmond gyűlöli Kontot, mert egykor nejéhez, a meghalt Mária királynéhoz lovagias tisztelettel viseltetett, és mert egyik képviselője a nyakas ellenzéknek, amely fellázad erőszakoskodásai ellen. Kont is gyűlöli Zsigmondot, mert nem méltó férje volt Mária királynénak, s önkényét a törvény fölibe helyezi. Zsigmond bosszúból el akarja csábítani Kont nejét, és elveszteni Kontot, aki országos ügyekben a törvényekre hivatkozva védi az üldözött elégületleneket, sőt élökre áll. De mindebből nem válik cselekvény. Zsigmond, úgy látszik, nem hiszi komolyan, hogy Kont nejének udvarolt, s felhagy azzal a szándékkal, hogy Kont nejét elcsábítsa. Pedig a személyes és politikai indokok összeolvadása erősebbé tette volna a szenvedélyeket, s a cselekvényt bonyodalmasabbá. Például Kont nejének szíves modora a király iránt, hogy mérsékelje férje iránti haragját, Kont féltékenysége, aki balra magyarázza neje magaviseletét, hatásos jelenetek magva lehetett volna. Így csak a politikai indok maradt meg, s elég drámaiatlanul feldolgozva, mert Kont csak bujdosik, fényes magánbeszédeket tart, ide is, oda is bekopogtat, megöli a király egy-egy hajdúját, de semminemű drámai cselekvénybe bele nem sodródik. Végre lefejezik, ennyi az egész. Egy méltóságos nyugvó alak, aki nem kelthet elég drámai és tragikai részvétet, mert hiányzik benne a fejlődő szenvedély s a szenvedély szülte tetterő, amely fokozatos bonyodalmat indíthatna. Drámai tekintetben sokkal inkább a mű középpontjává emelkedik Vajdafi, aki a király és az elégületlenek között állva, amíg egyfelől ezeknek akaratlan árulója lesz, addig másfelől a királyhoz való hűségét leánya boldogságával fizeti. S csodálatos, e drámailag érdekes helyzetet sem használja föl eléggé Vörösmarty. A mű végén, Kont és társai kivégzése után, nem a becsületében és atyai érzésében megsértett Vajdafi áll a lázongó nép és az ingerült nagyurak élére, hanem István vajda és Gara nádor, akik a cselekvényben nagyon is mellékszemélyek.

Csongor és Tünde 1831-ben jelent meg. Hidegen fogadta a közönség, s az íróknak sem igen tetszett. Valóban e műnek oly hibái vannak, melyeket csekély tehetségű költő is elkerülhetett volna, de szépségei olyanok, melyeket a legnagyobb költő is irigyelhetne. Kölcseynek igaza volt, midőn így írt Bártfaynak 1831-ben: „Csongor-t olvasám Pesten, s mivel a drámai akció nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban, s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképpen valók mellett is, Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben. Minden dramaturgiai kritizálás ellenére, akárki mit mond, én a nemzetnek Csongor-ért szerencsét mondok, s aki engem nem ért, ám lássa: azért nem ért-e, mert nem akar, vagy azért, mert nem tud.”⁺

A mű Gergei Albertnak Historia egy Argirus nevű királyfiról című népmeséjén alapszik, mely a magyar népnek századok óta kedvenc olvasmánya. Vörösmartynak még mint gyermeknek megtetszhetett e népmese, mert már huszonegy éves korában feldolgozásán gondolkozott. Legalább Sallay azt mondja, hogy 1821-ben megbízást kapott tőle e ponyvairodalmi nyomtatvány megszerzésére és Börzsönybe küldésére. Mind Gergei népmeséjének, mind Vörösmarty drámájának egy az alapeszméje, tiszta, hű szerelem győzelme minden akadályon és cselszövényen. Beöthy Zsolt más nézetben van.⁺ Azt hiszi, hogy az eszményiség harcai, hányattatásai, veszélyei teszik a Vörösmarty színműve tárgyát, s a megoldás nem egyéb, mint az eszményinek kibékülése a valóval. Csongor nem juthat Tündérországba, Tünde földi szerelméért ki van tiltva onnan, de a földön mennyet alkothatnak magoknak. Mindezt nem nehéz megcáfolni. Hogy Csongor tiszta, hű szerelme eszményies, az kétségtelen, de hogy egyéb tekintetben is eszményi céljai volnának, azt a mű egyetlen jelenete sem bizonyítja, hogy pedig Tünde Csongorért föláldozza Tündérországot, az csak viszonzása Csongor föláldozó szerelmének. Vörösmarty nem akarta semminemű filozófiai absztrakt eszme allegóriájává átalakítani a naiv népmesét. De térjünk a színmű és népmese összehasonlítására. Csongor is, mint Argirus, megy elveszett kedvese után, ki nélkül nem élhet, s boldogság lesz jutalma. Azonban Vörösmarty nemcsak gátokat vet elébe, hanem kísértést is, az érzékiséget Ledér s a képzelődés káprázatát egy légi leány alakjában. Ez mind helyes, csak az a baj, hogy egyik sem fejezi ki azt, amit a költő célozni látszik. Ledérnek nincs is jelenete Csongorral, csak szolgájával, a légi leány megjelenése pedig nincs eléggé kapcsolatban Csongor kedélyállapotával, holott e jelenetnek nemcsak Mirigy ármányát, hanem egyszersmind Csongor gondolatbeli megtántorodását is ki kellene fejezni, midőn a szív kimerültség és reménytelenség közepett szakítani akar múltjával, s legalább pillanatra a könnyelmű érzelmek és kósza vágyak uralma alá esik. Általában a főszemélyek kedélyállapotának rajza változatosb s a cselekvény drámaibb szövésű lehetne.

Vörösmarty felhasználta, sőt kiképezte a népmese leleményeit: a tündérfát, a tündérlány hajának levágatását, a pörlekedő manókat, a vénasszonyt, ki elválasztja a szerelmeseket, s gátolja találkozásukat. Némely helyt jobb a dráma, másutt a népmese. Vörösmarty a mesebeli két vénasszonyt eggyé olvasztja, Mirigy boszorkánnyá, ami mind a cselekvényt egységesebbé teszi, mind a drámai érdeket élénkíti, azonban a mese abban jobb a drámánál, hogy ott a vénasszony azért gátolja a két szerelmes boldogságát, mert leányát el akarja vétetni a királyfival. Mirigynek is van ugyan leánya, sőt éppen érte vágja le Tünde haját, hogy feldíszíthesse vele őt Csongor elcsábítása végett, de a leány meg sem jelen a drámában, mert míg boszorkány anyja oda volt, mint rókát megették a manók. Az expozíció is jobb a mesében, egyszerű és világos, ellenben a drámában nem vagyunk mindennel tisztában, magával a két főszeméllyel sem, azon meg utoljára sem tudunk eligazodni, hogy miért üldözi Mirigy a szerelmeseket. Egyszer azt mondja, hogy leánya kedvéért és uralkodása biztosításáért, máskor, hogy Csongor dölyfét megalázza, utoljára pedig a tündérfa gyümölcséért, melytől ifjulását várja. Ez indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze, s a bizonytalanság homályában mosódnak el. A mesében csak Csongornak van szolgája, s Tündének nincs szolgálója. Ez egészen Vörösmarty szerencsés leleménye, Ilma és Balga rendkívül jól rajzolt alakok, a realizmus humoros képviselői, szemben Csongor és Tünde idealizmusával, mint a spanyol színművekben a graciosák.

A dráma befejezése is különbözik a mesétől. A mesében Argirus hosszas bujdosás után végre behatol Tündérországba, megtalálja kedvesét, és nőül veszi. A drámában Tünde ki van zárva Tündérországból, mert Csongor szerelme a földre vonzotta; bujdosik s minthogy Mirigy csalfa jóslatai, varázslatai kétkedővé tették Csongor szerelmében, visszatér még egyszer a tündérfához, Csongoré lenni, ha az hű maradt, s karjai közt feledni tündérhazáját, ha pedig hűtelen, elhervadni a tündérfával együtt. Csongor is visszatér a hármas úthoz, honnan elindult; találkozik a szintén hazatérő fejedelemmel, kalmárral és tudóssal, kik nevettek volt rajta, midőn kedvese után indult, s nem követve őket, a szerelmet följebb becsülte a hatalom, gazdagság és tudomány ígéreteinél. Most mind a három szerencsétlen: a fejedelem megalázva, a kalmár elszegényedve, a tudós a kétség örvényei közt, közel az őrüléshez. És Csongor? Őt is elhagyta a remény, a hit. Ez ellenkezik a dráma alapeszméjével. Csongornak sikertelen küzdelmei után sem kellene egészen elveszteni hitét, s fájdalmában is nemesülnie szemben a fejedelem, kalmár és tudós dölyfös szenvedélyével. E személyeket különben is csak az ellentét igazolhatná, mert a cselekvény fejlődésére nincs befolyások. Az is hiba, hogy Tünde, midőn Mirigyet kihallgatja, s meggyőződik Csongor hűségéről, kiküldi a manókat, hogy ha Csongor arrafelé jő, fogják meg, s kötözzék a tündérfához, mert talán újra elveszthetné. Vajon nem jobb lesz vala-e, ha Csongor egyszerűen visszatér a fához, kipihenni fáradalmait, megáldani azt a helyet, hol kedvesével először találkozott, erőt meríteni a múlt emlékéből? A kétség és remény hullámzásai közt szunnyadhatna el, a manók helyett Tünde kötözhetné aranyfonallal a tündérfához. Mindez nem rontaná, sőt emelné az ébredés jelenetét.

Azonban e hibákat mintegy elmossa a költői báj kimeríthetetlen árja, mely az egész költeményen elömlik. Vörösmarty költői tehetsége majd minden oldalról nyilatkozik itt. Pátosz és naivság, népies humor s a leggyöngédebb líra, mély reflexió és játszi szeszély olvadnak itt össze valóságos varázzsá, mely éppen úgy elbűvölik az olvasót, mint Csongort Tünde szerelme. Mintegy varázsütésre épül föl e mű, mint benne a tündérpalota, oly könnyen, oly szabadon mozognak alakjai, mint egy álom tündérlátomásai, s a nyelvnek oly bűbájos zenéje ringatja lelkünket, mintha Vörösmarty meg akarta volna mutatni, hogy mire képes a lenézett s a nagyurak palotáiból száműzött magyar nyelv. Az angol kritikusok büszkén emlegetik Shakespeare Szentivánéji álmá-t, mint oly művet, mely az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitűnőbb diadala. A magyar kritikus e tekintetben szembe teheti vele Csongor és Tündé-t, mely amannál, bár úgy látszik, hatása alatt keletkezett, csak a drámái kompozícióra nézve áll alantabb. Midőn Titania Zuboly udvarlására készti tündéreit, nem szól szebben, mint Vörösmarty művében a kútból felhangzó Szózat, mely Csongort csábítja. Balga néha Puckkal, néha Zubollyal vetekszik. Az altatódalokban és tündéri bohóságokban szintén hasonló szépségre találhatni, sőt van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg kecses, szellemileg gyöngéd van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. Kergetőznek, faggatóznak, csókolják egymást, s egyik, mint ahogy a gyermekek szokása, sírva fakad, míg végre Mirigy közelgése elriasztja őket. E jelenet mintegy oda van lehelve, s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty benne önmagát múlta fölül.